Tarkabarka: csekk. Smink: csekk. Robbantott haj, csekk. Karóra, csekk. Parfüm, csekk.
Indulok a szóképekről magyarázni. Nem megyek én messzire, csak a barlang szélire, hopp.
április 2021 havi bejegyzések
8/225 – Palást
A szakdolgozatok leadási körüli káosz, ajvék és nyivácskolás gyanúm szerint még nem érte el a csúcspontot, de tegnap este már az egyik hallgató a kétségbeesés olyan pincemélyi szintjére zuhant, hogy a Teamsen tartottam neki léleksimogató zöngicsélést. A Repülő Kutató eközben egy emelettel feljebb valami halálfontos kutatási értekezleten vagy workshopon vagy miabokámon vett részt, a macskák meg lelkesen pofozták egymást a mellettem lévő fotelben. Természetesen ebben a pillanatban érkezett meg apósom is valamiért, amit persze egyikünkkel sem tudott megbeszélni, mert a fülünkben fülhallgató volt, abban meg más emberek, de az este folyamán kiderült, hogy valami kúpszerű, palást nélküli műanyag bizbaszt keresett. Mint az egyik barátnőm hajszálpontosan megmondta, ez egy körlap fölött egy pont.
Ha majd megtalálom a lakásban, szólok. De még le is fotózom.
Addig is nesztek a cseresznyefa tegnap estéről. Én most megint nyafogóruhában vagyok, és nem is igen látom, miért vedlenék ki belőle a mai nap folyamán. Ó, édesjóistenem, csak ennek a szakdolgozat-leadási időszaknak legyen már vége, hogy aztán várhassam valami másnak a végét, mert így múlik el ez az élet, bmeg.
8/224 – Eceteshordó
Jaja, az, amelyikbe vissza bele. Nédda.
Bár a haj még csapzott (most mostam meg), és a nyafogóruha is régi, az olvasók iránti tisztelet jeleként már felkentem számra a Részeges Pifkét. Ilyesmi egész hétvégén eszembe se jutott fetrengéseim közepette. Ezúton szeretném amúgy megjegyezni, hogy cicukáimnak toll a fülébe, egyiknek sem volt semmiféle késztetése arra, hogy bejöjjön hozzám gyógycicát játszani, hanem csak ültek a folyosón, így:
Fasza banda, mondhatom. Ma reggel bezzeg már öt ötvenkor érdeklődtek, hol a kaja. Adtam nekik.
Amíg ismételten fel nem merül a semmiből egy szakdolgozó, hogy megörvendeztessen újabb zokognivalókkal (csütörtökön leadás!), akár ülhetnék is a tarkabarka közepin,
de én már megint olyan ideges vagyok, hogy le tudnám vakarni a bűrömet, ezenfelül értelmetlen tennivágyások is feszegetnek. Persze sose azt akarom csinálni, amit kéne, úgyhogy akár ülhetnék is a tarkabarka közepin ahelyett, hogy porcelán fiókgombokat kajtatok az internetekbe.*
Mindezek alapján bizton le lehet vonni a konklúziót, hogy kigyüttem a poszt-vakcina állapotból, és ismét a régi vagyok, vagy tán annál is rosszabb. Tegnap este, amikor a Repülő Kutató átcsámborgott a szomszédba tatárbifsztekezni (én nem voltam éhes, nagyon nem**), már annyira nem bírtam magammal, hogy hirtelen ihletből előrántottam a mérőszalagot, és ennek a szokásos következményei lettek, amibe szegény sokat töretett férjemet is belerángattam. (Végül is rá áldoztam életem legszebb éveit. Igaz, ezek alatt viszonylag keveset volt itthon.) Igen, újabb felnőttlegózás várható az IKEA készleteivel. Jaj, jaj.
Szóval, mit is mondhatnék mást, tényleg minden a régi. Azazhogy, izé, tegnap egy ilyet láttam a nyírfán.
Gyorsan le is fotóztam, mielőtt azt hinném, hogy delirálok. Az sem lepne meg, mindent összevéve.
* Találtam.
** Péntek óta fogytam másfél kilót. Szerencsére volt miből.
Szaporulat a szekrényben – Csakazértis
Mint pár napja mondtam a barátnőimnek, nem krepálhatok még meg, olyan cipőim is vannak, amiket még fel se vettem!
Mert például igenis megvettem magamnak az üvöltőpink színű tornacipőt, csakazértis.
Emellett, mint már említettem, vettem magamnak anyagokat is (Szaharába homok, és amúgy meg csilliókba is került, de nem tudtam ellenállni, na).
Ja, meg a zoknik. Ez már korábbi beszerzéskupac, néhányat már láttatok is rajtam, de eddig nem adódott rá alkalom, hogy beblogoljam.
Rút, szibarita váz vagyok, nem tagadom. Most pedig visszadőlök szundikálni.
8/223 – Halavány
Alig múlt reggel nyolc óra, és én már végeztem négy szakdolgozó produktumainak* átolvasásával. Ha más nem is, ez már mindenképpen arra mutat, hogy kezd visszatérni belém az élet, vagy legalábbis annak halavány visszfénye.
Az elmúlt harminchat órából kábé harmincat átaludtam, és a tegnapi nap akkor érte el csúcspontját, amikor este kilenckor én azon kezdtem nyafogni, hogy lázam van, a Repülő Kutató viszont, aki a csuklóhőmérő nagy híve, szentül állította, hogy nincs. Végül annyira nyafogtam már, hogy kénytelen volt átkúszni a szomszédba lázmérőért. (Nekünk azóta nincs lázmérőnk, amióta ugyanabban a szomszédban elrontották. Igen, testületileg mindannyian idióták vagyunk ez alatt a helyrajzi szám alatt.) A lázmérő persze azt mutatta, hogy 38,4, amitől a Repülő Kutató istenesen beszart, és visszament a szomszédba, hogy kérjen egy kis NeoCitránt is. (Ja, az sincs itthon. Mi azt hittük, hogy van, de nincs.)**
Na hát ha van valami, amit én általában igen nagy undorral és siránkozva fogyasztok, az a NeoCitrán, de tegnapi állapotomban boldogan és cuppogva ittam meg, amitől a Repülő Kutató talán még annál is jobban beszart. És ezek után én megettem egy szelet szalámis-sajtos-vajas kenyeret, megmostam a fogam, majd beledőltem az ágyikómba, és ezt az éjszakát is végigaludtam.
Most épp láztalan vagyok, ámbár kissé nyamvadt, és nem ma kezdek el félmaratonokat futni, de asszem, megmaradok. Kint csábítóan fütyörész a tavasz,
és a cseresznyefa is virágzik, hollári hó.
* A legegyszerűbb, ha a “produktum” szót használom rájuk, mert nemcsak hogy a készenlét különböző fázisaiban állnak a művek, de a színvonaluk is jelentékenyen ingadozik. Az egyik lánykának ezúttal már vastagított betűkkel írtam meg, hogy “A jegyzetszámoknak (az a kis szám, ami az idézethez kapcsolódik a szövegben, és a lenti lábjegyzetre mutat) mindig az idézet vagy parafrázis után kell következniük.” Következő állomásunk a vastagított nagybetű lesz.
** Ööö, de mégiscsak van. Egy egész dobozzal. Ma reggel már vissza tudtam emlékezni rá, hová tettem.
8/222 – Malomkő
Jelenleg ezek a kilátásaim.
Az a gyanúm, ezek a mai nap folyamán nem fognak változni. Gyenge vagyok, mint az őszi légy, és összességében úgy érzem magam, mint akire rádobtak egy influenzából és másnaposságból összegyúrt malomkövet, én meg nem tudok kimászni alóla.
Hajrá, Marinéni.
8/221 – Zenekar
Ímé, felvevém oltakozó ruhámat (ne üssetek meg, szemüveges vagyok!* ). Tavaly ősszel ebben vonultam el infulenza elleni oltásért, most ebben vonulok el szopornyica elleniért. Sejhaj, világ.
A zuniverzum hülye vicceinek köszönhetően tegnap du. kaptam egy esemest, hogy ma du. belém is lövik a háziorvosnál az oltást, ha akarom. Astra Zenekart, yeah. Nos, mint az eddigi hét és fél évből is látható volt, szeretek veszélyesen élni (marhára nem), és épp az imént olvastam, hogy “A brit adatok szerint 0,0004 százalék az esélye annak, hogy a vakcinától trombózis alakul ki.” Ez, úgy gondolom, igen kevés. Ennyi nullát meg merek reckírozni.
Ha esetleg mégis felfordulnék hirtelen, megtiszteltetés volt Önökkel szolgálni.
* A Joker is azt kérdezte Batmantől, hogy “ugye, nem ütnél meg egy szemüveges embert?” Igaz, azután rögtön kapott egy márjás nagy pofont.
8/220 – Ugye
Értem én, hogy az április egy szeszélyes hónap, de nem kell feltétlenül örülnöm neki, ugye? És káromkodhatok egy kicsit, amikor ezt látom az ablakon túl,
pláne miután már túl voltam a reggel fél hatkor indult Fapapucsos Futóverseny mai felvonásán és kettő darab szakdolgozaton, melyek közül az egyikben nem volt egyetlen mondat sem, amiben jó helyen lettek volna az írásjelek, de legalább a vesszők.
Mire megküzdöttem a vesszőkkel, elkezdett zuhogni a hó meg további feladatok, a szőrös dögök pedig elfoglalták méltó helyüket az étkezőasztalnál, hogy reggelizni se lehessen leülni,
és persze azt se mondták, hogy fapapucs, csak beverték a szundit, de hirtelen.
Az egyetlen kézzelfogható siker, amit mára fel tudok mutatni, egy vekni.
Ennél valószínűleg nem is kéne többet mondanom, de ma le akartam vonulni a postára egy feladandó levéllel, mert az online élet mellett a bürokrácia az továbbra is bürokrácia, és úgy gondoltam, hogy ezért a próbatételért megjutalmazom magam egy zacskó csipsszel a Spárban.
8/219 – Várni, csak várni
Meg voltam győződve arról, hogy tavaly ugyanilyenkor volt egy ugyanerről szóló bejegyzésem, de nem találom, szóval vagy a memóriám akadoz, vagy pedig mostanra már sok volt a világ ciklikusságából meg a temérdek dezsavűből.
Várok, mint egy zacskó kopott gyöngy, várom, hogy az ovikból válaszoljanak a levelemre, hogy a diákok küldjék a szakdolgozataikat, hogy kinőjön a fű, meg hogy a futár meghozza az anyagokat, amiket idegen fődről rendeltem meg egy királyi váltságdíjra elég pénzért. Olyan messzi idegen fődről, mint Csehország, ahová a lópikula se tudja, mikor jutok el legközelebb.
Francba, itt a klasszikus graffitivel szemben nemhogy már a jövő se a régi, de épphogy pont olyan, mint egy évvel ezelőtt.
Jaj, de rémes egy vircsaft ez, Istenkém.
8/218 – Utalásféle-képpen
Vissza a muncas hetcoznapocbele, három szakdolgozat várja a korrektúrát meg egy cafetéria(-bevallás? -nyilatkozat?… eh, mindegy, az a rohadt sok papírmunka, aminek eredményeként rohadt sok elkölthetetlen játékpénzem lesz egy játékkártyán) a kitöltést. Mindehhez piszok hideg van odaki, a macskák meg reggel háromnegyed hatkor úgy döntöttek, hogy finom utalásféle-képpen rohangálnak rajtam egy kicsit fapapucsban, hátha ettől adok nekik enni.
Adtam.
Ez a kép még szombati, amikor nem volt olyan nyamvadtul szürke a világ, mint most. No de fel a fejjel, lesz még valamikor szőlő és lágy kenyér, a szakdolgozók is leadják a produktumaikat, meg lesz idő, amikor elmegyünk valahova a játékpénzeinkkel, és jól fogjuk érezni magunkat tőle. Addig meg aggyunk a muncas hetcoznapocnec, hajmosás meg takarítás meg papírmunka, és ha elég rendes kislány voltam, és teljesítettem a mára kiírt penzumot, tán még jut egy kis idő Erikre is, mert szegénykém megint teljesen el van hanyagolva.
8/217 – Konkrét
Miután a lehető legkonkrétabb módon végighánytam az éjjelt, és körülbelül annyira éreztem magam erősnek, mint egy egynapos kiscsirke, amikor negyed tízkor a RK nagybátyja megkopogtatta a teraszajtót, kezében egy üveg kölnivel – hát bizony én azt mondtam neki lassan és tagoltan, hogy “Menj el!”
Ez ugyan nem az én kapum, de az enyém is éppúgy zárva van. Természetesen épp ma reggel láttam félszemmel egy cikket, ami valami olyasfélén siránkozik, hogy a társadalmi szolidaritásnak végleg kámpeca egy olyan világban, ahol a porták kapui csukva maradnak, és nem engedik be a locsolókat. Nekem erről csak annyi a véleményem, hogy megette a fene azt a világot, ahol a társadalmi szolidaritás attól függ, vízbevető hétfő estéjére részeg lesz-e minden férfi, és fejfájásig büdös minden nő.
8/216 – Tertia Diae
Ez az idei húsvétvasárnap keményebb volt, mint Tarzan sarka, hajnali kettőkor ráztam gatyába az étkezőasztalt, aztán tíz után egy kevéssel összevesztem a RKval, kirohantam a világba bele, majd a délután folyamán albán szamárrá ittam magam anyósommal, zokogások included.
Nesztek jobb híján galéria.
8/215 – Tikmony
Csak a szokásos harminc rétegű tavaszi piacolós, egyik zoknimon tikok, a másikon tikmonyok.
(Tegnap festettem magamnak szemöldök, úgyhogy most az is van.)
8/214 – Csiszatolás
Végül persze nem tudtam ellenállni az olló csábításának, úgyhogy tegnap du. megvolt a házi birkanyírás. A fodrászom majd nyilván csúnyákat fog mondani nekem, de az még piszkosul odébb van, mire eljutok hozzá, addig meg örülök annak, amim van.
Egyébként is méretes csiszatolásban vagyok, a terasszal például egyelőre eddig jutottam,
de lesz ez még ennél cifrább is. Mindenesetre az idei első kintteregetés már megvan. Meg a tilupámok.
És közben egyes szabotőrök, még mielőtt bevethetném az ágyam,
hát igen.
8/213 – Cím nélkül
A nagycsütörtököt mindig rosszabbul bírtam a nagypénteknél is, ezekben a viharos időkben meg pláne piszok nagy erőfeszítés kell egy átlagos szerdához is, hát még ilyen sötét ünnepnapokhoz. Próbálok hát minél több kedvesszépjó bármit gyűjteni magam köré: a napkeltét,
a tegnap sütött seeleneket, amelyeket meglepően kevés morgással és vicsorgással állítottam elő (nekem lenni seelenekkel tapasztalat),
a ház előtt vadul virágzó fosókaszilvát,
meg persze a szőrös hátramozdítókat,
akik keményen dolgoznak azon, hogy legyen nekem elfoglaltság,
ezt a rengeteg szöszmószt például egyetlen kis 80×120-as szőnyegből szedtem ki.
Szóval valahogy elketyeg ez a nap is, meg ez az éjszaka is, és én megint erős kísértést érzek, hogy enkezűleg levágjam a hajam, de hát ez a kísértések évada, úgyhogy inkább ráülök a kezemre holnapig. Vagy nem.
Minden nap más - mindennap más 