Amikor felébredek hajnalban pörögni egy kicsit, aztán visszaalszom, olyan színes-szagos marhaságokat szoktam álmodni, hogy csak na. Ma hajnalban például elkezdtem együtt élni egy pasassal, akivel úgy ismerkedtem meg, hogy összetévesztett a barátnőjével. A csajról amúgy kiderült, hogy alig egy héttel azelőtt nyomtalanul eltűnt, de ez engem valamiért nem zavart. Annyira nem, hogy két nap együttélés után elrepültünk a pasival Dubajba, csak úgy. És én mindvégig úgy gondoltam, hogy ez igen jó hecc lesz. Még akkor is, amikor az ismerőseinek a volt barátnője nevén mutatott be. A hajnali MÁKnak, szögezzük le, annyi esze sincs, mint egy vödör lepkének. Ébren én akkor sem csinálnék ilyet, ha megígérnék nekem a toronyórát lánccal meg ráadásként a Burj Khalifát is, és szerencsére ezúttal is megébredtem még azelőtt, mielőtt a pofa megfojt, feldarabol, aztán szétszórja foszlányaimat a sivatagban.

A hajnali pörgés alatt egyébként, még mielőtt elkezdtem akkora egetverő marhaságokat csinálni, mintha nem olvastam volna össze könyvtárra rúgó szakirodalmat a darabolós gyilkosokról, kimostam egy gépnyi lakástextilt meg kozmetikai kezeléseket applikáltam a pofámra, köztük egy olyan éjfekete maszkot is, ami mézzel és papayával (meg, gondolom, pézzel és mamayával*) volt átitatva. A mézes papaya jelentősen nehezített az életemen, mert a mosógép lejárt már ugyan, de én mégse mehettem ki a teraszra teregetni, mert a szomszédban égett a villany, és apósomnak csak most áprilisban volt szívműtéte. Nemigen akartam megreszkírozni, hogy kijöjjön a teraszra, ugyan miért csörömpölök. Hé, még én sem szívesen találkoztam volna magammal a teraszon ebben az állapotban.

Nem mintha a mostani olyan csecse lenne, de legalább nem kap infarktust az, akire rámosolygok. Jó esetben.

Ma amúgy mindketten ilyen kékbeli leányok vagyunk. Poci is.

* Ettől a szóviccbokortól szigorúan elhatárolódom. Nem én voltam, tekintetes bíróság.