Vannak azok a napok, amikor az idegességtől már a reggeli fogmosás közben elhányja magát az ember.
Kétszer.
június 2020 havi bejegyzések
7/288 – Lomosfiók
Néha igen komolyan elgondolkodom azon, egyáltalán hogy a nyavalyába értem én el bármit az életben. Ha eddig nem derült volna ki (mely esetben valamit igen rosszul csinálok ezen a blogon), rendkívül kényelmes vagyok, sőt inkább lusta; kellemetlenül sokat húzom az időt és prokrasztinálok; a nemszeretem feladatokat ezer nyávogás árán csinálom meg; a szeretem feladatokat nagy lelkesedéssel kitalálom magamnak, aztán azokkal is csak időt húzok és prokrasztinálok és nyávogok; mindehhez ráadásul gyakorlatilag nincsenek ambícióim, tudományos kariőr és más verebek helyett én egészen jól elvagyok a Bűnök Barlangjában Pocival és több kiló horgolófonallal. Ha ez eddig nem lett volna elég, én még arra sem vagyok alkalmas, hogy megfelelően marketingeljem munkásságomat, merthogy valamilyen rejtélyes módon a nyávogás és prokrasztinálás ellenére is csak-csak összehozok egyet-mást. Ez a munkásság ugyan nagyrészt pipefing, de vannak olyanok, akik ennél kevesebb pipefinggal is jobban el tudják adni magukat.
Ahogyan ezt valaha Gertrude Stein írta magáról, nagyon sok bennem a tehetetlenségi nyomaték és nagyon kevés az iniciatíva, magyarán ha ráállok egy vágányra, addig kattogok rajta végig, amíg el nem fogy, vagy közbe nem jön egy váltó, amit valaki más átállított. Balszerencsémre ráadásul igen sok olyan emberrel vagyok körülvéve, akik vagy nagyon szorgalmasak és tehetségesek, vagy nagyon jól el tudják adni magukat, vagy mindez együtt. Csak ami a Repülő Kutatót illeti (ha eddig ez úgyszintén nem lett volna egyértelmű), a pasas a maga korosztályában és szakmájában az egyik legnagyobb lumen, méghozzá nem csak a saját utcájában, hanem az Óperenciás tenger mindkét partján, de még ott is, ahol a kurta farkú malac túr. Ezt nem azért mondom, mert elfogult feleség módjára bárhová odacsipognám, hogy az én Drágaszágom a legszebb, legokosabb és legügyesebb, és párja nincs a világon, hanem mert ez tényleg így van.
Szóval én ezeket most csak azért nyávogtam el, mert természetesen megint egy nemszeretem feladattal kell megküzdenem, amit már rég meg kellett volna csinálnom, de természetesen hetek óta halasztgatom, mert rohadtul nincs kedvem hozzá. Ahhoz, hogy lezárhassam a félévem a doktorin, mindenféle kutatási beszámolókat kell írogatnom, és egyrészt ebben a félévben jóformán nem csináltam semmiccse, amiről beszámolhatnék, másrészt pedig ott egye meg a fene az egész doktorit. A témám szép lassan szétesik a seggem alatt, pontosabban szétverik mindazt, amiért fontosnak tartanám, hogy megírjam ezt a kehes disszertációt, és egyre inkább úgy érzem, hogy mire befejezném, az egész nem lenne jó másra, mint afféle epitáfiumnak, “nézzétek, milyen volt, és milyen lehetett volna”. Egy képeslap lesz belőle, bekeretezve, üveg alatt, lepréselt gizgaz a telefonkönyvben, egy olyan bizbasz, amit csak azért hagy a lomosfiókban az ember, mert nem tudja, hová tehetné.
Mostanra viszont tényleg körmömre égett a gyertya, és tényleg meg kell írnom azt a rühes kutatási beszámolót, még ha úgy is érzem, hogy a fejem lett az imént emlegetett lomosfiók. Hát akkor uccuneki.
Ilyenformán fest nálunk az uccuneki valósága,
de ilyennek érződik:
7/287 – Lag
Tegnap este úgy döntöttem, ideje végre úgy tenni, mintha tényleg nyár lenne, és kilagoztam a lábamon a körmöket. Őtözködős bloggerhez méltatlan módon én ilyesmit nem szoktam csinálni mindaddig, amíg nincs legalább hozzávetőlegesen szandálszezon, most pedig körülnéztem, és azt mondtam, na jó, kezdhetjük. Az, hogy a gyakorlatban alig hordok szandált, nem számít. Az elv a fontos, kéremszépen, na meg a világ apró rejtett örömei.
Mint például ezen a meglepően kecses brazil gumipapucson bévül a rózsaminta. Gondoltam, megmutatom.
Nagyon jó kis gumipapucs ez, mind az ezer forintot megérte, amennyiért valamikor pár évszázaddal ezelőtt kiturkáltam magamnak.
Én is úgy festek, mint akit ezer forintért turkáltak ki pár évszázaddal ezelőtt, de azért ugye megérte.
(A Repülő Kutatóért aggódó olvasókat szeretném megnyugtatni, hogy a pasas a tegnapi nap folyamán megivott egy fél akó kamillateát, cseresznyeszár-teát és sört, úgyhogy most gyöngyállapotban van, és gyanúm szerint készen arra, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta.
Valószínűleg mégiscsak agyon fogom vágni egyszer.)
7/286 – Gáz
Mint mondani szokták, addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Ez pontosan így is van.
Elég sokat írok itt a Repülő Kutatóról, de az aggódás nagy részét megtartom magamnak. Egyébként is, A Középkorú Férfi Keserveit, Midőn Rádöbben Saját Halandóságára, már letudtuk ante blog. (Korán érünk és vénülünk, no.) Mire én ezt itt elkezdtem írni 2013-ban, már túl voltunk a vesekrízis talán-homok-de-mindenképpen-vigyázz magadra stádiumán, túlvoltunk az isiászos mingyámeghalokon, és megjöttek a kötelező pofonok is a kortársak hirtelen-váratlan halálaival. Ennélfogva röpködés meg konferenciák meg publikációk garmada meg bármi ellenére is, a Repülő Kutató viszonylag egészséges életet élt, elegendő alvás, heti két futás, sok zöldség, sok folyadék.
Aztán beütött a kolera.
Az idei tavaszból mindannyian többé-kevésbé megtépázva fogunk előkerülni (egyszer muszáj lesz erről bővebben is írnom, attól tartok), de míg a legtöbben valószínűleg azon problémáztak, hogy miként tölthetnék be a normális életükbe ütött lyukakat, a Repülő Kutató esetében bebizonyosodott, hogy életének kutatói része gáznemű, és minden rendelkezésre álló teret simán betölt. Ennélfogva azt az időt, amit repüléssel, találkozókkal, konferenciákkal, ingvásárlással meg más effélékkel töltött volna, nem arra használta, hogy például megtanuljon korongozni vagy salátát telepítsen a kiskertbe, hanem csak ült a seggén, és írt. Amikor nem írt, akkor távmegbeszélt. Amikor nem távmegbeszélt, akkor a cetlijeit kurkászta. Értitek, na.
Erre mondtam én még valamikor április elején (asszem), hogy a jézusmáriáját neki, már megint 2005-ben vagyunk. Akkoriban éppen a disszertációját írta, és egész pontosan úgy nézett ki ez a tavasz is, mint a 2005-ös: reggel felkel, leül, ír, este feláll, elmegy aludni. Oké, annyit javult a helyzet 2005 óta, hogy reggelire megeszi a zöldségeket, és heti kétszer elmegy futni. Meg néha főz. És mosogat is. Cserébe viszont azóta elmúlt tizenöt év, és egyikünk se lesz fiatalabb, ő például egész biztosan nem, mert előbb-utóbb agyonvágom.
Tegnap délután, valahol az idei harmincötödik tanulmány közepén elkezdődött a “valami baj van, ott hátul deréktájon, és kisugárzik belőle”. Ez az ő diagnózisaival afféle dzsolidzsóker, mert az isiász meg a vesenyavalya is ott hátul deréktájon és kisugárzik belőle, de estére már nyilvánvaló lett, hogy a veséje lesz az. Hurrá. A fél nyolctól kezdődő zoomos megbeszélését (ami mellesleg fél tízig tartott) már nagyrészt fel-alá járkálva töltötte, kezében a laptoppal, az éjszaka az meg pont úgy nézett ki, mint ilyenkor elvárható.
Az nyilván nem opció, hogy agyonvágom, aztán leülöm, és reménykedem abban, hogy éppen nem kerül azidőtájt velem együtt a böribe valami kurrens celeb, úgyhogy még akár a dutyikönyvtárat is gondozhatom, amíg le vagyok csukva. (Amennyire én követem az eseményeket, a dutyikönyvtár gondozása valamiért a zalatnaycinikre szokott szállni, nem a magyartanárnőkre, akik elsikkasztották az osztálykasszát.) Az se tűnik túlságosan kézenfekvő lehetőségnek, hogy jól itthagyjam, aztán reménykedjem abban, hogy felkanalazza valami seprűs pillájú szöszi, akinek imponálnak a Doktor Doktor Bubó Bubók, és egyéb vágya sincs, mint hogy professzorfeleség legyen egy Nagy Ember mellett, reggel kiporciózza a vitaminjait, este megtisztítsa a csakráit, és beállítson a telefonján egy appot, ami félóránként szól, hogy “igyál vizet, kisszívem”. Az én szupererőm a zsörtölődés meg a megaszondom, és már április elején megmondtam neki, hogy vigyázzon magára, mert az isiásza meg a veséje. Azóta is mondom. Azóta is épp olyan hatásfokkal, mint az elején.
Rohadtul el vagyok keseredve, feleim. 2005 all over again, de most már nemcsak öregebb és elhasználtabb vagyok, hanem türelmetlenebb is, és jóval határozottabb véleményem van a feladatmegosztásról, különösen annak tekintetében, hogy kinek a feladata vigyázni a Repülő Kutató harmatos egészségére. Egészen konkrétan az övé, basszameg. Hadd vegyem már felnőttszámba, és hadd ne mondjak már olyanokat, hogy “ó, de hát ilyenek a férfiak”, mert semmi kedvem hozzá. Most komolyan, a nők már valamikor Éva meg az alma óta tudják, a háttérből muszáj manipulálni a nyavalyásokat, hogy elérjük, amit akarunk, és mindeközben az ember lánya továbbra is rendes feleségnek érezhesse magát, de nekem ehhez átkozottul nincs már semmiféle ingerenciám. Legyünk már felnőttek mindannyian, a kutyafaszába, és felejtsük el Nabokov Veráját.
Na, nesztek egy kép is, ha unjátok a szöveget. Tegnap lőttem, amikor Pocival leültünk filmet nézni. A Nagy Ember odalent kétrét görnyedve körözött a nappaliban a laptopjával, idefent meg Peggy Carter mindenkinek szétrúgta a seggét, akinek muszáj volt, ahelyett, hogy szárazdajkát játszott volna velük. Girl powah, azám.
7/285 – Puli
Én ugyan nem megyek ma se élményszámba, de már napok óta nem mutattam meg a fejem, úgyhogy jogosan tarthattok attól, esetleg nincs is a helyén.
De.
Így festek én akkor, amikor a levegőben váratlanul megnől a páratartalom. Mint egy szénaboglya és egy puli szerelemgyermeke.
Ha már a megvanások kerültek szóba, szeretnék megnyugtatni mindenkit, aki már rég nem kóricált Esztergom felé, hogy tegnap leellenőriztem a bazilikát, az is megvan.
7/284 – I never promised you a rose garden
Rózsás, mi?
Most jöttem haza munkából, és még mindig csak a jövő csütörtök estét akarom megérni ép ésszel.
7/283 – Távollét
Olyan rémes hülyeségeket álmodtam az éjjel, hogy még most is szédelgek bele, elvittük Celofánt sétálni, aztán megevett egy tűzőgépet, és az belülről összevissza bélázta szegénykémet, a Repülő Kutató meg azt mondta, á, nem lesz semmi baja, aztán betette egy dobozba. Mit ne mondjak, abszolúte jellemző, hogy végre mindenki (vagy legalábbis majdnem mindenki) fellélegzik, hurrá, múlóban a kolera, vissza lehet térni a majdnem-normalitáshoz, én meg nekilátok még annál is nagyobb marhaságokat álmodni, mint eddig.
Holnap amúgy muszáj lesz elketyegnem Esztergomig, mert főpróbát tartunk a jövő heti államvizsgákhoz, és az eddigi értekezletek olyan hanghatásokkal jártak nálam, mintha betettek volna egy akváriumba, hogy aztán azt betaszajtsák az állatkerti Madárházba. Arra ugyan nincs száz százalékos garancia, hogy ezt a körkapcsolásos bugyborgó-csivitelést teljes egészében rá lehetne fogni Lénára, de mégiscsak jobb az, ha mindenestül kiküszöbölöm annak lehetőségét, hogy én legyek a hunyó. Úgyhogy holnap reggel felkepesztek a buszra, és utazok másfél órát, aztán bent szenvedünk a Microsoft Teams-szel hármat, majd megint visszaszállok a buszra, és újabb másfél órát döcögök hazafelé. Ma egyébként, csak hogy szokjam, letotyogok a városba macskakajáért meg megnézem, mi a helyzet az előre váltható buszjegyekkel, mert a Volánbusz honlapján csak egy egyhónapos kommünikét találtam, ami szerint előreláthatólag május 20-tól újra lehet majd buszjegyet venni Pest megyében is a sofőrtől. Előreláthatólag.
Istenkém, csak a jövő hetet éljük túl a négy távolléti államvizsgájával, utána már jöhet bármi.
Poci pedig mindeközben továbbra is zavartalanul élvezi a dolce vitát, és igazán szívesen cserélnék vele, de sajnos nem tudok úgy aludni, hogy mindnégy végtagom ott legyen a fejem alatt.
7/282 – Front
Azt hiszem, front van, vagy mi a fészkes, mert nekem a fejem fáj, Poci meg gurrogva rohangál, és próbálja teljes erőből szétrúgni a lakást. Meglehetős sikerrel, ha mondhatom.
Pedig tegnap milyen cukin ült itt velem, ni.
U.i.: Mint közben kiderült, ma van Medárd napja. Már mindent értek.
7/281 – Kakukk
Röhögni fogtok, de nekem csak tegnap esett le piknikezés közben, amikor a füvekkel, virágokkal, döngicsélő döngicsékkel meg a felhők formájával szembesültem, na szóval csak tegnap esett le, hogy itt a nyár.
Intermezzó – Le Pique-Nique
Egy kép többet ér száz szónál, hát még kilenc.
Ha akartok, azért még kérdezhettek. 🙂
7/280 – Domb
Az én munkahetem még kinézett valahogy (bár az se volt egészen sétagalopp az értekezletekkel meg vizsgákkal), de aRepülő Kutató olyan mértékben legyalulta magát, hogy már szerdán azt mondám neki, öregem, ez a helyzet tarthatatlan, menjünk el a hétvégén piknikezni. Ő meg aszonta, jó.
Na azóta úgy figyelem az időjárást meg annak jelentését, mint egy szorgos levelibéka. Kicsikét borúlátó levelibéka. Tegnap délután ugyanis ezt láttam a fürdőszoba ablakából:
Ott hátul lenne egy domb. Jó nagy. Nem látszik az esőtől.
Ma reggel megint kinéztem a fürdőszoba ablakán, és ezt láttam:
Ott hátul még mindig van egy domb, de ezúttal a ködtől nem látszik.
Ha a fene fenét eszik, akkor is elmegyünk piknikezni. Legfeljebb esőkabátban.
7/278 – Bugybóka
Asszem a tegnap mintegy kvintesszenciája volt ennek az idióta kolerás tavasznak az összes távolléti hülyeségével egyetemben, merthogy egész nap vizsgáztattam. A futonomon. Nyafogóruhában. És gyakran éppenséggel alva.
Mint ezt már mondtam egy párszor, a jelen vizsgaidőszak nagyjából annak bizonyítására lesz alkalmas, hogy egy teremnyi makimajom egy teremnyi írógépen ki tudja-e kopácsolni a Hamletet, ha elég időt adnak neki hozzá. Nagyjából ezt csináltam én az elektronikus vizsgához használt Unipoll-kérdőívekkel, mármint hogy addig kopácsoltam rajtuk, amíg összejöttek. Arra persze seholse volt garancia, nem cseszek-e el valamit tőből, de úgy tűnik, a zuniverzum ezúttal kegyes volt hozzám: az én oldalamról minden dolgozat révbe ért, és a fogadói oldalon is csak ketten lettek a körülmények áldozatai: egyiküknél egész napra elvették az utcában a villanyt, a másik meg bőgve írt nekem levelet, hogy kétszer fagyott le nála a net, és nem mentődtek el a mentőkék. No problem, írtam vissza mind a kettőnek, ez csak az első vizsgaidőpont volt a háromból, és nincs az a Gépben Lakozó Szellem, ami megakadályozhatná, hogy végül jegyet kapjanak tőlem.
Az elektronikus vizsgáztatás amúgy tényleg teljesen röhejes: időnként rápislogsz a statisztikákra, hogy hányan kezdtek el vizsgázni és mikor, aztán hogy hány perce fejezték be, közben meg időnként esetleg szundikálsz egyet (amit, ismerjük el, nem csinálnál a katedránál ülve), a végén pedig kijavítod az egész hóbelevancot. Ha elég jól raktad össze, nem is puskáznak többet, mint általában. (Én a puskázással és általában a vizsgázói becsületességgel kapcsolatban igen mérsékelten vagyok optimista, ami véleményem szerint igen józan gondolkodásmódra vall – bizonyos Cézár Gyula mondá, hogy aki nem reménykedik, nem is csalódhat soha.)
Úgyhogy tegnap szimultán vizsgáztattam, szundikáltam meg horgoltam összevissza,*
este pedig kijavítottam az összes dolgozatot, és most úgy állunk, hogy a diákok nyolcvan százaléka levizsgázott, és túléltük.
Bevallom, már minimum két hete fosok az egésztől, mint egy fostos bugybóka (az a búbos banka egyik igen szép népi neve, teljesen el vagyok ragadtatva tőle), úgyhogy most csak azt tudom mondani, hollárihó. Mázsás kövek gördültek le a szüvemről, és végre csinálhatok valami szépet és jót is ahelyett, hogy az Unipoll-kérdőívekkel baszakszom. Még mindig van egy csomó festékem, például.
Első lépésként viszont hirtelen fordulattal inkább kiporszívóztam a nagy kelimszőnyeget (Poci nyilván rögtön fejest ugrott a futon mögé)**, aztán bevágtam egy szatyorba, és elküldtem a Repülő Kutatóval a tisztítóba. Lesz itt még rend meg tisztaság, a kirelejzumát neki.
* Nekem Terveim vannak. Ha élünk, meg is látjátok, mik azok.
** De azóta kijött.
7/277 – Apollo
Mármint az űrprogram, nem Zeusz aranyfürtű fia. Kicsit úgy érzem magam, mint a tudós, aki összerakott egy rakettát a sufniban, de nem tudja, mit csináljon vele. Távolléti vizsgáztatás, hajh. Végtelenül röhejes, amikor az ember rengeteg kattintgatással összeácsol egy dolgozatot, aztán kilövi az űrbe, és reménykedik, hogy oda fog csapódni, ahol a diákok vannak.
Eddig (legalábbis a távolléti kémjelentések alapján) elég jól állunk, de azért itt ülök tűkön, és várok. Várom, hogy kitöltsék a dolgozatokat, várom, hogy kijavíthassam, na meg persze várom, hogy megnőjön az erkélyládában a sarkantyúka,
megpirosodjon a fán a cseresznye,
és közben jobb híján izéket gyártok izékhez, mert a nagy várakozásban csak erre fussa.
Vannak persze olyanok, akik nem nagyon várakoznak, Poci például eléggé révbeért-félének látszik.
7/276 – Cölönke
Tíztől megint tanszéki izébizé, du. pedig elektronikus vizsgáztatok, ami annyit tesz, hogy lerágom a bal lábam is, amíg kiderül, hogy az általam oly műgonddal összerakott Unipoll-kérdőívek működnek-é vagy mivan.
Jobb híján megint kirúzsoztam a számat, aztán Isten neki fakereszt.
Tegnap családi grillezés volt a teraszon, megettünk egy csomó zöldséget,
meg egy csomó nemzöldséget is, persze.
Egyúttal bementem kicsit foglalkozni Lócival is, aki boldog és kövér,
és borzasztóan szereti, ha simogatják.
Ennyire.
Na gyerünk, értekezlet. Ha megint nyomorúság lesz belőle meg mikrofongerjedés meg miegymás, hát én bizony a következő fordulóra elcölönkélek Esztergomba, mert ugyan lehet, hogy ott se lesz jobb az adás, de legalább együtt leszek a többiekkel a szószban, nem pedig magányosan brünnyögve a tabletemmel.
7/275 – Netovább, újratöltve
Már megint és sokadjára nincs jobb ötletem, mint hogy Csipike példáját kövessem, vagyis elharsogjam, hogy “eddig és netovább”, aztán példátlanul gonosz leszek összerakjam magam emberformájúra, és fejest ugorjak a feladataimba.
Annyira elegem van, hogy csak. Elegem van ebből a nyúlós-nyűgös, vacogós-nyafogós tavaszból, a távoktatásnak nevezett szörnyszülöttből, elegem van abból, hogy tutimegmondó kisiparosok dörgölik az orrom alá, ugyan miért ültem otthon két és fél hónapig, és elegem van abból is, hogy most már kimehetnék, de minek: a tavaszi félévvel nyűglődni nem szabad nekünk továbbra sem másként, csak zsebkendővégről és távlatosan, ami rengeteg fölösleges pluszmunkával és pluszmajréval jár tanárnak és hallgatónak egyaránt. Elegem van abból, hogy folyton prokrasztinálok, és sehogyse haladok a dolgaimmal (ja, itt üt be a pluszmajré), és még az olyan pötiproblémákból is elegem van, hogy március közepe óta alig hordok rendes cipőt, és teljesen elszokott tőlük a lábam.
Már megint nincs más megoldásom, mint dühöngeni egy sort, aztán összeharapni a fogam, és dérrel-dúrral megcsinálni mindent, amit kell. Rendes cipőben, akár van annak értelme az ittésmostban, akár nincs.
Leginkább nincs. Verné szájba enmagát a zuniverzum, teljesen le vagyok gatyásodva agyilag, és hosszú órákat töltök azzal, hogy mingyámingyá megcsinálom, és persze már régen megcsinálhattam volna ahelyett, hogy a hülye kiscicát simogatom,
meg hogy a hajnali órákon fölös horgolékokat gyártok halomba.
Gyerünk, igazi munka, engem azért tartanak.
Minden nap más - mindennap más 