RSS

november 2017 havi bejegyzések

5/74 – A szalmakalap-axióma

“Mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak, fiam” – mondogatták nagyanyáim, és most ugyan szalmakalap-idő a legkevésbé sincs (broáfosan ronda szél fú odakint, mindehhez meg havas esőt és más cukiságokat jövendöltek), de más szempontból továbbra is igencsak megszívlelendőnek tartom az elhangzottakat.

Mindenekelőtt: megvan az ideje annak, amikor az ember eldönti, hogy tovább nem feszítheti a húrt, mert csúnya vége lesz. Tegnap elküldtem időben a leadandó tanulmányt, hurrá. Egy másiknak szerdán lenne a leadási határideje, és ugyan kábé hatvan százalékos készenléten áll az is, de ha most nekilátok legyártani a maradék negyvenet meg hozzá a kötelező kiskapitálisokat, csütörtökre már ahhoz se leszek elég jó, hogy élőhúsnak adjanak el a lómészárszékben. Ezt meg, köszi, de inkább nem. Pláne hogy a csütörtök ezek után háromszáz perc pofázást igényel, a péntek kétszáznegyvenet, és mihelyt este kilépek pénteken a munkahely kapuján, bevágódom Emesébe, mellyel a Repülő Kutató rögvest Pécsre fuvaroz. Igen, szombaton megint a csúnya kis teremben kuksolás programja következik. (Gyanítom, ezen a napon sem lesz semmiféle epifannatikus élményem a neveléstudománnyal kapcsolatban. Nemigen szokott.)

A fentebbieknél fogva ma a “húzd meg – ereszd meg” folyamatnak az “ereszd meg” részével foglalkozom, mert piszkosul rám fér. Próbálom rendezni soraimat, eltalpalok ebben a broáfos időben macskakajáért, rendezgetem kicsinyt az e heti oktatás anyagát, és ha akad arra is egy kevéske energia, beülök kicsit a Bűnök Barlangjába. Remélem, Erik még szóba áll velem, mert olyan ritkán nyúlok ebben az új, tudománnyal tönkrezsúfolt életemben szegény varrógéphez, hogy már szinteszinte beszőtte a pók.

Előbb viszont irány a macskapapi meg útközben a könyvtár, két tonna könyvet kell visszavinnem.

 

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2017/11/13 hüvelyk eská, ősz

 

5/73 – Csikicsuki

Tegnap délelőtt anyám érkezett meg, ma délelőtt a Repülő Kutató teszi ugyanezt, estére pedig ki kell mennie a házból egy tanulmánynak. Mottónk: “miért csinálnánk egyszerűen, ha bonyolultan is lehet”.

Mint szoktam mondogatni, a zöld a remény színe meg a libafosé, úgyhogy én most olyan reményteljes vagyok, mint egy virágcsiripes áprilisi reggel, de a folytatásban lehet itt még minden, akár novemberi dermedt iccaka is.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/11/12 hüvelyk eská, ősz

 

5/72 – Jeremiád

Tegnap este rút szibarita vázként fogmosatlanul és lesminkeletlenül gurultam be az ágyba, amiért úgy fél percig határozottan szégyelltem is magam, de aztán persze elaludtam annak rendje és módja szerint, mintha csak leütöttek volna. Mivel ma csak délután megyek tanítani (jaja, a buli soha nem ér véget), optimistán hétre állítottam be az ébresztőt. A macskákba épített óra valami teljesen mást mutathatott, mint a mobilomé, mert fél ötkor testületileg megjelentek a hálószobában, és verni kezdték egymást, hogy melyikük kepeszthet fel a cipősdobozok mellé a polcra (a szokásos fotóim szekrényháttere mellett, rendezői jobbra van az inkriminált polc). Jellemző módon időnként hetekre elfeledkeznek arról a polcról, de ha valamelyiküknek eszébe jut, akkor a másik is rögvest oda akar felülni. Két macskára elegendő hely nincs rajta, és valószínűleg nem is lenne érdemes azért strapálnom magam, hogy legyen, mert akkor már úgyse érdekelné őket az egész, én meg ott állnék egy totálisan kihasználatlan polccal. Meh.

Természetesen a hajnali polcfoglalós buli után nem tudtam visszaaludni, úgyhogy jobb híján felkeltem, és lelkiismeretesen pótoltam tegnapi elmaradásaimat fog- és pofaügyben. Ez utóbbi különösen rámfért, úgy néztem ki az összes elkenődött szemfestékkel és szempillaspirállal, mint egy pandamaci. Lemásztam a konyhába, főztem egy kávét. Megittam. És utána, gyakorlatilag a következő pillanatban, már 6:35 volt.

Az a gyanúm, az öregedés leginkább abban nyilvánul meg, hogy nem történik ugyan semmi, de az marha gyorsan. Ezt már ugyan megfogalmaztam néhányszor, de ma reggel egészen nyomasztóan szembesültem vele, úgyhogy jobb ötlet híján akkor már megmostam a hajam is, egye fene. Ekkor pedig Poci lehányta a kelimszőnyeget, és mivel nem ő a rezidens hányómacska, hanem a másik, előbb átturkáltam egy fogpiszkálóval a végterméket, nem megint valamiféle orsóféreg vagy miabokám miatt hányik-e. Nem. Valószínűleg csak az agyam akarta csesztetni. Jelentem, sikerült.

Ezek után pedig kényelmesen elhelyezkedtek egymás seggében, és szundikálni kezdtek, lásd illusztráció.

Mivel most már minden mindegy, sutba dobtam az egyik íratlan szabályom (olyannyira íratlan, hogy még ide sem írtam le sose), ami azt mondja ki, hogy tanítani felvehetek farmert vagy felvehetek edzőcipőt, de sose vehetek fel farmert és edzőcipőt. Hát tessék, most ezt is áthágtam. Azért a melegítőfelső előtt mindenképpen meghúzzuk a határt.

Nyugtassatok meg, hogy legalább kívülről elég viccesnek és érdekesnek tűnik az életem, mert belülről, Isten bizony, úgy érzem, hogy leginkább Jeremiás prófétára kezdek emlékeztetni, különös tekintettel a siralmak terén kifejtett munkásságára.

 
8 hozzászólás

Szerző: be 2017/11/11 hüvelyk eská, macs, ősz

 

5/71 – Gombperec

Don Fülig James Gomperez hidalgót hívta Gombperecnek, én a konferenciákat szoktam így illetni, ha ennyire legyalult állapotban vagyok, mint most. Ma az intézményünk rendez egyet, amiről eredetileg azt gondoltuk, kicsi és csendes gombperec lesz, de roppant naivan nem vettük számításba az akadémiai szféra hisztérikus publikációs nyomását és pofázási kényszerét, amelynek következményeként ott állunk nyolc szekcióval és száznál több résztvevővel, valamint mindenki síkideg. Ennyi ember között óhatatlanul lesz olyan, akinek Igényei vannak meg Sértettsége meg a végén Panaszai, mindezt csupa nagybetűvel, fene ennek a szakmának a hiúságába. Én még szekcióelnök is vagyok az egyik szekcióban, csináltam már ilyet néhányszor életemben, és nagyon jól tudom, hogy egyes előadóknak (tökmindegy, mennyi ideje dolgoznak az oktatásban) egyszerűen nincsen rá képessége, hogy korrekt módon betartsák az időkeretet. Nyilván általában éppen ezek azok, akik unalmasan, hosszú lére eresztve és bánatosan bégetve nyökögik végig az előadásukat, és a nekik kiárendált tizenöt perc végére még mindig csak a bevezetésnél tartanak. Aztán majd jöhet a Felháborodás meg a Panaszok, amikor megvonják tőlük a szót.

Nemcsak rohadt hosszú nap lesz ez tehát rengeteg buktatóval, hanem még a fejem is fáj, ezzel a fejfájással ébredtem hatkor, és lehet, hogy egész nap kitart, szóval lehet, hogy a végére azzal távoznak a paidagógia felkent apostolai, hogy “hú, az a vörös nő, hát az olyan goromba, mint egy szódáskocsis”. Öreg vagyok én már ehhez, no, mint Murtaugh őrmester az alsógatyában kotkodácsoláshoz.

Ahhoz is öreg vagyok, hogy kiskosztümökben feszengjek végig ilyenféle napokat, szóval ha valaki csak azért nem tud esetleg komolyan venni, mert házivarrott kardigányban vagyok sárga harisnyával, simán elmehet Herbart dolmányára vitézkötésnek.

 
10 hozzászólás

Szerző: be 2017/11/10 hüvelyk újracucc, eská, ősz

 

5/70 – Kettészakítni

Van az a kafa kis jelenet a Húsz év múlvában, amikor a három (plusz egy) testőr megint elkezdi keverni a málnaszőrt, Mazarin bíboros pedig, mivel ő egy művelt ember, a Thisbe című operából idéz Ausztriai Annának, mégpedig azt, hogy “A világ összefog kettészakítni lángunk”.

Na körülbelül ez tapasztalható errefelé is, a nagyobbik laptopom (az, amelyikbe beleöntöttem szeptember elején fél deci vizet) egyre gyakrabban fagy le, különben is lassú, mint egy Pobjeda óra, úgyhogy most már hetek óta a kis piros mütyürre vagyok utalva, ami addig szép és jó, amíg nem próbálok nagyobb lélegzetű munkákat végrehajtani vele. Tortahabként még az is ott van, hogy túl kevés rajta a tárhely (ez egy ilyen tuinvan mütyür), ezért pendrájvokkal meg vandrájvokkal bűvészkedem összevissza. Ennek eredményeként úgy elkavartam egynihány fontos dokumentumot, hogy fél órába telt elővarázsolni, melynek végére nyilván síkideg lettem és közepesen kétségbeesett. A rohadék pendrájvon amúgy nem tudom megnyitni az egyik rohadék ppt-met, mert hibaüzeneteket sikoltozik, lövésem sincs, miért. De hát nekem abból a szarból tanítanom kellene, könyörgöm!

Hát ezek mennek errefelé meg a bárányfelhők, és ennyi erővel akár vigyoroghatok is, mert úgyis mindegy. Viszont legalább a macskák budijait kipucoltam. Szépen állunk, ha ez a legvigasztalóbb dolog, ami éppen történ velem.

Az alábbi képen életem mindösszes pillanatnyi súlyosbító tényezője rajta van: a mütyür, a pendrájv, én, valamint Poci, aki éppen azt készül eldönteni, a mütyürt próbálja-e leverni az ölemből, a sálamat vegye el, vagy a pulóveremből húzzon ki random szálakat.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/11/09 hüvelyk eská, macs, ősz

 

5/69 – Papagájvirág

Mivel alapvető munkaköri kötelességeimen túl két tanulmányt, egy konferencia-ppt-t és egy kötet szerkesztését kellene befejeznem igencsak záros határidőkön belül, szinte törvényszerű, hogy tegnap este a buszon hazafelé egy új regény ötlete ugrott bele két lábbal a fejembe, kellő alapossággal széttaposva agyam rendezett kertjének árvácskáit és cinniáit, aztán némi ugrálás után távozott, de emlékül azért ott hagyott a széttiport ágyás közepén egy ménkű nagy papagájvirágot.

Igen, ez egy teljesen új regény ötlete. Nem a befejezetlen három közül az egyik, nem egy befejezett folytatása, és nem olyan narrátortól való, aki eddig a fejemben dumált volna. A rohadt életbe, már megint itt van egy új valaki az eddig akárhány mellé, akinek azt mondogathatom, hogy pofa be.

Általában azt gondolom, hogy az írás tíz százalék ihlet, kilencven százalék munka, fegyelmezettség nélkül nem működik, és az alkotási vágy kínjainak édes üvöltése egy nagy darab romantikus humbug, de úgy éljek, ha ez így megy tovább, leszedálva végzem egy zártosztályon.

Egen, így fest egy bolond írónő, aki éppen péksütiért indul, hogy legalább az legyen a lakásban, ha józan ész nemigen akad. (Dénes jó Istenem, ezen az őszön most először veszem fel Nágyezsdát, pedig már csúful kifelé tart a szezonja.)

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/11/08 hüvelyk eská, ősz

 

5/68 – Naiva

Az én igencsak naiv optimizmusról tanúskodó tanári ambícióim között főhelyen szok szerepelni, hogy bármi is legyen, a diákok ne vegyék észre, éppen mennyire vagyok nyomott és szorongós, de asszem, ma ez kivédhetetlen lesz. Tudja Isten, hogy mi okból, de olyan végtelen kelletlenséggel indulok munkába, hogy arra nincs kifejezés.

Attól persze megpróbálok jó képet vágni az egészhez, de hát nincs mese, meghalt Andersen, igencsak magam alatt vagyok. Ez a hét még nehéz, meg a rákövetkező meg az arra következő is, és tényleg kezdek ledarálódni bennük.

Na akkor ide ehhez egy adag tarkabarkát, ahogy esik, úgy suppan.

 
8 hozzászólás

Szerző: be 2017/11/07 hüvelyk eská, ősz

 

5/67 – Fele-fele

A nap fele gépeléssel, a másik fele szaladgálással telik, és én mindkettőnél jó néven venném, ha valaki más csinálná helyettem, de nincs ilyen szerencsém.

 

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2017/11/06 hüvelyk újracucc, eská, ősz

 

5/66 – Lift

Tegnap mintegy blogolási szabadságon voltam, nem is igazán tudom, miért. Talán mert úgy gondoltam, mit mutogassak magamon meg a sokszor látott rozsdaszínű nyafogóruhámon, meg egyébként is szinte egész nap mosogattam meg aludtam meg nemcsináltamsemmit.

Most persze ennek következtében heveny bűntudat mardos, mert annyi dolgom van, mint égen a csillag. Sajnos nem vagyok a megfelelő mentális állapotban hozzájuk, és ez csak romlik egy ideje. Minél több nemszeretem dolgot kell csinálni, annál jobban halogatom mindet, aztán egyre több bűntudatot érzek a halogatás miatt, és egyre nehezebben bírom rávenni magam arra, hogy megcsináljam azt a sok nemszeretem dolgot. Mostanra már egészen görcsös és torokszorító módon utálok egyes feladatokat, ennélfogva még annyira sem vagyok képes hozzájuk fogni, mint eddig.

Nyilván ebből az ördögi körből is ki fogok majd keveredni valahogyan-valamikor, de most éppen az alján vagyok ennek a dolgoznikéne-ezerfeladat-hűdeutálommindet állapotnak, és igazán nem látom, hol a felfelé tartó lépcső vagy rámpa. Különben is, amire szükségem lenne most, az egy lift, de a jelek szerint az én dolgozós életem is éppen annyi belátással van megszervezve (többek között általam is, nem tagadom), mint a hármas metró felújítása, és coki akadálymentesítés.

Pedig igény lenne rá.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2017/11/05 hüvelyk eská, ősz

 

5/64 – Diwali!

Évek óta dolgozom azon, hogy kihízelegjem női barátaimat ide Bürgüncfalvára megünnepelni a Diwalit*, amikor enni-inni-mécsesezni és ajándékozni szokás. Mondanom se kell, eddig még csak egyszer jött össze, az is az ante blog időkben. Úgyhogy idén mindhárom, ilyen-olyan átfedésekben leledző nőbaráti köröm tagjait meghívtam abból a megfontolásból, hogy ha egyharmaduk megjelenik, már akkor is beljebb vagyok.

Nos, ezt speciel jól láttam, egyharmaduk meg is fog jelenni, már persze ha délutánig nem következik be valami előreláthatatlan. Néha tényleg nem tudom eldönteni, velem van-e a baj (na meg a Repülő Kutatóval – neki se nagyon megy az emberek idehízelgése, amikor ő próbálkozik vele), vagy azzal, hogy falun lakunk. (Falun, rosseb, egy kultúrtanya-turistaparadicsomban. Félórányira a székesfőfalu közepétől.) Az egésznek viszont az a nagyon sajátos következménye, hogy ha mégiscsak beesik egy vendég, akkora csinnadrattát csapunk körülötte, hogy húha. Most ugyan megpróbáltam ráülni a kezemre (bár az tagadhatatlan, hogy a Repülő Kutató barlangjának káosza különösen annak tekintetében tűnt tarthatatlannak, hogy nem csak én leszek itthon egész héten meg a macskák), de már most ott tartok, hogy háromféle csipegetnivaló, főétel, süti. Fele már kész is van, jelzem. Mink controlfreakek már csak így szokjuk.

A macskák viszont már most erős gyanakvással állnak hozzá a mai programhoz, pedig hol van még a vendégek bejövetele. Poci befeküdt a plüssállatok közé “én csak egy szobadísz vagyok, kéremszépen” arccal, Celofán pedig a miheztartás végett kicsit sem célzatosan lehányta az ablakot, aztán nyikorogva beállt a tálkája elé, hogy “kérek még”. Ehe, ehe.

Mindenesetre én most salalázva el a naan kenyér meg a keralai halcurry előkészületeinek erányába. Tarkán és sziporkázva, mint ez egy fényünnephez illő. Salala.

Itt pedig a plüssróka, a plüssmedve meg a plüssmacska.

 

* A Diwali mozgóünnep, minden évben máskor van – idén speciel október 19-én volt, úgyhogy gondoltam, senkinek nem lesz abból baja, ha ennél is tovább mozgatom.

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2017/11/03 hüvelyk macs, ősz

 

5/63 – Maginot

Egészen garantáltan jártak nálam az agyrágóbogarak, és boldogan csemegéztek addig, amíg nem kezdett kongani az ürességtől az asztal. Másként tutira nem láttam volna neki, hogy a Repülő Kutató többéves káoszát felrobbantsam.

A pasast még nagyjából a kezdetek kezdetén gilisztaalakú földszinti részlegünk leghátülső traktusába próbáltam becsalogatni, hogy ott alakítsunk ki neki valami dolgozószoba-félét, és legalább legyen elöl egy nappaliszerű nappalink, ne pedig mindenhol könyvek meg papírok. Kapott úgy nagyjából tizenöt négyzetmétert, hogy megtöltse tudománnyal, mindezt pedig gondosan két sor belógó könyvespolc Maginot-vonala mögé próbáltam rejteni, hogy ne lehessen még a konyhából is azt látni, mennyi papírszeméttel jár a munkássága.

Nyilván ez megint egy tipikus embertervez-eset volt, merthogy a Repülő Kutató előbb-utóbb megtöltött hátul dzsuvával minden vízszintes felületet (részben a padlót is), aztán előszivárgott a nappaliba, és ott folytatta. Ismerjük el, én sem vagyok a rend és tisztaság helytartója, úgyhogy egy ponton túl én is dzsuvaraktárként kezdtem használni azt a két Maginot-vonal közötti területet, ami nagyjából senkiföldjeként és szemétdombként kezdte felgyűjteni azt, aminek sem a nappaliban, sem a dolgozóban nem volt semminő funkciója.

Szóval itt éltünk, éldegéltünk ebben a kukában, és néha ugyan felhívtam a figyelmet arra, hogy ezt egyedül nem tudom megoldani, de ilyenkor a Repülő Kutató halványan elmosolyodott, egyetértését fejezte ki, majd leült korrektúrázni valami halaszthatatlant, esetleg elpárolgott valahová további papírokat termelni. Egyszer el kellett viszont jönnie annak a pillanatnak, amikor Csipikeként elharsogom, hogy eddig és netovább, és nagyon tartottam attól, hogy ez éppen akkor fog bekövetkezni, amikor nekem szintén korrektúráznom vagy papírt termelnem kéne, nem pedig lakást tisztogatni, ráadásul feltehetőleg a pasas sem lesz itthon. Igazam is volt, ez a pillanat tegnap jött el.

Hol volt az én normális eszem. Nem akarok kitérni az összes pincemély nyomorúságra, amit az akció hét-nyolc órája alatt éreztem, míg egy amúgy is túlzsúfolt rendszerben próbáltam helyet keresni három folyóméternyi könyvnek és majdnem tíz kiló jegyzetpapírnak. A legmélyebb pont viszont valószínűleg az volt, amikor egy félcentis porréteg alól kikotort könyvről valami porlékony piros masszát próbáltam eltávolítani, amiről egyszer csak kiderült, hogy egy lufi maradványa. (Megtaláltam további öt centivel mélyebben a lufi fújókáját, onnan tudom.) Na most próbáljuk meg elképzelni, vajon mennyi időbe telhet, amíg a lufigumiból polimerizálódott ragacs lesz, ami rátapad a környezetére, majd kimegy belőle az összes olyan izé is, ami a rugalmasságát adja, és kiszárad. Itt tényleg évekről beszélünk, és csak azért nem évtizedekről, mert a könyvet, amin az első piros izét találtam, 2008-ban adták ki.

Döglött menyétet, rothadt almacsutkát és múmiává száradt látogatókat viszont nem találtam, szóval végül is annyira nem volt rossz a helyzet. Portigriseken kívül mindenfelé csak papír volt, papír, papír, könyv, cetli, folyóirat, papír, áááááá. Ráadásul jó feleség módjára még valami rendszert is próbáltam teremteni abban, mit hová pakolok, mert én ugyan meg vagyok győződve arról, hogy a tíz kiló jegyzetpapírból nyolchoz már soha többé nem nyúl, de a maradék kettőben biztos vannak olyan tenyérnyi cetlik, amelyek nélkül nem tud befejezni tizenötéves melókat, vagy mittomén.  Mindezek után viszont legkevesebb fél kiló csokibigyó jár nekem a Leonidastól, különösen azért, mert ellenálltam a kísértésnek, hogy mindent kihordjak az udvarra, és felgyújtsam.

Ma még mindig nagyúri kuplerájunkkal foglalkozom, mert ha az ember kipucolt egy részleget, azonnal látszik, mi a baj a többivel, de a tegnapi nap után marhára ideje vala, hogy magammal is törődjek kicsinyt, úgyhogy legalább renováltam a pipirost.

 
8 hozzászólás

Szerző: be 2017/11/02 hüvelyk ősz

 

5/62 – Valahol másutt

Mások ma tartják a Halottak Napját, én piacjáró- és takarítónapot tartok. Az én halottaim túl távol vannak, azazhogy mit is beszélek, inkább túl közel: alig múlik el nap, amikor nem jutnak eszembe. Beszélek hozzájuk, beszélnek hozzám (a legtöbbször éppen leszúrnak valamiért, mint a pengős malacot – hja, nehéz a megszokástól szabadulni, élő korukban is ezt csinálták). Nem az én dolgom az év egyetlen erre kijelölt napján temetőkben bóklászni egy szatyor mécsessel meg egy puttony virággal, aztán összehasonlító elemzést végezni a krizantémok, koszorúk és lobogó lángocskák számáról – höhh, az én becsületes apukámnak, aki a légynek sem ártott, kevesebben tettek a sírjára valami szajrét, mint a Sacikáék vén hülye részeges nagybátyjának. Azt megteszi más. (Tényleg láttam-hallottam már ilyet. Akkor döntöttem el végleg, hogy ebben a társasjátékban én tutira nem veszek részt, és temetőbe csak akkor megyek, amikor nincs éppen Halottak Napja.)

Nyilván attól, hogy vannak a világban hipokriták, vannak őszinte emberek is. Olyanok, akik csak most jutnak el a távoli temetőkbe, ahol a szeretteiket hagyták. Olyanok, akik nem csak az évnek ezen az egyetlen napján mennek oda megmutatni, hogy igenis gondolnak a halottaikra. Az sem én vagyok. Az apám sírjánál csak egyszer jártam, pedig nincs is olyan nagyon messze, és már tizenegy és fél éve halott. Egy ronda temetőben fekszik egy ronda kő alatt az, amit abból a szétroncsolódott autóból vágtak ki, de az apám valahol másutt van. Már a temetésén is valahol másutt volt, talán a fejünk fölött bólogató hársfalombban.

Meg aztán, ha valaki azt hinné, hogy nem veszem elég komolyan a mai napot, takarítás és piac ide vagy oda: az egyik legjobb versemet éppen a Halottak Napjáról írtam, és tényleg rohadt jó vers az, elhihetitek.

U.i.: mivel felvetődött a dilemma, hogy mások ma nem a Halottak Napját, hanem a Mindenszenteket ünneplik: hátizé, valahol ugyan én tudom ezt, de nekem mégiscsak ma van. Mint ahogy az év első napja szeptember 1-én. És mivel ilyen ügyekben sajna olyan a világképem, mint egy négyévesnek (akkor is mindig hülyén nézek, amikor december 31-én elkezdenek petárdázni), tessék elnézni, ha időnként nonszenszeket írok ide.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2017/11/01 hüvelyk blabla, eská, ősz