Egészen garantáltan jártak nálam az agyrágóbogarak, és boldogan csemegéztek addig, amíg nem kezdett kongani az ürességtől az asztal. Másként tutira nem láttam volna neki, hogy a Repülő Kutató többéves káoszát felrobbantsam.
A pasast még nagyjából a kezdetek kezdetén gilisztaalakú földszinti részlegünk leghátülső traktusába próbáltam becsalogatni, hogy ott alakítsunk ki neki valami dolgozószoba-félét, és legalább legyen elöl egy nappaliszerű nappalink, ne pedig mindenhol könyvek meg papírok. Kapott úgy nagyjából tizenöt négyzetmétert, hogy megtöltse tudománnyal, mindezt pedig gondosan két sor belógó könyvespolc Maginot-vonala mögé próbáltam rejteni, hogy ne lehessen még a konyhából is azt látni, mennyi papírszeméttel jár a munkássága.
Nyilván ez megint egy tipikus embertervez-eset volt, merthogy a Repülő Kutató előbb-utóbb megtöltött hátul dzsuvával minden vízszintes felületet (részben a padlót is), aztán előszivárgott a nappaliba, és ott folytatta. Ismerjük el, én sem vagyok a rend és tisztaság helytartója, úgyhogy egy ponton túl én is dzsuvaraktárként kezdtem használni azt a két Maginot-vonal közötti területet, ami nagyjából senkiföldjeként és szemétdombként kezdte felgyűjteni azt, aminek sem a nappaliban, sem a dolgozóban nem volt semminő funkciója.
Szóval itt éltünk, éldegéltünk ebben a kukában, és néha ugyan felhívtam a figyelmet arra, hogy ezt egyedül nem tudom megoldani, de ilyenkor a Repülő Kutató halványan elmosolyodott, egyetértését fejezte ki, majd leült korrektúrázni valami halaszthatatlant, esetleg elpárolgott valahová további papírokat termelni. Egyszer el kellett viszont jönnie annak a pillanatnak, amikor Csipikeként elharsogom, hogy eddig és netovább, és nagyon tartottam attól, hogy ez éppen akkor fog bekövetkezni, amikor nekem szintén korrektúráznom vagy papírt termelnem kéne, nem pedig lakást tisztogatni, ráadásul feltehetőleg a pasas sem lesz itthon. Igazam is volt, ez a pillanat tegnap jött el.
Hol volt az én normális eszem. Nem akarok kitérni az összes pincemély nyomorúságra, amit az akció hét-nyolc órája alatt éreztem, míg egy amúgy is túlzsúfolt rendszerben próbáltam helyet keresni három folyóméternyi könyvnek és majdnem tíz kiló jegyzetpapírnak. A legmélyebb pont viszont valószínűleg az volt, amikor egy félcentis porréteg alól kikotort könyvről valami porlékony piros masszát próbáltam eltávolítani, amiről egyszer csak kiderült, hogy egy lufi maradványa. (Megtaláltam további öt centivel mélyebben a lufi fújókáját, onnan tudom.) Na most próbáljuk meg elképzelni, vajon mennyi időbe telhet, amíg a lufigumiból polimerizálódott ragacs lesz, ami rátapad a környezetére, majd kimegy belőle az összes olyan izé is, ami a rugalmasságát adja, és kiszárad. Itt tényleg évekről beszélünk, és csak azért nem évtizedekről, mert a könyvet, amin az első piros izét találtam, 2008-ban adták ki.
Döglött menyétet, rothadt almacsutkát és múmiává száradt látogatókat viszont nem találtam, szóval végül is annyira nem volt rossz a helyzet. Portigriseken kívül mindenfelé csak papír volt, papír, papír, könyv, cetli, folyóirat, papír, áááááá. Ráadásul jó feleség módjára még valami rendszert is próbáltam teremteni abban, mit hová pakolok, mert én ugyan meg vagyok győződve arról, hogy a tíz kiló jegyzetpapírból nyolchoz már soha többé nem nyúl, de a maradék kettőben biztos vannak olyan tenyérnyi cetlik, amelyek nélkül nem tud befejezni tizenötéves melókat, vagy mittomén. Mindezek után viszont legkevesebb fél kiló csokibigyó jár nekem a Leonidastól, különösen azért, mert ellenálltam a kísértésnek, hogy mindent kihordjak az udvarra, és felgyújtsam.
Ma még mindig nagyúri kuplerájunkkal foglalkozom, mert ha az ember kipucolt egy részleget, azonnal látszik, mi a baj a többivel, de a tegnapi nap után marhára ideje vala, hogy magammal is törődjek kicsinyt, úgyhogy legalább renováltam a pipirost.
