Varrtam egy új párnahuzatot.
Oké, már varrom egy ideje, de most végre kész is van. A folyamatról nem fogok sokat regélni, de itt vannak a fázisfotók:
A maradékmentés újabb csodája, bezony. A piros mintás akármicskék már itt ültek egy ideje a rongyoszsákban, az alap anyám függönyének aljából volt levágva úgyszintén elég régen. Ragasztófátyol, cipzár és röhejes mennyiségű gomb is volt itthon, szóval tulajdonképpen csak a belefektetett munkába fájt az egész.
Ezúttal sem vagyok elégedetlen.
Már megint a kezemet figyeljétek, mert csalok, bár mit is mondok, úgyse láthatjátok a kezemet, mert jól eldugtam, háhá. Ez itt még a szombat reggeli piacramenős áutfitem, és igazán nem nagy bumm, de ha a mostanit látnátok, megértenétek, miért ezt teszem be. Egy nyafogóruha van rajtam, na. A zoknimat is ismeritek már. Meg a cipőmet is.
Tartsuk inkább magunkat elveinkhez meg a blog címéhez, aszondok.
Ha nem üt be valami véletlen-váratlan, a mai napot úgyis Erik nevű barátocskámmal töltöm, és még új ruha/ruhák is lehetnek ebből, ha minden jól megy.
Újabb hét újabb mindenfélékkel, incl. friss pohárpulcsik és párnahuzatok gyártása, egy bog lazac, amiből éppen gravlax készül, kacsamell és kagyló a péntek esti kint-vacsiról, a tegnap megépült horizontális karácsonyfám és csodálója, Maci, a piacon vett búzafű legelői, knackebröd-gyártási fázisfotó, a Poci nevű terrorista által eltört sótartó (filléres holmi volt, de persze pótolhatatlan) meg egy elpacsált kísérlet arra, hogy lőjek egy képet magamról és a szőrösökről, akik épp ott hédereznek mindketten mellettem.
Szóval, mondhatni, csak a szokásos.
Én úgy gondolom, a normalitás túl van értékelve. Igen, karácsonykor is. Sőt, akkor a leginkább.
Megyek, megépítem a horizontális karácsonyfánkat.
Rendeltünk Tortasuttogótól (most se fizet nekem a reklámért senki, csak mondom) egy úgynevezett Karácsonyi Klasszikusok sütipakkot a Bűnös verzióból, úgyhogy miután a Repülő Kutató tegnap hazafuvarozta a dobozt, ráültünk a kezünkre (meg a szánkra is), de nyilván nem bírtuk kivárni vele az estét, úgyhogy ma piacjárás után ezt reggeliztük:
Egy kis bejgli, egy kis flódni, egy kis zserbó. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy kezdtem megérteni, miért szeretik a népek a zserbót. Az viszont garantált, hogy ez volt a legjobb mákos bejgli, amit valaha ettem.
Most pedig táncos lábbal és beszénhidrátolva el, mert felfőtt a krumpli, ami majd a kalácsba megy. Ne rágjátok le a lábatokat izgalmatokban, még jelentkezem.
“Ha lassabban is, mint szeretném, de csak előre haladok.” (Szilágyi Domokos)
Éppen ennyi a haladási sebességem, éppen ennyi. Poci persze leszarja az egészet, neki jók a párnák huzat nélkül is.
Mit mondhatnék, ebben a pillanatban ez a Bűnök Barlangjában az egyetlen vállalható sarok, pedig ezzel is van baj elég.
Majd ha rendberaktam az egészet, jelentkezem.
Az év legrövidebb napjának örömére nesze világ, itt egy “a szemedet es kiüsse” öltözék. Ebben kutyagoltam le a városba, hogy az Édenben beszerezzem az extra kimérős szaloncukrot.
Nyolcvan dekát vettem. És összesen kilencfélét.
A szokásosnál kevesebb féle van most készleten, de ez éppen amiatt, hogy ráérek apránként sütögetni, nem pedig egyetlen reggeltől-estig sütőnapon próbálok felhalmozni mindenfélét.
Meg aztán úgyse az a legfontosabb, hogy minél többféle legyen, hanem hogy minél finomabbak. Ez itt most egy kivételesen jó kis hármas. Igaz, hogy a csokis repedtkék nem akartak megrepedni, a melaszos-gyömbérest és a cseresznyés-csokicseppest pedig most csináltam először, de ezeket a recepteket megtartom.
Azt hiszem, nem én vagyok az a nő, aki alkalmas a nagyívű pimpillázásokra, mert ha csak kéthetente végig kellene csinálnom azt, ami tegnap lement, inkább választanám, hogy a továbbiakban papírzacskóval a fejemen járom a macskaköves utat. Háromkor bementem a kozmetikushoz, aki lecsiszolta a képemről a korpázó hámlást*, hidratálás, vasalás, masszír, szemöldökfestés, és hopp, máris négy óra tíz perc volt, az ajtón pedig ott kopogott a fodrászom, hogy jövök-e már vagy mivan.
Fizettem, miként egy katonatiszt, majd átvonultam ahajt egy szobával odébb, ahol felkenték a fejemre a pipirost, majd lezuhintottak egy székbe, amíg valaki másnak hamvasítóval átmosták a haját, majd hosszú alkudozások közben levágtak belőle öt millimétert. Utána átzuhintottak a hajmosó székbe, ahol összegutymolták a fejemen a pipirost, majd megint otthagytak, miközben a hamvasított hajat kihúzták és megszárították. Ezután megint én jöttem, plusz a felismerés, hogy nincs melegvíz, a hajamat egy olyan hőfokú akármivel mosták és öblögették, amit boldogult nagyanyáim “nyárivíznek” hívtak. (Ez nagyjából annyit tesz, hogy nem kell a vödör tetején betörni a jeget.) Oooké. Mindeközben a másik fodrász (ketten vannak) elpanaszolta, hogy az anyósa megbízta azzal, vegyen pólókat az apósának, a kozmetikus meg átment a szemközti kínaibótba, és hozott kettőt, amiről telefonos konzultációk nyomán eldöntötték, jóleszaz.
Valamilyen bizarr módon ekkorra már háromnegyed hat volt, valamikor menet közben levágták egy pasasnak is a haját, és én egyre kevésbé értettem, hogy a nyavalyába csúszott ki ennyire a seggem alól az idő, de végre átzuhintottak egy újabb székbe, és elkezdődhetett a hajvágás. Közben megérkezett a szaki is a melegvíz problémája kapcsán (nyilvánvalóan forródrótjuk van valakikhez, mert amúgy ilyen csak a mesékben szok megtörténni), és újra beállította a kazán elektromos izéjét meg gázizéjét, majd lelépett.
Már éppen elkezdődött a fejemen a nyiszinyiszi, amikor felhívott a RK, hogy hol a nyavalyában vagyok. Hol, mondtam neki, még mindig ugyanott. Ja jó, attól féltem, hogy. (Nem tudom, mitől félhetett, légvonalban háromszáz méterre voltam mindvégig a lakásunktól.) Innentől kezdve mindent rábíztam a fodrászra, lassan egy évtizede vágja nekem a hajamat, és tényleg nem én vagyok a nő, akinek kedve van öt millimétereken alkudozni.
A következő pillanatban öt perccel múlt hét, pontosan öt perccel túl azon az időponton, amikorra én a négyes-hatos vonala mellé voltam hivatalos, úgyhogy fizettem, mint a katonatiszt, és hazacaplattam. Otthon a RK éppen Dominique nevű barátnőjével zúmozott kellően nagy röhögések közepette, úgyhogy megálltam fél percre belekáromkodni a szakmai megbeszélésbe, vö. “mi került ezen a fejen négy órába, és a pénzről még nem is beszéltem”, majd felmásztam a Bűnök Barlangjába értesíteni az esti parti házigazdáját, hogy én elúsztam a fejmosóvíz habjain, tudja Isten, egyáltalán odaérek-e, meg egyáltalán érdemes-e még elindulnom. Ányeska, aki velem ellentétben nem szokta kötőszónak használni még magánbeszélgetésekben sem a bazmeget, erre azzal reagált, hogy “faszom fog nektek még találkozókat szervezni”, én pedig felmérvén a helyzet súlyát, némi bömbikélés közepette összeraktam egy cipősdoboznyi süteményt meg a már előkészített meglepetés-ajándékokat, aztán dupla zoknit és hatszáz réteg ruhát húztam az időjárás viszontagságai ellen, majd kivágtattam az ajtón, menet közben pápát intve a RK-nak, aki még mindig Dominique-kal smúzolt vagy zúmolt vagy miabokám.
Természetesen azonnal rájöttem, hogy épp a 880-as busz vaksávjában vagyok, amikor az Esztergom Béke térről 17:45-kor induló járat már rég elment, a 19:20-kor indulóra meg még negyven percet kell várni, úgyhogy ott álltam felmálházkodva és bömbikélve a buszmegállóban, ahonnan ugyan lerohanhattam volna a HÉVhez, de elvileg öt percen belül jönnie kellett volna egy ekvipázsnak, ami levisz odáig (és nem tovább), úgyhogy ott maradtam szobormód, kezemben egy cigivel, mert du. háromtól hétig még csak rá sem gyújthattam, a festék ugyanis, mint értesültem, a hidegben “behal”. Na és ekkor hívott fel légvonalban kétszázötven méterről a RK, hogy ne vigyen-e be a négyes-hatos mellé Pesztre.
De, mondtam én határozottan, durrantsd be Emesét, megyek haza. És akkor bevitt.
Továbbra is úgy fest, hogy nekem van a legérdekesebben unalmas életem, plusz királyi váltságdíjért restaurált fejem is van, és ma reggel ötkor vertek fel a szőrös disznók a reggelijükért, pedig én hajnali egykor helyeztem el végül ezt az extrán felpimpelt fejet egy párnán. Képzelhetitek.
Most elrohanunk megejteni a heti bevásárlásunkat (vö. halmozzunk fel mindent még a felhalmozók előtt – nem, valójában nincsenek ilyen terveink, egy átlagos heti bevásárlást képzeljetek el), utána viszont valószínűleg bealélok a futonon, mert öreg vagyok, és vakációm van. Most már tényleg.
* Ja, ez egy létező dolog. Az enyém annyival is mókásabb a szokásosnál, hogy nem hámlik. A tél úgy manifesztálódik az orczámon, hogy házi eljárásokkal jóformán lerobbanthatatlan, rücskös kordovány lesz a pofámon, vö. van bőr a képemen, de mint egy rinocérosznak, olyan. Mondjuk most már vettem a brutál radírozáshoz egy kis büzzögő masinát a kínaibótban, egyszer majd be is mutatom, ha nincs épp más álamügyem fojóba.
Én is nehezen hiszem, de így igaz: ezen a fejen ma négy órát dolgoztak, hogy kellően ki legyen tatarozva.
Nem vagyok biztos abban, hogy megérte.
Holnaptól már megint mutogathatom a fejem, ha úgy szottyan kedvem, mert ma végre elmegyek fodrászhoz és kozmetikushoz is. Majdnem összejött a tökéletes restaurálási trifecta, a kozmetikus és a fodrász után ugyanis masszázsra volt időpontom, de a tanítóképzős baratináimnak csak a mai este volt jó előkarácsonyi találkozáshoz, úgyhogy a frissen tatarozott fejemet Pestre viszem a fodrász után.
Talán mondanom se kell, hogy egészen kiválóan el tudnám tölteni a komplett napomat itt ezen a futonon a hópihés zoknimban. Nem csak a barlangi morc üzemmód miatt van így, valami megmagyarázhatatlan okból már reggel óta furán szédelgős és álmoskás vagyok.
Messziről és hunyorítva elég produktívnak tűnik ez a hét is, bár én úgy érzem, az öszves vizsgáztatással és rendrakással és sütifőzivel meg varrással együtt úgy ellazsáltam, mint a patyolat. Hja, mit tesz az, amikor nincs benne a hetirendben három-négy öt napon az Esztergomba meg vissza buszozás, az embernek hirtelen lesz egy csomó plusz ideje. Galéria!
Az utolsó képen látható izében, ami békalencse-perspektívából szemlélt fenyőerdő akart volna lenni, még nem vagyok egészen biztos, de előttem a jövő, hogy kikísérletezzem, hogyan működne. Egyelőre feltettem egy kartonlapon a polc tetejére. Egy kis szerencsével nem is rántom a nyakamba valamelyik sürgiforgi során.
Mondhatnám, hogy ma is csak azt nézem, amint nő a fű, de azt megcsinálják helyettem mások.
Én eközben két vagy három kézműves tevékenységgel zsonglőrködöm egyszerre, de hát mit tehetnék, ez esik jól ma, no.
Engem tényleg egészen kicsi dolgok boldoggá tudnak tenni.
Ha elég szorgalmas vagyok, még ma be is fejezem, de alapvetően nem érzem a kényszert, hogy annyira szorgalmas legyek…
Így néz ki egy tervezőnap. Lehet, hogy nektek úgy tűnik, hogy ez egy lustanap, de az csak rágalom. Egyáltalán nem fogok szundikálni egyet, lássuk csak, úgy húsz percen belül. Nemnemnemnem.
Jelzem, tegnap nem csak megírattam a dolgozatokat, de ki is javítottam mindet, és a jegyeket is beírtam. Csak mielőtt további rágalmazó gondolataitok lennének.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 