Minekutána tegnap elmentem Szilágyiékhoz, ugye nem gondoltátok, hogy úgy jövök haza, magunknak nem hozok semmit. Tessék, tekintsétek meg a téli bögréinket.
Szorgoscica meg lustacica,
fazék meg hóember,
és persze a karácsonyfa. Fák.
Lehet tippelni, melyik a Repülő Kutatóé, és melyik az enyém.
Szép összevissza nap ez a mai, két onlány vizsga között ki a házból, eltotyogni valamiért, amit anutámnak rendeltem, mindeközben pedig kenyérsütés zajlott, amit a vizsgadrukk miatt elbaltáztam folyamatice, mert úgy és akkor dagasztottam ki, hogy kelesztés közben be kellett vágnom a hűtőbe. Attól még persze megesszük, ez így szokott történni.
Poci viszont nagyon örült nekem, amikor visszajöttem.
A gyivákjaim ma írnak onlány vizsgákat nálam, és én ugyan mindent megtettem annak érdekében, hogy jól süljön el a dolog, háromszor átnéztem a kérdéseket, ellenőriztem, teszteltem, lefuttattam – de azért izgulok annyira amiatt, nem csesződik-e el valami, hogy kiborítottam egy szatyor polárficnit.
Mmmm, kicsit jobb.
Szombaton voltam utoljára tanítani, és most még csak szerda van, de már mozog bennem a zsizsik, hogy fussunk neki, verjük szét, rakjuk össze, gyószangyószan. Ilyenkor nagyon határozottan magamra kell szólnom, hogy “Ül! Nyugszik!”, de lehet, hogy még az se fog hatni.
Azon a reggelen Holle anyó felült az ágyában, kirázta a párnacihát, aztán nekilátott poliésztert fosztani.
Hogy a klasszikus viccet idézzem: ez a mese is hogy megváltozott!
Évekig ríttam, hogy a tancsitancsi meg a vizsgáztatás miatt sosincs időm rendesen rákészülni az adventre meg a karácsonyra – nos, ez megint az az eset, amikor akartad, akartad, jól megkaptad. Tegnap bekörmöltem a neptunba az összes aláírást és gyakorlati jegyet, ellenőriztem és élesítettem az online vizsgákhoz a dolgozatokat, most meg itt állok tanácstalanul-izgatottan-szomorúan-reménykedve. Szó se róla, nagyon tanulságos és érdekes experimentum ez is, de olyan plusz energiát igényel, amire nem volt szükség, amikor nem volt lehetőség arra a lelazulásra, ami óhatatlanul magával hozza a terveken túl a tépelődnivalókat is. Amikor egy normális félév normális végével küzdök, olyan automatizmusok működtetnek, amelyeket már jól ismerek. Mint egy elnyűtt, jó meleg kabát. Mindig azért morogsz, hogy szúr a gallérján a szövet, és túl hosszú az ujja, de már megtanultad, hogyan tekerd nyakad köré a sálad, és hogyan lendítsd a kezed, hogy ne zavarjon a túl hosszú kabátujj. Aztán egyszer csak ott találod magad egy új kabátban, ami máshogy kényelmetlen és másutt meleg, a kezedben pedig még nincs benne a mozdulat, amivel magad köré kanyaríthatod.
Ma dél után elaludtam a futonomon, mellettem egy kosárnyi horgolnivaló, az ablakpárkányon illatmécses, álmomban pedig Mama házában jártam, csomagolnom kellett, mert épp be akartak költözni az új lakók, akik csak ügyvéd jelenlétében voltak hajlandóak kommunikálni velem, belsőépítészekkel méregették a szobákat, oh, a padlásra épp jó lesz egy játékszoba Villőnek és Menyhértnek, én meg közben könyveket raktam kupacba, a hálószoba ablaka alatti diófát méregettem, vajon hogyan lehetne kiásni és azt is elvinni, közben pedig késéles tisztán láttam, hogy nem tudok elvinni mindent, mert a minden nem elvihető, de azért csak pakoltam ott kétségbeesetten, mint Bogdán az üres boltban.
A season for joy, a season for sorrow, ettől is több leszek a végére, de azért nehéz, nagyon nehéz.
Luca-napi kenyerünk. Meglepetésemre ezúttal nem volt velük semmi nagyobb gikszer, pedig azelőtt is gondosan lefotóztam őket, mielőtt bekerültek volna a sütőbe, ott bent ugyanis ordenáré nagy disznóságokat szoktak csinálni. Ezúttal viszont világ csudájára nem tették.
Az új (legújabb, mármint) fényképezőgépemen felfedeztem egy olyan opciót, hogy a csendéletekből artisztikusan behomályozott fotókat csinál, mintha minden egy babaházikóban lenne, és ehhez nekem csak egy gombot kell megnyomnom. Ha nem vagytok vele elégedettek, most szóljatok, mert ez most egy új játék, és az ilyesmit általában addig szoktam játszani, amíg rám nem szólnak.
Minden bizonnyal ennél adventebbet meg dekkolásabbat is el tudtok képzelni, de nekem most épp így jó.
Sok kicsi sokra megy, aszongyák, úgyhogy most gyorsan beblogolom azt a kicsit, amit már hetek óta meg kellett volna csinálnom, de csak ma adódott rá idő.
Én kéremszépen eltörtem a sótartót, ami eleve egy úgynevezett kemping-sótartó volt, valószínűleg még a nyolcvanas-kilencvenes évekből, szép ronda műanyag, a fedele már régen elveszett valahol. Azóta az ablakpárkányon spájzolt sózacskóval bűvészkedem, de ez tarthatatlan volt, mert azért mégiscsak legyünk igényesek legalább annyira, mint egy négytagú család, akik Lada Szamarával utaznak Burgaszba, a csomagtartóban két tucat sertésmájkonzervvel meg fél kiló vegetával, biztos, ami biztos. Szerencsére kifogyott a RK himalájaisó-tartója (igen, így helyes), és az egész környezetemben ez hasonlított leginkább a döglött sótartóra, épp csak ez még ép volt.
Hát akkor uccuneki.
Oh, yeah. Megint a civilizáció részének érzem magam.
Most már csak sót betölt, fedelet visszapofozza a helyére, főz.
Mit mondhatnék, lelkecskéim, innentől csak akkor láttok teljes méretben, ha a1) eljutok fodrászhoz, a2) varrok magamnak valami új házificergő öltözéket, b) elhagyom a körletet, és sapkát teszek a fejemre. Ennélfogva máma nem tudok mást nyújtani, mint a kopott tornacipőmet, a lehordott nyafogóruhámat meg a mai terveimet. Ez utóbbiakhoz az alapanyagok és a hátráltató körülmény is a képen látható, de én optimista vagyok, az efféle körülményeknek ugyanis van lába, négy, és előbb-utóbb távozni fognak azokon a lábakon.
Vasárnap van. Amikor három óra tízkor felriadtam, egy pillanatig ugyan nem tudtam eldönteni, milyen nap van éppen, meg hogy hova kell futnom, mikor és miért, de aztán rájöttem, hogy ma van a galéria napja, és nem kell futnom sehová.
Hiába minden erőfeszítés, új szőnyeg meg új turkálós ágynemű, puha cicák meg pofás naplementék, ráadásnak pedig fél kiló praliné is, kicsit fakócskának érzem ezt a galériát. Végül is, én is elég méla meg nyugtalan vagyok éppen, mert hiába nyafogtam végig az elmúlt heteket, pontosan tudom, mennyire fog hiányozni nemsokára a tanítás, márpedig a jövő félév első óráit március 8-án kell megtartanom, és az még ujuj módon messze van. Nem mintha nem tudnám elfoglalni magam, nekem valahogy sose jön össze, hogy unatkozzam, de hát engem azért tartanak, hogy pofázzak, és most ki kell találnom valamit nempofázás esetére, hogy ne csak tengjek a világba bele.
Ma én voltam az utolsó tanár, aki elhagyta ennek a félévnek a során az épületet. Március elejéig vissza se megyek. Addig is itt egy keddi kép, a mai ugyanis szürke takonnyal volt bevonva. Ezt látom én az irodám ablakából.
A félév utolsó tancsinapját fél ötös felkuvikolással ünnepeltem, majd miután a macskák kibugizták a kajájukat, és én visszaaludtam hat körül (megtehettem, ma csak 11-kor kell indulnom), olyan félévzáró hülyeálmaim voltak, hogy a fal adta a másikat. A jelenlegi és volt munkahelyem, az ELTE Pesti Barnabás utcai épülkete és egy pláza keverékében bolyongtam, mindegyikből a lehető legrosszabb elemek voltak benne, romos termek egy olyan épületben, ahol a jobb- és balszárny között az ötödiken nincs összeköttetés, ezért le kell kutyagolni a túlcsicsázott auláig, ahol úgy csúszik a műmárvány, mint a bagolyszar. Az órám első felét olyanoknak tartottam meg, akiknek nem kellett volna ott lennie, a második fele előtti szünet meg negyven percre nyúlt ki, mert eltévedtem, és (jaj, jaj, jaj) valójában abban reménykedtem, hogy a második felére nem is ér vissza senki, de neeem, annyian voltak, hogy verték le egymást. És nem működött a pendrájv. Mire találtam valakit, aki megoldotta a technikai problémát, bejött egy valamikori kollégám (istenbizony nem tudom, él-e még egyáltalán), aki átkérte a diákokat magához, mert jegyet kellett beírnia nekik, és én elengedtem őket, aztán megint eltévedtem, mire pedig visszakeveredtem valahogy a termemhez, a diákok eltűntek, cserébe mémeket tettek fel rólam kazalszám a netre. Oá, oá.
Ennél csak jobb lesz. Ugye? UGYE?
Kerek tízes, kerek százas, kerek világ, a zoknimon meg a kabátomon-sapkámon is kerekek, hát nem fasza ez, kéremszépen?
A magam naivitásában ugyan azt hittem, hogy ez a mai nap már épp eléggé gajrament (fél négy óta fent ketyegek, mosás, vasalás, kenyérsütés, anyámkínja, most pedig betotyogok kettő darab hallgatóért), de a világ azt mondta, höhö, fogd meg a söröm. Amikor felvettem volna a kis virágos bakancsomat, levált a talpa. De majdnem az egész.
Most azzal vigasztalom magam, hogy legalább nem odaki történt velem ez a csúfság a zuhogó esőben. Az még külön boldoggá tett volna.
Az advent egyik lényege a várakozás, stimmt? Nos, rám ezek várnak egészen holnap estig, mert megegyeztem magammal, hogy amíg a tanítást be nem fejezem, se praliné, se szőnyeg.
De majd holnap este, mikor hazajövök négykézláb, úgy fogok itt csomagokat bontogatni, mintha már dec. 24. lenne.
Tudjátok mit, mindannyian jobban járunk, ha most inkább nem nézegetünk engem. Igen, próbáltam fotót csinálni. Igen, emiatt jutottam erre a döntésre. Nesztek inkább egy falimadár, amit/akit a múltkor lőttem, mert ez a bolondok városa, és ez időnként nem is jön rosszul egy némiképp morcos bloggernek.
Ma rektori szünet van, tehát nemdógozó nap, így az a nagyívű tervem, hogy a nagytakarítás újabb elhanyagolt területeit támadom meg, és ez fontos ugyan, de kevéssé látványos. Hát érdekel titeket a hűtő kipucolása meg lakástextil-mosás több gépnyi mennyiségben? Ugye hogy nem.
Inkább beküldöm Pocit, aki épp azt demonstrálja, hogy a szőnyegpucolás is elég undi feladat, de a végeredmény igen tetszetős.
Hazahoztam az irodámból a rókicát. Most itt ülünk a futonomon, és jegyeket írunk be, hogy túl legyünk rajta. Ha ez nem adventi készülődés, hát semmise.
Tegnap a zuháréban a buszmegálló felé caplatva döbbentem rá arra, hogy ebben a szorgalmi időszakban nem kell többé nyolckor indulnom, hurrá. Amikor megjött a busz, elsőre azt hittem, nem látok jól, mert a sofőr mikulásjelmezben volt, desőt vattaszakállal. És én mindehhez úgy néztem ki, mint aki egész éjjel ajándékokat csomagolt az Északi-Sarkon. Lányos zavaromban nem is tudtam kinyögni mást, mint hogy “Ho-ho-ho-hó… izé, jó reggelt kívánok, esztergombéketérigkérekegyjegyet”. És a jegyhez kaptam egy szaloncukrot is! Ho-ho-ho-hó.
Ma én is osztok jegyet, afféle előrehozott vizsga keretein belül. A vizsgamanókat majd jövő héten aktivizálom, ma szóbeli lesz. Ennek örömére különös műgonddal pintyöltem ki magam, mert ezeknek a lánykáknak legalább fele többet tud már most a műszempillákról meg effélékről, mint én valaha is fogok. Nyilván éppen tegnap este kezdett kinőni az arcomból néhány gonosz ikertestvérem, mert ez a minimum.
Ami a pintyölést illeti, a buszravárások negyedóráit én mindig igen sikeresen használom ki, úgyhogy frissítettem a szemceruza-parkomat, minekutána a készlet háromnegyede beszáradt használatlanság mián. Na de most.
Ja, továbbra is sóher vagyok és egysíkú.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 