Kéremszépen, én csináltam a munkázó helyemen a bejárati folyosóra egy ilyet:

Ott fent azokra a pipikre gondolok, já. A receptet a Pinteresten találtam hozzájuk,

és ugyan ez eredetileg kartonpapírból van és a seggén kotlik, de nekem eleve az volt a fejemben, hogy plafonról fityegtetett pipiket szeretnék, mégpedig damilszálakon, hogy ne lehessen látni a függesztést. Sokat. Konkrétan hetvenhetet akartam, na, annyit, mint magyar népmesét á lá Illyés Gyula. Én így vagyok összerakva. Hogy finoman fogalmazzunk: olyan, izé, egyéni módon vagyok normális.

Nos, mint kiderült számomra (kipróbáltam), a recept szerinti méret ehhez túl nagy madarakat eredményezett volna, basz nagy szárnyas dögök lógtak volna a plafonról. A kartonpapír pedig az én terveimhez túl nehéz. Ebben is egyéni módon vagyok normális, a plafonról lógó madarak esetén nekem az az első gondolatom, hogy mi van, ha valamiért elenged az a damil, aztán valakit kupán talál egy basz nagy tarka keselyű, courtesy by Tisztelt Tanár Nő. Úgyhogy előbb lekicsinyítettem a sablont a felére (kézzel, mint az állatok – Fapipa és a nyomtató nem voltak hajlandóak kooperálni), a tradíciókhoz híven átmásoltam alkoholos filccel egy áttetsző mappára, kivágtam, majd jövel dekorgumi.

Ez lehetett volna nagyon drága mulatság is. Vagy nem. A lakásunkkal szemközti kínaibótban a dekorgumiból 250 rhénusi forint volt egy A2-es lap (ebből csak fehér, sárga és ződ volt, mindegyikből két lapot vettem meg), valamint 890 egy tízlapos A4-es csomag, aminek mind a tíz lapja más színű.

Még maradt is belőle. Az A4-es lapokra kissé több logisztikát igényelt a takarékos illesztés,

de én nagy vagyok, dicső és a végletekig makacs, ennélfogva hétfőn már el tudtam helyezni az irodámban hetvenhét madarat egy dobozban, természetesen még elemekre bontva.

Ez itt persze nem az én asztalom, hanem az egyik kollegináé, aki sokkal rendesebb nálam. Az enyém így néz ki, emelje fel a kezét, aki meglepődött.

A dobozt amúgy nyilván átraktam a saját asztalomra a többi dzsuva közé, csak a fotó kedvéért nem tettem már eredetileg is oda. És aztán otthagytam.

Csütörtökön jött el annak a napja, hogy végre nekifeküdjek az érdemi munkának. Az például kiváló ürügy volt, hogy pénteken épp a díszteremben volt a néphagyományőrző óvodák hacacáréja, és amúgy is mozgósítva volt minden jómunkásember az intézményünkből, ha valamit esetleg szögelni kéne meg más izé. Úgyhogy miután bevonult a szervező óvoda, és folyamatos eszmecsere közben szétpakoltak mindent de omni scibili, majd a megfelelő helyekre raktak bokályokat, ménkű sok gyermekrajzot, több köbméter zsákvásznat, sütiket, almákat és tényleg mindent de omni scibili, a jómunkásemberek felprüttyölték nekem a damilt a plafon alá. Utána jöttem én, a dekorgumi elemek, a függesztéshez használt gemkapcsok, egy kisasztal meg egy nagylétra.

Miközben tovább folyt a szervezés, többek között például odabent a komplett nevelőtestület azt gyakorolta, hogyan fognak majd berendeződni tableau-ba, amikor elfogadják a megtisztelő plakettet fábul, én a nagylétrán gimnasztikáztam. Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy az üzemeltetési igazgató időnként megjelent űzött tekintettel (ez nem lepett meg, ennyi óvónéni egy helyen rendszerint ezt a reakciót bírja kiváltani, pláne ha éppen szerveznek valamit), és felajánlotta, hogy segít, de ezt én mindig sok szeretettel visszautasítottam. Ja, meg hogy a tomporomban még ma is izomláz van, pedig három napja volt a létrára fel, létráról le, létrára fel, létrára fel, da capo al fine.

Mindenesetre két óra gimnasztika után végre fent volt az összes tollas dög, hell yeah.

A világítás és Fapipa hiányosságai miatt nem látni, hogy milyen irgalmatlan tarka a végeredmény, pedig de.

Következőkor a 307-es termet fogom kirittyenteni papagájba, ha minden jól megy. Stay tuned.