Minden nap más – mindennap más

Ma egész nap otthon ülhetnék, hogy ezer apró ügyemmel foglalkozzam (közte igen kellemes szundikálásokkal is, nem tagadom), de megúsztátok, hogy ismét nyafogóruhában lássatok, mert a munkahelyi padtársam megbízásából egy doboz pralinét kell elfuvaroznom egy Becsületes Megtalálónak. (Hosszú és meglehetősen kusza történet, amiben a Zsófikám által hazahozott kiskutyák vannak meg visegrádi séta meg elvesztett pénztárca – fő, hogy van benne egy Becsületes Megtaláló is, akinek a Bükkös partján átnyújtok egy doboz pralinét, mert Szentendrén élek. Logikus, nem?)

Mivel nyafogóruhában mégse zarándokolhatok végig a városon, felőtöztem. Ez alkalommal felavatom a vadonás új Desigual csizmámat is, amit még augusztus végén rendeltem meg (tehát nem számít e blogévi beszerzésnek), szorgos divatbáb aki vagyok. Két kilométer séta éppen el is fogja dönteni, milyen gyakorisággal látjátok majd a továbbiakban a lábamon.

Azt szokták mondogatni, hogy “csak egyszer vagyunk fiatalok, utána más mentséget kell találnunk”. Na tudjátok mit, én ma egész nap egyetemista vagyok a leghajszoltabb fajtából, úgyhogy úgy gondolom, ez mentségnek éppen megjárja.

Tény, ami tény, alig bírtam visszafojtani a röhögésem, amikor ezt a konzervet legyártottam. Mint látszik is.

(Megint konzerv, nyilván, minekutána töksötétben vágtázom ki az ajtón. És ráadásul ugyanaz a sapka, mint tegnap, ajvé. Mintha nem lenne annyi sapkám, mint égen a csillag.)

Mire ennek a napnak a végére érek, a hamut is mamunak fogom mondani. Ezért vettem fel stratégikusan a legfélelmetesebben nyolcvanasévek pólómat, hátha ez eltereli a közönség figyelmét, miközben én kifejezéseket keresgélek.

Majdnem azt a címet adtam a bejegyzésnek, hogy “Nyálka és takony” – az időjárás kriminális, a hallgatók meg ugyebár gyakszin voltak a múlt héten, ami azt jelenti, hogy új vírustörzseket szereztek be az ovikból-sulikból. Örülni fogok, ha felük meg tud jelenni az e heti órákon. Utána meg az a felvonás következik, amikor mindenki elkezd vírusokat csereberélgetni, és feltehetőleg csak november elejére hevernek ki minden fertőzést. Hja, kérem, ez a szakmával jár, így lett nekem is tizennyolc évesen hólyagos himlőm, szolgálatukra.

Mindenesetre most aki bújt, bújt, aki nem, nem, én elmentem tanítani. Remélem, látjátok a képemen a végtelen elszántságot.

Ma van a születésnapom-pom-pom. Poci egész éjjel rajtam balettozott, a Repülő Kutató meg úgy horkolt, mintha fűrészelne. Azzal keltem, hogy na jó, negyvenkettő, ez is megvolt, de aztán mire kimásztam az ágyból arra is rájöttem, hogy frászt, negyvenegy. Szépen állok, azt se tudom már, hány éves vagyok (és mindehhez természetesen felülbecsülöm). És akkor Celofán lehányta a függönyt.

Emellé konferenciám is van egész nap, estefelé pedig a Repülő Kutató eljön utánam, és behajint a kocsijába, hogy távozzunk Pex irányába, mert holnap reggel meg ott van jelenésem. Önvigaszul csak azt mondhatom, voltak rosszabb születésnapjaim is, a tizennyolcadikon például egy majdhogynem idegösszeropit kaptam – igaz, azt legalább a Louvre-ban.

Elmentem értekezni. Majd valamikor jövök.

Türelmetlenségből, hajszoltságból vagy optimizmusból (tulajdonképpen egyremegy) a vauvaunak a maival együtt két napot adtam arra, hogy kitombolja magát, utána ugyanis nem. érek. rá. Kicsit sem. Ha a hallgatóim nem mentek volna el testületileg gyakszira, ezt a két napot se tudnám itthon kornyadozni át, de szerencsém volt. (Abszolúte jellemző, hogy szerencsének tartom, ha a magánidőmben vagyok beteg, és az a gyanúm, mi tanarak mind így csináljuk.)

Persze továbbra is úgy festek, mint akit a vauvau szájából szedtek ki. Talán mert tényleg ez a helyzet.

Hihetetlenül büszke vagyok magamra, úgy lenyomtam a tegnapi tanítást, mint a huzat. Csudálatos az elszántság csudája, bezony mondom én néktek, különösen hogy az anyatermészet csudáiról is újabb tapasztalatom lett első kézből (öö, nem kézből, de öö, maradjunk inkább ennél a megfogalmazásnál), minekutána öt perccel azután, hogy belekezdtem az első órába, realizáltam, hogy ööö, és valószínűleg a nálam lévő táska az egyetlen, amiben éppen nincs egészségügyi betét. Nyilván ezt a problémát is megoldottam rögtön az első szünetben, és utána diadalmasan döngettem tovább végig az egész nyavalyás napon, aztán amikor végetért, úgy eresztettem le, mint egy lufi, psziúúú, és mire hazaértem, annyira be voltam rekedve, alig bírtam beszélni, a lázam 37.7, és már csak annyit tudtam mondani, hogy vauvau, de azt sokat és sűrűn.

A vauvau ma is folytatódik, közben idegen zöld létformák távoznak az orromból meg a torkomból, úgyhogy most ledöglöm a kanapéra, egyik oldalamon egy kanna tea, a másikon egy százas papírzsepi, és feltehetőleg fel se állok, amíg el nem fogy mind a kettő.

Elmentünk 10×45 percet tanítani, én meg a Mebucain szopogatótabletták. Ha valakinek nincs más álamügye fojóba, drukkolhat, hogy túléljem.

A tegnapi napom abszolút fénypontja amúgy az volt, amikor megittam egy Neocitránt, majd kényelmesen elhelyezkedtem az irodában a hetvenes évekbeli szőnyegen a dohányzóasztal lábai között, és aludtam egy órácskát. Ma még erre sincs lehetőség, Budapesten ugyanis nincs irodám. Dohányzóasztalom és velem egyidős szőnyegem se, it goes without saying.