Minden nap más – mindennap más

(…Shit.) Tegnap estére olyan dekoratívan összement a szar a májjal, hogy erős késztetésem lett leinni magam, de a fejemben lakó józan illető* ellenezte az akciót. Igaza is volt, az alkohol nem megoldás, pluszban még másnapos is lesz tőle az ember, ami rém kellemetlen. Na persze az is rém kellemetlen, mikor fél négykor érkezik a felkukurikú, eszem semmi, dolgom ezer, de nyilván egyik se most éppen, amit meg most végezhetnék, az pofánvágná a kötelező feladataimat. Délután tanítok, délelőtt pedig a szart meg a májat próbálom szétválogatni, mert már megint tele felelősséggel meg kötelezettséggel a padlás. Az Isten verje meg, alig három éve tettem erős fogadalmat arra, hogy jegyezd meg baromarcú, a munkahelyre dolgozni meg fizetésért jár az ember, nem azért, hogy az idióta lojalitási késztetéseit élje ki, ehhez képest megint itt állok fülig egy olyan akcióban, ami egyébről sem szól.

Az eszemsemmi állapotban, mivel nem bírtam visszaaludni, jutyúb-videókat kezdtem letöltögetni az új zenegépeckére**. Egy adott ponton. úgy egy tucat letöltés után, a videokonverter oldal aggódva szólt, hogy elnézést a zavarásért, de izé, biztos vagyok abban, hogy nem vagyok robot? Pár pillanatig gondolkodtam ugyan a válaszon, de aztán végül jobb híján megnyomtam a “nem, nem vagyok robot” gombocskát.

Na de hogy mégse ezzel a búbánatos negativitással fejezzem be a posztot, nesztek egy szám a péntekről, mindenkinek, aki szereti.

* Igen, ilyenek is vannak nálam társbérlőként. Sok más hülye mellett. Ez utóbbi hülyékből ráadásul van olyan is, aki nemigen akarja befogni a pofáját. Szeptemberben még csak egy narrátor dumált a fejemben, most már kettő. Természetesen nincs időm velük foglalkozni. Természetesen ez őket a legkevésbé sem érdekli.

** Muszáj volt újat vennem, a régi 2008 óta szolgált nálam, és mostanra eljutottunk odáig, hogy gerincvelőből kellett működtetnem, mert nem látszott a kijelzőjén semmi, és tényleg csak a kinetikus memóriámra hagyatkozhattam, miszerint kétszer a visszagomb, háromszor a lefelé, play, még kétszer lefelé, play, és akkor az lesz Adele-től a Rolling In The Deep. Mindehhez ráadásul az elmúlt héten az lett a heppje, hogy minden számot automatikusan elkezd újrajátszani, mindaddig, amíg el nem indul tőlük az orrom vére, vagy nem nyomom meg a továbbítógombot.

Persze, béke poraira, kilenc év így is szép idő, tényleg kiszolgálta a kapitulációt a kisöreg, de akkor is, kilenc éve használom, már teljesen hozzám nőtt. Ráadásul épp egy nappal azután, hogy megvettem, indítottam el a legelső blogomat, úgyhogy ha lenne rá késztetésem, ezt most afféle jelnek vehetném az univerzumtól, lövésem sincs, mire.

A reggeli fogmosás közben derült égből gumibotként csapott le rám a “menjünk világgá” hangulata, ide nekem őszi vakációt, de azonnal, úgyhogy levonultam az emeletről az ide-oda pattogó macskáktól körülgomolyogva, mint egy Parodontaxtól illatozó* viharfelhő, és rárontottam a Repülő Kutatóra, hogy gyere, rúgjunk fel mindent, pakoljunk össze, aztán húzzunk el Kőszegre, Balatonfüredre, Erdőbényére vagy akárhová, tojjuk le a melót meg tanítást, hajrá. Egyszer élünk – bizonygattam neki rendkívül meggyőzően -, és már két éve volt utoljára olyasmi, hogy elmenjünk őszi miniszünidőre, akarom azt az őszi miniszünidőmet, most, rögtön. Nem kell nekem Spanyolhon meg minarét meg egyéb babitsi izék, beérem azzal, ha Veszprémig eljutunk.

A Repülő Kutató empatikusan azt mondta, hogy “ehe,ehe”, de ő is tudta meg én is tudtam, hogy nem lesz ebből lófasz se, mind a ketten gatyába rázzuk magunkat, aztán ő elmegy dolgozóba Budapestre, én elmegyek dolgozóba Esztergomba, nix miniszünidő. Az se számít, hogy szombattól egy egész hétig tényleg vakációm van, mert az is csak annyit jelent, hogy nem kell másfél órát oda, majd ugyanannyit vissza utaznom a munkahelyemre, és nincs tanítás. A rohadt szövegek, amelyekben turkálnom kell, továbbra is itt vannak, egyiket jobban utálom már, mint a másikat vagy a harmadikat (megtehetem, mind az enyém), a Repülő Kutató pedig pontosan szombaton húz el két hétre Bukarestbe, hogy levéltári anyagok meg egyéb izék között turkáljon. Természetesen ő is ugyanakkora lelkesedéssel teszi mindezt, mint ahogyan én gyurmázom a leadandó tanulmányokat vagy adom elő a konstruktív életvezetés mint nevelési cél című okosságot.

Beálltunk a mókuskerékbe, és most már sose fogunk kiszállni belőle, míg csak az Alzheimer le nem üt. Sorsunk van bmeg, mint Árpád vezér fiának, Levéntának.

* Az nem illat, feleim. Az valami más.

Egyébként, mint ez a mellékelt ábrából is látható, nyüves módon fázom. Erről a ruháról azt hittem, legalább november végéig a szekrényben várhat majd bevetésre, de nem, már most felveszem, vigye el a fene a világot. Legalább ébren tartja a diákokat, míg én a Ratio Educationisról meg effélékről zengedezem nekik.

Rendkívül elragadó időjárásunkat kompenzálandó nincs jobb ötletem, mint csupa meleg színű holmiban és harmonikázó zokniban motyorogni át a napot.

Apropó harmonika. Ha esetleg nem ismernétek.

Októberben indulok hazulról, októberben érkezem haza, közben meg augusztus vége van vagy mi a fene. A munkahelyemen értekezlet is lesz (ezért vagyok már ott, holott csak negyed háromtól lesz órám), no meg természetesen tancsitancsitancsi. Ennélfogva réteges vagyok és harcrakész. Vagy mi a fene.

Reggel Szentendre, délben Esztergom, este Pécs. Mindehhez pedig mára 23-24 fokot jövendöltek, úgyhogy kellően felemás öltözékben csapatok bele a világba: a diákokat is ébren tartó színösszeállítás, nyári ruha, őszi dzseki, és mindenképpen futkorászós cipő, mert az intézménytől két kilométerre van a buszállomás, ahonnan Budapest érintésével nekiindulok délnek, akár a darvak. Nyilván persze most van a hármas metró felújítása is, ami alternatív útvonalak kidolgozását igényli.

Mindehhez ráadásul délben két órám között találkozóm is lesz egy új szak indításával kapcsolatban, hát ne gondoljátok, hogy boldog vagyok ettől, már megint erős jelek mutatnak ara, hogy végül az én nyakamba fog szakadni egy csomó feladat meg felelőség. Na sebaj, ezt is lebokszoljuk valahogyan, én meg a táska zsebében a Mebucain szopogatótabletta.

Jaj, hogy élvezem én a strandot.

U. i., tíz perccel később. A Repülő Kutató észrevette, hogy a ruhámon hátul szétnyílt a varrás. Mindez hét perccel indulás előtt.

Vad vágyam van begurulni az ágyba, és fejemre húzni a paplant. Ehelyett persze inkább átöltöztem.

Éppen ezekért megyek lefelé a piacra, és azért blogolom be, hogy el ne felejtsek egyet se a háromból, amíg odaérek. Bezony, éppen ilyen általános állapotot tudok felmutatni máma. Na de azért a megtévesztés mestere vagyok, nem vitás, nézzetek csak rám. Ugye hogy nem így szoktak festeni azok, akiknek amúgy egy kazal műsoros papírzsebkendő szegélyezi az útját? Ugye?

Amennyiben persze hangosképeket osztanék meg magamról, rögtön kiderülne a turpisság, merthogy a hangom olyan, mint egy náthás tubáé, lélegezni pedig kábé úgy lélegzem, mint A Nagy Fekete Szörcsögő. A takonykór végvonaglása, yeah. Nyilván éppen ilyen napokra van két programom is, ráadásul egyidejűleg. Nemcsak az egyik barátnőm világgámenetel előtti búcsúpartija, de az egyetemi kutatócsoportom éves találkozója is ma este nyolctól veszi kezdetét, és a jelen helyzetben súlyosan valószínűtlennek látszik, hogy bármelyikre is eljutok. Akármennyire vérzik a szívem, elég a jövő hetemre gondolnom, amit négy különböző városban kell majd abszolválnom. Jaj.

Egyelőre ugyan nem mondok le minden programról, de ha a piacról visszafelé is úgy érzem magam, mint indulás előtt, nem buli lesz ebből, hanem kanapéndöglés köptető teával. Na meg legfeljebb némi hímzőfonal.