Nahát, kedveskéim, ide is eljutottunk, ki hitte volna. Én öt évvel ezelőtt még biztosan nem.
Kicsikét kezdenek azért elfáradni ennyi idő után az évértékelők, merthogy a blog ötödik évével kapcsolatban leginkább annyit lehetne mondani, hogy “naeziselmúlt, zsúfoltvoltdelegalábbtarka, lapozzunk”. Mivel viszont nem azért olvastok, ha olvastok, hogy a világ édes változatlanságán ábrándozzunk (ha esetleg mégis, tessék jelezni, és majd gyártok olyan csinoska képeket, amilyenek a facebookon keringenek, cuki tájképben cuki és mélyértelmű idézet, úgy összedobom, mint a sicc), nézzük, miről tudnék mesélni nektek, amiről az elmúlt öt évben nem nagyon meséltem.
Ó, tudjátok mit, essünk túl rajta, és beszéljünk a kilókról, aztán újabb öt évig hanyagoljuk a témát.
Amikor öt évvel ezelőtt elindítottam a blogot, akkor volt először és utoljára, hogy elmondtam, mennyit mutat a mérleg. 65 kilót. A továbbiakban nem azért nem beszéltem róla, mert annyira kínos téma lenne, épp csak általában roppantul érdektelennek találom. Azt, hogy mennyire érzem jól magam a bőrömben, sose befolyásolta az, éppen hány kilót nyomok és milyen méreteim vannak. Ha azt nézzük, mikor feleltem meg leginkább valamifajta testsúly/magasság/méretek fogyókúra-ideálnak a 163 centimmel, az tizennyolc éves koromban volt. Bizony, kedveskéim, én akkoriban 48 kiló voltam, a mell/derék/csípőbőségem meg 89/64/91. És mindehhez nyomorult voltam és kétségbeesett, és minden második reggel azzal keltem, hogy meg akarok halni, az egész hátralévő életem azzal fog telni, mint amivel most nyűglődöm, hogy állandóan azt kell bizonyítanom, elég okos vagyok ahhoz, hogy hasznomat lássa a világ, mert amúgy engem senki sem szeret, nem is fog szeretni soha senki, szegény én. Úgyhogy, higgyétek el, én aztán nem vágyom vissza azokba az időkbe, amikor még hamvas voltam, mint az őszibarack, két kézzel át lehetett érni a derekam, és a seggecském két kis gumilabda, mert az a legsötétebb időszakom volt, és örülök, hogy túléltem.
Az elmúlt öt évben nemigen siránkoztam itt ezen a blogon arról, mennyit mutat a mérleg – néha ugyan morogtam kicsit azon, hogy egy szoknyának már túl szűk a dereka, meg hogy valamelyik családi hepajon túl sok kaját tömtem az arcomba, de ennél többről nemigen volt szó errefelé. Úgyhogy a következő bejelentés valószínűleg nem kis meglepit fog okozni: én, kérem, szép folyamatosan felszedtem magamra az öt évvel ezelőtti állapothoz képest tíz plusz kilót. Jó, nem egészen folyamatosan, mert volt úgy, hogy kettő fel, aztán egy le, aztán egy vissza, aztán újabb egy vissza, de lényeg a lényeg, én bizony lassan, de biztosan terjedtem szétfele, míg végül idén április elején 75 kilót nyomtam. Hetvenötöt. És senki sem vette észre, vagy legalábbis nem szólt róla senki. És én magam sem értem, miért nem.
A röhej az, hogy ha visszanézem az öt évvel ezelőtti fotóimat, én se nagyon látom a különbséget. Jó, kicsikét karcsúbb vagyok azokon, de hát tíz kiló mégiscsak tíz kiló. Négy és fél év alatt ugyan kábé kétharmadrészt kicserélődött a ruhatáram, de még mindig van egy csomó holmim ante blog, amibe gond nélkül beleférek, hová dugom ilyenkor azt a tíz kilót? Most vagy feltűnően jól/rosszul öltözöm, hogy nem tűnik fel, vagy feltűnően jól/rosszul fotózom magam, vagy egyáltalán mivan? Elképzelhető, hogy nekem is olyan kedves és tapintatos ismerőseim vannak, mint Bridget Jones meleg haverja, aki még a telefonba is azzal köszön be, hogy “Helló, Bridge, te fogytál”? Pont márciusban kérdezte meg tőlem valaki, aki nem látott fél éve, hogy fogytam-e, mire én annyira paff lettem, hogy még azt se tudtam mondani, hogy “hogyne, bmeg, életemben nem nyomtam még ennyit”.
És akkor jött az a rész, amit úgy tudnék leginkább leírni, hogy “na, nézzük meg, ha nem vette senki észre, hogy felszedtem tíz kilót, lássuk, észreveszik-e, ha elkezdem leadni”. Az, hogy négy és fél év alatt felszedek tízet, az azért mégiscsak eloszlik, de ha gyorsabban fogyok, mint ahogyan híztam, akkor mi lesz? Nos: nem lett semmi. Továbbra sem tudok másra gondolni, mint hogy vagy feltűnően jól/rosszul öltözöm, vagy feltűnően jól/rosszul fotózom magam, vagy tulajdonképpen tökmindegy. Én ugyanis most, augusztus végén, éppen 70 kiló vagyok (meg 30 deka, legyünk pontosak), ami azt jelenti, hogy az elmúlt öt hónapban fogytam öt kilót, és ezt se vette észre senki.
Az egész egy piszkosul nagy talány, feleim, különösképpen hogy nem éreztem magam fizikailag rosszabbul attól, hogy 75 kiló vagyok, attól sem érzem magam jobban (rosszabbul se), hogy 70 vagyok, a ruhaméreteim nem változtak az elmúlt öt évben sem fel, se le – na jó, egyvalami igen, 85C melltartó helyett 90C kell. És, hogyismondjam, hát azért nem én vagyok az az illető, akiről nem készülnek fényképek, itt minden nap van egy egészalakos, szolgálatukra.
Tanulság? Nincs tanulság. Már legalábbis azt kivéve, hogy nem a kilók mondják meg, hogyan érzed magad a bőrödben. Sőt, tulajdonképpen talán még azt sem, hogyan nézel ki.
Minden nap más - mindennap más 