Megyek fecsegni. Ha van valami, amihez értek, hát ez az. Remélem, a hallgatóság is ezt fogja gondolni.
6/67 – Összeszorít
Megyek dolgozóba, mert azt is meg kell csinálnia valakinek. Bakker, ezen az őszön annyit nyivákolok emiatt, hogy az már szinte vicces (vagy ijesztő, ízlés szerint), de hát hiába, most éppen ilyen korszakomat élem, és vajmi keveset tudok tenni ellene. Legfeljebb annyit, hogy minden alkalommal ruhákat rántok magamra, összeszorítom a fogam, aztán uccuneki.
6/66 – Zúza
Micsoda egy baljós és misztikus sorszáma van ennek a bejegyzésnek, muhaha, ürdüng intetüi meg minden más efféle, muhaha. Ehhez képest mára marhára nem várható semmi baljós meg ezoterikus esemény, legalábbis ajánlom, hogy így legyen. Szövegmagyarázó kisiparost játszom meg kupirendező kisiparost, holnaptól megint tanítás, ma pedig hallgatók tömegeinek küldözgetek összefoglalókat a félév eddigi anyagaiból. Józan eszemet megőrzendő mindig csak úgy merem megnézni az előjegyzési naptáram, hogy rázúmolok az éppen aktuális hétre, ezúttal viszont megkockáztattam, hogy (képletesen) lépjek hozzá hátra kettőt, és ennélfogva megállapíthattam, hogy a szorgalmi időszaknak már eltelt több mint a fele, nincs belőle több hátra csak hat hét, bagatell.
A világ persze sosem annyira eccerű, mint ezt szeretné az ember, mert igencsak hajszás hat hét lesz az elkövetkezendő, ráadásul mindig akadnak előreláthatatlan feladatok meg plusz örömek meg plusz bosszúságok. Ma mindenesetre szinte egész nap itt fogok állni szügyig szövegben, mielőtt viszont teljes erővel belevetném magam a feladatba, muszáj átkúsznom a kisbótba. Mint ez általában a plusz örömekkel meg bosszúságokkal megesik, van itt ebben a vircsaftban minden, de olajat speciel elfelejtettünk venni, márpedig máma főznöm is kell. Zúzapörköltet. CrockPotban. Most éppen a kulináris kísérletezésnek és a novembernek ezt a szakát éljük, no.
Akkor viszont már legalább aggyuk meg a módját annak, miben libegek át a kisbótba.
Igen, ez egy tunika. Igen, én most ruhának hordom. Nem, nem érdekel, ha a kisbótban esetleg utánam szól egy mámi, hogy “jaj, elfelejtett szoknyát venni, kedveském”.
U.i.: A mámik túlságosan is el voltak foglalva azzal, hogy mit csinál Londonban az unokájuk (ketten beszélgettek irdatlan hangerőn a zöldségespult előtt, a külvilágot teljesen kizárva), úgyhogy nem szóltak semmit. A sorban viszont két melós, akik vagdalthús-konzervet, zsemlét meg kólát vettek éppen, jól megbámultak, aztán az egyik azt közölte a másikkal: “Öreg is, csinos is, nem neked való.”
6/65 – Mielőtt
Na még egy jó kis maszogóvasárnapot neki, utána úgyis benyel a novemberi rohanás.
6/novemberi 10×10 – készlet
Zűrök voltak ezzel, feleim. Az ember ugyebár nem tudja már azt sem, milyen hónap van (most az időjárásra gondolok), azt meg pláne nem, hogy két hét múlva milyen hónap lesz (továbbra is az időjárásra gondolok). Másrészt meg akartam varrni egy új cuccot a készletbe, de sehogy sem találtam meg a rühes szabásmintát, aminek aminek alapján tettem volna, szóval ha egyszer véletlenül mégiscsak megkerül, programon kívüli holmi lesz belőle, vagy ha nem, hát kisnyúl.
Emellett meg tele a szekrény minden szarral, de most éppen olyan kényelmes holmikat akarok hordani, amik nagyját amúgy is hordtam már az elmúlt időszakban, szóval nem fűlik a fogam valami nagy ereszdelahajamat válogatáshoz, és az extrák is a szabadprogramra maradnak. Mindenesetre most itt van, kicsikét átabotában és összevissza, de remélhetőleg teljesíthető formában.
Képminőségünk a régi, de a holmikat fel lehet ismerni rajta, oszt már ez is eredmény.
Balról jobbra:
- fekete kordblézer, jó alapost átalakítva (újracucc)
- mozaikmintás ruha (eská)
- narancs-szürke-fekete virágos tunika
- rövid narancs polárruha (eská)
- lila kiskabát
- fekete jeggings
- lila tunikaruha (eská)
- narancs csíkos kardigány
- bordó fűzős cipő
- fekete kiscsizma
Meglátjuk, mire jutunk vele.
Eská 6/9 – Mit sütsz, kis szűcs?
Nekem mára kéremszépen teljesen más terveim valának eská-bejegyzés ügyében, de a világ összefogott kettészakítni lángom, hogy a csákováci rosseb meg az útszélen bicikliző bádogKrisztus leborult szivarvége. (Tudok én még ennél sokkal csúnyábbakat is, de ezt a blogot időnként kiskorúak is olvassák, úgyhogy csak csínján a népi motívumokkal).
Eredetileg egy új szabásminta tesztelésébe akartam kezdeni (még pontosabban egy húszéves szabásmintát akartam végre kipróbálni), de a Burdák összefogtak ellenem mind a százhúszan, és ha nem lennék a legrosszabb fajtájú hörcsögöcske, ki is hajintanám most legalább felüket, de akkor még kevesebb esélyem lenne megtalálni azt a rühes szabásmintát, bár lenne az egyik szeme üvegből, a másik meg rongyból, hogy legyen mivel törölgesse. Egészen pontosan tudtam, melyik Burdában van, és száztizedik találatra ki is húztam pontosan azt a Burdát a polcról, de a szabásminta persze nem volt benne, hogy lenne neki három vége, mint a némöt kalapnak.
Nna. Akkor most jobb híján kenyérfotókat kaptok, ne érje szó a ház elejét. Kevesebbet, mint amennyit szeptember eleje óta produkáltam, de nyilván az én életem nem úgy fest, mint egy kajabloggeré, aki valószínűleg egyik kezében fényzőgéppel, a másikban meg hosszú nyelű fakanállal áll a kész izé fölött, és aki bele akar zabálni, annak rásóz a mancsára. Nálunk nem ilyen eccerű. Átlagban heti kétszer sütök, de mire eljutnék odáig, hogy lefotózzam az eredményt meg a fényviszonyok is megfelelőek hozzá meg minden anyámkínja, általában nincs belőle más, mint egy kupac morzsa meg egy bánatos csücsök. Úgyhogy most ennyit tudok bemutatni, shit happens. (A receptekért Limara a felelős, mint általában.)
Ez itt egy ún. zürichi kenyér.
Ez meg a perverziók egyik legszebbike, egy savanyúkáposztás, fazékban sült kenyér.
Most pedig visszamegyek megkeresni azt a ragyaverte szabásmintát.
6/64 – Annyi mint
Szombat = piac. Nyugi, ezúttal csak azért vagyok ennyire szűkszavú, mert mára amúgy is tervezek további bejegyzés(eke)t. Ott aztán lesz pofázás csőstül.
Meg aztán minek ide szöveg, ha egyébként ilyen szép vizuális környezetszennyezést hoztam létre a rózsással, pöttyössel és leopárdmintással.
6/63 – Gezemice
Tegnap hazaérkezett a Repülő Kutató is Bécsből, én még prezentáltam neki a CrockPotban illatozó “hívjuk-talán-mediterrán-egytálnak” gezemicét meg a frissen sült zürichi kenyeret, aztán huss, elrobogtam kocsmázni a barátnőimmel. Ez utóbbi olyan jól sikerült, hogy nem értem el az utolsó buszt sem, ehelyett felkepesztettem a HÉVre és hazajöttem ide a senkiföldjére, ahol háromnegyed tizenegykor a legkihaltabb város fogadott, amit csak el lehet képzelni. (Ez egyébként annyira nem nagy kunszt, novemberben ebben a városban már este fél nyolckor is minden előkészület nélkül le lehetne forgatni egy zombi-apokalipszis utáni csend jeleneteit.) Olyan szép kihalt éccaka volt, én meg még teljesen ébren, hát taxi helyett inkább hazakopogtam a sarkaimon, másfél kilométer, bagatell. A bécsi lábfájás mostanra már nyom nélkül elmúlt, talán mert amióta itthon vagyok, nem kutyagolok annyit, mint egy gyaloglóverseny résztvevője. Ja, összeszámoltuk: két nap alatt tizenkilenc kilométert kószáltunk összevissza, és én ehhez tényleg nem voltam ezúttal formában.
A mai nap is egy kicsit olyanforma gezemice lesz, mint ami a CrockPotban ül, és van benne marhalábszár, paradicsom, hagyma, fokhagyma, gyömbér, csicseriborsó, datolya meg sárgabarack, sőt még ezeknél is több hozzávaló. Kicsi bevásárlás (a kávé tragikusan elfogyott), kicsi rendezgetés, kicsi maszogás a Bűnök Barlangjában. Még mindig vakációm van, és teszek is róla, hogy az legyen.
6/62 – Más út
Szinte mindenki a temetőbe rohangál ma, én viszont élők közé megyek. A halottaimat úgyis viszem magammal mindenhová.
Eská 6/8 – Zsebróka
Ma a barátnőimmel lesz találkozóm, és mivel ajándékszórogatás is van programon (pusztán csak úgy, különösebb ok nélkül), megérdeklődtem, milyen színű pipit szeretnének. Nos, mint kiderült, sokkal inkább szeretnének zsebrókát – persze én követtem el a hibát, amikor megmutattam, hogy ez milyen jópofa.
Hát rendben, lássunk hozzá. Áttanulmányoztam a receptet. Vettem fonalakat. Számolgattam. Horgoltam. Számolgattam. Visszabontottam. Horgoltam. Számolgattam. Visszabontottam. Újraszámoltam. Öt szem előre, kettő vissza, bűvészkedés a hátul vezetett fonallal, visszaváltás, számolgatás, bontás, horgolás, számolgatás, káromkodás, öt szem, négy szem, arohadtnyavalyába.
Eddig jutottam el vele.
És akkor feladtam.
Ha nekem frusztrációra van szükségem, akkor elég, ha belenézek a hírekbe, vagy végiggondolom a tudományos és szépírói pályafutásomat, műfordítói tevékenységem nyomorúságairól nem is beszélve. A hobbijaim legyenek szórakoztatóak és megnyugtatóak, és ne kelljen állandóan szabályokkal meg előírásokkal pöcsölnöm. Ha zsebróka kell, zsebróka lesz, de horgoljon zsebrókát az, akinek hat anyja van, én nem fogok.
Úgyhogy eldöntöttem, én varrni fogom a zsebrókát, csakazértis. A folytatásban úgy vélem, egy kép többet ér száz szónál, nesztek:
Eddig jutottam el tegnap este. Ma elővettem a további anyagokat, aztán a tegnapi nap tanulságait is figyelembe véve nekiláttam a sorozatgyártásnak.
Az arcikákat továbbra is szándékoltan ferdére szabtam, de egy picivel kisebbre, mint maga a test, az orrok-szájak-szemek pozicionálásakor különböző verziókat próbáltam ki, a lábkarmokat meg ezúttal úgy gondoltam, hagyom a fenébe.
Íme, ilyenek lettek a zsebrókák, ki is helyeztem őket fotózáshoz a szép foszladozó természetbe.
Nagyon remélem, hogy tetszeni fog, mert ha nem, a továbbiakban in aeternum csokikat kapnak ajándékba, nem kézimunkát. Ezt pedig veheti mindenki fenyegetésnek. 😉
6/61 – Omega
Ó, édes otthon. Többnapos távollétek után általában a muszikák a kanapémon meg más kényelmetes helyeken hevergélve várják, míg hozzájuk járulok, majd megvető és unott tekinteteket vetnek rám, “na, te is hazajöttél”. Ezúttal viszont meglepetésemre mind a kettő odaszaladt hozzám, hogy szimpátiájáról biztosítson, majd rámutasson arra, hogy a tálkája üres, némi rágicsálás után pedig azonnal felültek mellém, amint én kicsit lerogytam a kanapéra, hogy fésülgessem őket. Mindaddig nem is értettem, mitől váltam ilyen szimpatikussá, amíg nem kezdett érdekelni, hogy vajon honnan jönnek azok a tompa zajok, amelyekről én kezdetben azt hittem, hogy valahonnét kívülről származnak, de így fésülgetés közben egyre gyanúsabbá vált, hogy az emeletről érkeznek. Nos, valóban, apósom éppen a vendégszobában állt az ablakban, és fejcsóválva zörömpölt vele, a zsanérok nincsenek egy síkban, a szigeteléshez omega alakú gumiizére lenne szükség, és az ablakot nem lehet rendesen bezárni. Ezt meg is mutatta nekem ötször egymás után, ha első demonstrációra nem hittem volna el neki. Mindez sok mindent megmagyarázott. Például azt is, miért volt a földszinti ablakpárkányokról minden csetresz tök másutt, mint ahol hagytam, miért vannak bezárva mindazok az emeleti ajtók, amelyek nyitva voltak, miért találtak ennyire szimpatikusnak a ciculik, és vajon mit keres az emeleti folyosón egy bazi nagy macskahányás. Járhattunk volna persze rosszabbul is, két héttel ezelőtt még roppant elszántan le akarta szerelni a bejárati ajtót a helyéről, hogy a zárat megjavítsa rajta. Azt akkor igen határozottan leállítottuk, de sajnos nyilvánvaló volt, hogy ha mi elhagyjuk a terepet, valami mindenképpen történni fog a lakással. Én ilyen esetekben mindig megpróbálok koncentráltan kedvesnek és hálásnak tűnni, mert nyilván annak sem könnyű, aki rengeteg fölös idővel rendelkezik, kizárólag mekkmesterkedéssel tudja lefoglalni magát, és van némi többé-kevésbé kezeletlen depressziója. Végül azonban, miután végighallgattam minden ablak történetét, eléggé udvariasan, de hajthatatlanul kidobtam a lakásból apósomat. Gatyába akartam rázni magamat és kicsikét a lakást is, fürdés meg nyafogóruha meg további macskafésülgetés, a csurig telt cicabudikról meg az emeleten száradozó macskahányásról nem is beszélve.
Ma reggelre már megetettem a kovászt és a mosógépet, a macskákat is, többször, emellett meg leveleztem a szakdolgozóimmal (az egyik dolgozatrészlet, amit átküldtek nekem, egészen rettenetes volt – ha nem kapja össze magát a csaj, nem hagyom leadni), kitaláltam a jövő heti előadásom címét és nagyrészt a tartalmát is, összesen kétmaréknyi szőrt fésültem ki négylábú családtagjaimból, és tartottam egy tárlatlátogatást a Bűnök Barlangjában. Van nekem egy olyan, eddig még nem nagyon emlegetett alapelvem, hogy a lakásban összesen annyi anyag lehet, amennyi a Bűnök Barlangja polcain elfér, márpedig a múlt heti esztergomi kirándulásaim egyikén vettem három méternyi igen szép mustársárga polárt, és annak már nincs helye. Arra persze még nincs garancia, hogy pontosan mit fogok varrás által felszámolni a kukutyin több köbméternyi anyagából, de valamit biztosan. Talán több valamit is.
Ó, az a rengeteg választási lehetőség, a lakásnak varrjak valamit vagy magamnak, esetleg valaki teljesen másnak, ujjé, móka és kacagás és kreativitás, és még egy kétkilós Bruegel könyvem is van a Kunsthistorische kiállításáról, tele csámcsognivaló részletekkel az összes olyan festményről, amit már harminc éve ismerek, de most láttam először élőben, csodálatos. Vakációm van, vakációm van, mondogatom magamnak, és ugyan nem hiszem el egészen, de azért dolgozom rajta. Most viszont levonulok a piacra, mert szombaton nem voltunk, és holnap meleg kajával akarom várni a Repülő Kutatót, ahhoz viszont alapanyagokra van szükségem. Rend a lelke mindennek.
6/60 – A világ rendje
Ma hazamegyek, mert nem lehet a végtelenségig Bécsben bulizni. A Repülő Kutató holnaptól okosembert fog játszani a konferenciáján, én meg macskaszittert otthon a kanapémon, és így helyreáll a világ rendje. A világ amúgy tényleg háklis lehet a maga rendjére, most is ott dörömböl az ajtómon meg a levelesládámon, és türelmetenül köszörülgeti a torkát. Hell yeah, szakdolgozókkal meg a kovásszal kell foglalkoznom, takarítani meg konferencia-előadást írni, így hát négy nap után máris vége a vidám vakációzásnak, bár persze megpróbálok majd minél többet kihozni a hét további részéből is.
Sajnos tényleg ideje elhagyni Bécset, mert mostanra iszonyú módon térdig kopott a lábam. Öreg vagyok meg edzetlen meg nemtommi. Két roppant kényelmes cipőt hoztam magammal, és így is tegnap estére már csak sántikálni tudtam. Mind a két talpam úgy fáj, hogy azon már csak röhögni lehet, ezenfelül meg éjjel pusztán csak a móka kedvéért belerúgtam jobbal a vécéről jövet az ágylábba, szóval még fokoztam is az élvezeteket.
Mivel pedig a fényképezőgép akkuja is lemerült, nem tudok ma sem képet adni magamról, de nesztek, itt van tegnapelőttről egy.
Du., 16:12: Ach, dicsőség és halleluja, hazaértem.
Intermezzó – Josefshof am Rathaus
A hotel, amiben lakunk, azt állítja magáról, hogy “Kaiserliches Flair und Wiener Herzlichkeit”, és én ugyan nem tudom, második Jóska, akit kalapos királynak is neveztek, ilyenformán képzelte volna-e a Kaiserliches Flairt, de mink most ebben vagyunk, ni:
Az ablakokon redőny van, ami automatikusan bezárul, ha az ember elhagyja a szobát, és kihúzza a szobakártyáját a leolvasóból.
Az alábbi képen további kényelmi izék láthatók, többek között a kávéfőző és Handy is.
A fürdőben beépített tükörvilágítás van nemcsak a nagy téglalapban, de a kis kerek borotválkozótükörben is. És a mosdó, hát az aztán már tényleg.
Még a vécé fölé is jutott egy szecessziós plakát.
Esténként pedig ebben lehet még gyönyörködni:
Jaja, ez a fürdőszoba ajtaja.
A lépcsőház így fest (bár lépcsőzni nem nagyon kell, több lift is van, amelyek úgyszintén a szobakártyával hozhatók működésbe):
odalent pedig ez van az egyik sarokban, miközben a lifttől a főbejárat felé kanyarogsz.
Na akkor most mink elmentünk a Breughel-kiállításra, aztán ha a sors kegyes hozzánk, lesz ma még rólam is fotó. Addig érjétek be a fenti vécészelfivel.
6/58 – Handy
Bécsi napjaink az elvárható mederben folynak, annyit gyaloglok, mint egy ló, a program pedig igazán színes: tegnap ambulancia, ma diliház, holnap temető. Ne tessék berosálni, az ambulancia a Stiegl Ambulanz nevű etető-itató volt az orvosegyetemen belül, ahová csak úgy odakeveredtünk, a diliház az Otto Wagner Spital, ahová azért vonultunk ki, hogy a templomot megnézzük fent a dombon, a temető pedig a szecessziós síremlékek vizionálásáról fog szólni, nem másról. Mindemellett azért ma kiborultam kissé a templom után, ott álltunk egy hétszáz épületből álló monstre idegszanatórium meg miegymás közepén, az adott pillanatban meg ráadásul konkrétan a 15-ös és 17-es pavilon között, ahol egy tábla arról mesélt, hogy ebben a két szép szecessziós épületben a második világháborúban a bekerült gyerekek nagyrészt, hátizé. Az Otto Wagner Spitalban akkoriban mindenféle náci eutanázia-programok zajlottak, meg amúgy is ebben a spitálban volt, hogy Dr. Asperger az autizmus spektrum zavaros gyerekeket vizsgálta nem kizárólag non-invazív módszerekkel, úgyhogy én ki akartam menni onnan, de most azonnal. Ott gyerekeket öltek. Akármilyen régen volt, akkor is.
Egyébként, brutális fáradtságomat meg azt leszámítva, hogy a tegnapi hét és fél kilométer csámborgás öt és feledik kilométerénél elkezdtem menstruálni, de mint kurvaélet, minden szép és jó. A hotel, ahol lakunk, a viccesnél is viccesebb, négycsillagos luxus mindenféle tradíszijóval, mindezt a legmodernebb technikával vegyítve. Például van a szobában egy okostelefon csak úgy, úgy hívják, hogy Handy, és Handy elmegy velünk mindenhová Bécsben, ahová mi csak el akarunk menni, közben pedig hajlandó fotózni meg azt mutogatni, hogy éppen hol vagyunk és mi van a közelben látnivaló. Abban a szárnyban, ahol minket esz a fene, pusztán csak a móka kedvéért valahol az art nouveau és az art déco között van srévizavi a berendezés stílusa, minden tele van aranyozással, a fürdőben aranyszövetre fröccsöntött gyantából van a mosdó, az ágy háttámlája szintén aranyszínű, és közben még a szekrényben is van külön világítás meg a szobában kapszulás kávéfőző. Szinte bizarr. Van, ami nemcsak szinte, hanem egészen az, a földszinten például Klimt A csókja van megszoborva az egyik fordulóban, na az aztán tényleg.
Ha igényelitek, tartok majd bemutatót a hotelből is, most egyelőre csak azt szerettem volna mondani, hogy megvagyok, és reggel kilenckor, mielőtt térdig kopott volna a lábam, így festettem:
U.i. : A RK elolvasta a bejegyzést, aztán szólt, hogy azt kifelejtettem, Handyvel telefonálni is lehet ingyé. Ezt nyilván már tegnap is mondta nekem, de amennyit én telefonálok, hát kérem, nem csoda, hogy ezt elfelejtettem.
6/57 – Irány Bécs
Nyilván meg vagyok húzatva, hogy roskadásig tömött szekrényeimmel együtt is az utazás reggelén még gyorsan összecsapok egy új átlapolós szoknyát, de most éppen erre szottyant kedvem, úgyhogy cselekedtem. Hollári-hó, megyek Bécsbe.
Kedden jövök. Addig még meglátjuk, hogy mire lesz érkezésem blogügyben, de megnyugtatásotokra elmondanám, hogy minden bizonnyal fel leszek öltözve Bécsben is. És ezeket viszem magammal.
6/októberi 10×10 – eredmény
Valamiért nagyon nyögvenyelősen jött össze ez a 10×10 – nem a ruhákkal volt baj alapvetően, hanem velem meg az időjárással. No de azért megvolt, ahogy azt köll.
6/56 – Kimcsi
Főzni szép és jó és okos dolog, az ember pontosan tudja ilyenkor, hogy mi került bele az ételébe, például a legritkább esetekben hanyigálunk a lábasba gumiarábikumot meg nátrium-glutamátot, más vicces alapanyagokról nem is beszélve. Amikor viszont fel vagyok fordulva vagy fáradt vagyok vagy stresszes, és nincs időm-kedvem összedobni még egy krumplipürét sem (engem elég sok mindenre rá lehet venni egy bödönke krémes-finom krumplipürével, csak úgy mondom), akkor jön a vifonleves. Na persze nálam ez úgy szokott festeni, hogy a vifonleves sem ússza meg a kisbencézést: mogyoróvaj kerül bele meg halszósz meg zöldcitromlé, dobozos pirított hagyma meg friss korianderlevél, ha éppen van a háznál. Tegnap speciel volt itthon az is, úgyhogy hazakúszás után abszolút kulináris csúcsteljesítményt produkáltam. (Nem, egyáltalán nem. De öt perc alatt a kezemben volt egy tál gőzölgő leves, és most leginkább ez számított.) Ezúttal egy olyan zacskóból jött a vacsorám, amit tényleg igazándisiből Dél-Koreában gyártottak, és kimcsipor is volt benne, úgyhogy miután belapátoltam az egészet, ott inhaláltam tátott szájjal, és arra gondoltam, hogy ha ennyi csili nem hajtja ki belőlem a készülődő takonykórt, akkor semmi se. Aztán hazarobogott a Repülő Kutató is, aki a biztonság kedvéért belém diktált egy bögre neocitránt, és ragaszkodott hozzá, hogy éjszakára tegyek a nyakamba sálat, én meg ezúttal úgy gondoltam, ez talán nem lenne teljesen hülyeség, de ha esetleg mégis, ártani biztos nem árt.
Mindezek után, bár rohadt nehezen bírtam felvakarni magam a kanapémról, ma is tanítani megyek, ráadásul egy olyan tárgyat, amivel elég sokat küszködöm, mert sehogy se bírom izgalmassá tenni. Na de attól eltotyogok dolgozóba, lenyomom harci feladataimat, aztán jövel őszi szünet. Mivel viszont már megint felébredtem hajnalban, a rosseb ezt a bioritmust, egy nagy és heroikus nekifutamodással renováltam a fejemen a pipirost, mert az ember mégse mehet Bécsbe úgy, mint akit elszalasztottak. Azzal nyilván lesz még néhány köröm, hogy ugyan mi a nyavalyát csomagoljak arra a négy napra, de azt a hidat majd akkor gyújtjuk fel, ha odaérünk, egyelőre a mai napot kell túlélnem valahogy.
Minden nap más - mindennap más 