A helyzet, a készülődő takonykór és a félév végének súlyát mi sem érzékelteti jobban, mint hogy tegnap délután, miután az ötször negyvenöt perc pofázásból hazaérve elhelyezkedtem az ódalamon, mingyást el is aludtam, és fél hatkor ébredtem fel. Ebben az volt a különösen pikáns, hogy nekem amúgy hattól találkozóm volt tanítóképezdés baratináimmal a székesfőfaluban. Ismervén a brancsot, úgy véltem, nem vagyok még akkora késésben, hogy ne induljak neki, úgyhogy feltarisznyáltam pipikből (ez az évnek az a szaka, amikor ajándékot visz az ember, ha találkozik valakikkel, és pipikből mindig van nálam pár fölöspéldány), begyűrtem magamba egy kávét, a táskámba a horgolást, majd elindultam a hatos busszal purparlézni. Mintegy mellesleg, de továbbra is a helyzet súlyát érzékeltetendő azt is szeretném megjegyezni, hogy nyafogóruhában mentem és egy ecsetvonásnyi smink nélkül. Ha én nyafogóruhában megyek valahová és sminkeletlenül, az általában azt jelenti, hogy extra nagy szar van a palacsintában.
Már csak öt percnyire voltam a találkozó helyétől és usque tíz percnyire attól, hogy előttem legyen egy pájinka meg egy csésze forró tea (úgy véltem, ez lesz az estéhez és állapotomhoz leginkább illő kombináció), amikor telefonáltak, hogy ők még most is ott hédereznek a gyülekezőhelyen, Onomário lakásában, úgyhogy menjek inkább oda. Nos, nem állítanám, hogy végtelen lelkesedés öntött el a gondolatra, hogy le kell szállnom az ekvipázsomról, majd további húsz percet és két átszállást ráhúznom az eredeti tervekhez képest, de üsse kavics. És végül ott is kaptam egy unimukkot meg egy csésze forró teát, úgyhogy nem panaszkodhatom.
Ezek a találkozók általában úgy állnak össze, hogy a társalgásban nagyjából fele-fele arányban képviseltetik magukat életünk dolgai és egymás szívatása, és ezúttal sem volt másként, én viszont kénytelen voltam fél tízkor távozni, mert nem túl elegánsan rázni kezdett a hideg. Ennek következtében viszont tizenegyre már ágyban voltam, és (továbbra is a helyzet súlyának illusztrálásaképp) háromnegyed hétig aludtam egyhuzamban. Akkor nyilván megjelent Poci, hogy holakajám.
Szóval, summázzuk: Advent második vasárnapja van, a lakásdekoráció vegyes összevisszaságban tartalmaz tököket, tomtékat, koszt és macskaszőrt, a házban pár kávés szíven kívül semmi süti, a kovász napok óta nem kapott enni (nem merek/tudok utána számolni, mennyi ideje, de én az ő helyében már feldobtam volna a pacskert), a teljes kóceráj fut, a Bűnök Barlangja extrán fut, a konyhapult úgy fest, mint ahol tengerimalacokat öltek (a Repülő Kutató sült céklákat gyilkolt rajta), még ma ki kell javítanom egy kupac dolgozatot, mert hétvégére ígértem az eredményeket, és mindehhez csak remélni tudom, hogy van itthon elegendő papírzsepi. Pluszban még előttem a csudálatos szorgalmi időszak csudálatos utolsó hete, melynek keretein belül a péntek és a szombat is pofázással fog telni.
Innen szép nyerni, innen szép nyerni, de hát a francba is, én nem nyerni akarok. Csak tudnám, mit akarok helyette.
Mivel az én látványom most nem ember elé való, nesztek kép a tegnapi utamról, bár az sem lesz sokkal tetszetősebb. Az ott a Dunán túl Nagymaros. Már amennyi kilátszik a ködből.
Ha minden jól megy, ma még felhanyigálok ide valami tarkabarkaságot is, mert nekem igényem van rá, és azt hiszem, ti sem tiltakoztok az effélék ellen.
Minden nap más - mindennap más 