Rövid, de határozott lépéseket tettem annak erányába, hogy tavaszba rántsam a nappalit (leszarom, milyen hónap van és hány fok, nekem most tavasz kell, és punktum).
Még csak az elején vagyok, de máris gyorsan lőttem egy fotót a párnákról (egy kis régi, egy kis új), mielőtt a családtagjaim mindent összeszőröznek és/vagy szétnyomkodnak a nagy seggükkel.
Ez itt most ismét egy Pinokkió-poszt lesz, mert amúgy mi a francot tudnék felmutatni egy hétfői napon, amikor még (onlájn) tanítás sincs, nekem meg semmi okom kimenni a fincsi meleg lakásból?
Azért ennyire nincs ugyan meleg, de ha már hazudunk, hazudjunk jó nagy svunggal, neszpá.
Kicsikét gombócformába öltöztem a heti nagybevásárláshoz, a fekete polárruha alatt például további három réteg van rajtam, közte egy olyan pitonmintás tunika, amit még sose látott a nagyérdemű, mert mindig csak téli alsóizének hordom rittyegő hidegek esetére.
Az őtözködési modzsómat kivitte az ablakon a hideg, pláne hogy megint délutáni műszakom lesz az oskolában, és seggenülve sokkal jobban fázom, mint általában a teremben.
Kéne varrni pár puha, meleg kardigánfélét, mert ez a legmelegebb kardigánom, amit itt láttok rajtam fent, és azt hiszem, nem kell magyaráznom, miért nem mutogatom többet. De legalább sütöttem ma már egy veknit, az is valami.
Ma ún. szabadnapom van, amikor muszáj foglalkozni kicsit derámaian lerobbant lakásunk állapottyával is. A RK tegnap hozott egy csomó dobozt, amibe bele tudom gyömiszkélni a sütőkellékeimet, és elhelyezni őket a komódban, ebben itt:
Mivel a dobozolás nem túl látványos, és én se vagyok hozzá túl elegáns, nesztek egy fotó Pociról meg az újabb készülő takaróról. Eccerű vagyok és repetitív, na.
Mint egy doboz.
Délutáni műszakos leszek az oskolában, ezt pedig akkor is papagájformában oldanám meg, ha nem azt jelentené a délutáni műszak, hogy fél egytől fél hatig ott rohadok a számítógép előtt.
“There was a glitch”, mondta derűsen a Microsoft Teams, mikor már másodszor vágott ki a rittyóba az órám közepén.
Hogy én mennyire vissza akarok már menni az osztályterembe, arra nincs kifejezés.
Eeeekkora pelyhekben esik.
Az általános szürkeségre való tekintettel nesztek némi tarka és művészien elmosódott is az archívumból.
Pipiros restaurálva és felrobbantva,
(az úri közönség kedvéért még Simone-t is felkentem a számra),
az összes díszpárnahuzat kimosva, épp szárad,
(tényleg nem tudom, miért strapálom magam, a szőrös dögök a jelek szerint így is tök jól elvannak),
fent a vendégszobában pedig a kiskomódon megszáradt másfél réteg festék, most már csak az esztétikai izébizé van hátra.
Igazán nem mondhatjátok, hogy nem törekszem. Oké, valószínűleg nem a legjobb irányba, de akkor is.
Itt továbbra is mindenki összeszőrözi a dolgokat, meg szétnyomkodja a nagy seggével, én pedig hiába strapálom magam, már megint takarítani meg mosni meg minden izét kell, és csak azért nem ordítok igazán hangosan az egész bandával, mert reggelenként bezzeg ilyen cukik is tudnak lenni, korporatíve.
Szoktam mondogatni, hogy Macit nem azért tartjuk, mert olyan fotogén lenne, de a pácolt lazac ezt hozta ki belőle tegnap este:
Én messze nem vagyok most ilyen cuki, úgyhogy nézegessétek inkább a gombszemű helyettest.
Van egy olyan új kifejezés, hogy “pandemic fine”, ami nagyjából annyit tesz, hogy élsz, megvagy, nem unatkozol, nem éhezel, nem vagy beteg sem, csak rohadtul eleged van ebből a szopornyicás nyomorúságból, amikor másfél éve láttad utoljára az anyád, több mint egy éve a húgodat meg az összes porontyát, és különleges világnapnak kell tartanod azt is, amikor ötven percig társalogsz egy huzatos utcasarkon, mindvégig arcmaszkban.
Süt még azért ránk az Isten napja, meg ott vannak a felemás zoknik és a színes lábaksz, de azért… de azért.
Órriási szenzácijóóó, éppen világgá megyünk.
Oké, csak Szegedre, de az így szopornyica idején már valódi világgámenetelnek számít. A húgommal találkozunk, akit nem láttam több mint egy éve, de most átjön könyvtárazni az egyetemre (vannak elhivatott emberek, no), és ennek örömére hozzávágok egy családi méretű és célú szeretetcsomagot.
Ezt itt, ni:
Csokicsók, horgolt takaró, gyermekméretű arcmaszkok, polár kötényruhácskák meg más kedves és értelmetlen cuccok mellett van benne huszoniksz pár vicces zokni is, különböző méretekben. Ez, gondolom, már többé-kevésbé kereskedelmi mennyiségnek számít, de ha van a világon bárki, aki ki tudja magyarázni mindezt a szerb vámosnak, a húgom az.
“Ma te is bemész, nem?… Csokicsókot vinni a barátnőidnek a karanténba?…”
Nos.
De tényleg: ha már úgyis a Képeslapok Irreáliából sorozatban ülünk, miért kéne komolyan venni, hogy február van?
És akkor minden ok nélkül azt mondtam Pocinak, hogy “Te kis kókuszkocka!”, ő meg rám nézett, így:
Februárra se leszek normálisabb, no.
Bár mindenkinek csak ennyi baja lenne ebben a pandémiás nyomorú világban (bár nekem is csak ennyi bajom lenne!), de én ezt a ruhát egyszerűen elfelejtettem, hogy van.
A fűzős cipőt csak azért nem felejtettem el, mert mindig átbucskázom rajta, amikor a vendégszobai fogasról akarok levenni valamit.
Most, hogy már majdnem vége a januárnak, megint ideje összeszedegetni magam a padlóról. A január normális körülmények között is maga a nihil, hát még most. (2020-ról ne is beszéljünk – bár egyszer muszáj lesz -, és nekem a 2021 is gyanús.) Mindenesetre kezd kialakulni-forma egy minta, hogy miket gyűjtök magam köré az optimizmus érdekében, és engem is meglep, de leginkább rózsaszíneket.
Van, ami egyszerűen csak megtörténik, mint egy naplemente,
van, amit a RK-tól kapok ajándékba,
meg olyan is van, amivel csak meglepem magam-magam.
A naplemente tényleg csak úgy van magától, azon nincs sok mesélnivaló, de a többi tagadhatatlanul szándékos, a parfümöt például direkt én kértem karácsonyra. Stirlitz akkor persze még nem sejtette, hogy ez lesz talán az egyetlen olyan parfümje, ami számára, hogyan is fogalmazzunk, egy olfaktoriális vakfolt vagy minekhíjuk. Ezt a parfümöt én ugyanis csak akkor érzem, amikor felfújom magamra. Mihelyt már nincs a levegőben, nem tudom kiszűrni. A RK érzi, a macskák érzik, másvalakivel nemigen találkozom, de valószínűleg más is érzi. Én nem. Minő szimbóleikum, hah. Na sebaj, az online oktatáshoz Teamsre ez is jó lesz. (Igen, tanítás előtt parfümözni szoktam. Igen, akkor is, ha csak a gép előtt ülök.)
A rúzs talán még inkább szimbóleikus, haha. Miután a múltkor érzelmesen felidéztem a Részeges Pifke esetét, realizáltam, hogy egy éve vettem utoljára új rúzst, és minden nőnek kijár legalább évente egy új rúzs. Ezt a szabályt ugyan most alkottam, de nekem tetszik. Ennélfogva a csütörtöki csámborgás alatt beszabadultam egy drogériába is, és ezúttal is sikerült beleválasztanom a tutiba, a termékcsalád neve ugyanis Féministe, a rúzsé pedig speciel Simone, és elég nagy összegbe mernék fogadni, hogy ha feminista és Simone, akkor valószínűleg de Beauvoir. A röhej ezúttal abban áll, hogy míg a Részeges Pifke tényleg igazi felnőttpiros, a feminizmus nagyasszonya olyan fhansziásan és berúgottan rózsaszín, hogy majdnem tangóharmonikázik bele. (Végül is nem olyan meglepő, Simone de Beauvoir valójában egy igen formátumos, ámde mégiscsak Részeges Pifke volt. Az Egy jóházból való úrilány lapjain például kendőzetlen őszinteséggel leírja, egyetemista korában volt az úgy is, hogy nem vett meg egy filozófia-könyvet, mert hat koktél árába került volna.)
Na hát így állnak itt a dolgok, és én ugyan némi aggodalommal várom, milyen új rózsaszín szarokat rántok még magamra, de ha ez kell ahhoz, hogy ne golyózzak be, jöhet bármi.
 | mák - 14/37 – Pom |
 | Kriszti - 14/37 – Pom |
| mák - 14/32 – Tűzenergia |
 | magyaroramegminden - 14/32 – Tűzenergia |
| magyaroramegminden - 14/27 – Holdsüti |
