Ma megint délutános óvónéni vagyok, és a látszat rohadtul csal, mert egészen fittnek, frissznek ész capkodósznak tűnök, de úgy le vagyok gyalulva az elmúlt hetektől, mint a nyavalya, és ma is hét után érek haza. Mindemellett ma van állítólag az utolsó nyári nap, úgyhogy nesze neked nyárias öltözék.
A tarkabarka néni a robbantott hajjal és a házilag ácsolt arcbugyiban ismét elindul hosszú harcára a tudomány terítése érdekében. Megjegyzem, többé sose jövök haza a 880-as busz 14:45-ös járatával, bármennyire az lenne a legjobb választásom kedden. Az a járat egy iskolabusz, tele épp a tanításból kiszabadult gimnazistával, akik úgy gondolják, ők sose halnak meg.
Amúgy, ha feltettem volna a kérdést, hogy vajon még mi hiányzik nekem (nem tettem fel), akkor ma megkaptam volna rá a választ, az édes anyatermészet ugyanis félreérthetetlenül közölte velem, hogy továbbra is szaporodóképes vagyok. Az édes anyatermészetnek toll a fülébe.
Gondoltam, a mai napon azt mutatom meg nektek, hogy A) miket varrtam tegnap, B) milyen óvintézkedéseket alkalmazok a 880-as busz fenyegetésével szemben.
Ne igyatok ti se mosatlan gyümölcslevet, vagy mittomén.
(Nyugi, ez egy metaforikus rottweiler. A háznál továbbra sincs kutya, cserébe még mindig térdig járunk a macskában, azt a Picur névre hallgató cirmos törpét például az imént küldtük haza tanulni Janka nevű kisgazdijához, mert Janka csak akkor tud tanulni, ha Picur ott alszik a dereka mögött. Igen, nem csak mi vagyunk meghúzatva.)
Ma itthoncsücsü napom van, ennélfogva még a csipát se dörgöltem ki a szememből, de már anyagokat töltögettem felfele a diákoknak, szakdolgozati kérdőívhez fűztem kommentárokat, és vadul leveleztem mindenkivel összevissza. Mindezek után viszont, ott egye meg a fene az egészet, a napom további részét Erikkel óhajtom tölteni. Nyilván sokkal üdvösebb lenne, ha inkább azt a tanulmányt próbálnám megírni, aminek holnapután van a leadási határideje, és még egy szó sincs meg belőle, de azt hiszem, ezt most elengedem. A témában ma reggel ordítoztunk kicsit a Repülő Kutatóval, aki ilyesmit elképzelni sem képes (ezért is néz ki időnként úgy a szeme, mint egy rottweilernek), de ő ezt nem értheti, mert az ő társadalmi hasznát tanulmányokban mérik, az enyémet meg hiába is próbálnák, mert én úgy gondolom, az én társadalmi hasznom abban áll, hogy elmagyarázom a hallgatóknak, miért kell odafigyelni, ha egy ovis azt mondja, A három pillangó című meséből a kedvence az a rész, amikor óriási szél kerekedett, nem pedig a virágok, a pillangók, a szivárvány, a barátság vagy a minden-jó-ha-jó-a-vége.
Úgyhogy most a folytatásban egy vidám nap várható Erikkel, házislafrokban, és valamikor du. feltehetőleg sütök egy kenyeret is. Nagyon ajánlom a világnak, hogy ne szarjon bele a palacsintácskámba, mert ha nincsenek ezek a nyugis félnapok, teljesen átmegyek hisztigép üzemmódba, és attól Isten óvjon mindenkit.
Vasárnap lévén végre meg kéne pihenni, de mára takarítónapot terveztem, bár nyilván azt sem akaharohom. Tegnap extrán beütött a szentkúti búcsú, valamilyen pesti baleset miatt a busz 38 perc késéssel érkezett a buszmegállómba. Ezt a 38-at sikerült lefaragnia 45 kilométer alatt 14-re, és még sosem ültem ilyen imádkozós expresszjáraton, ahol a népek két kézzel kapaszkodnak egyszerre, nehogy kivigye őket az ablakon a menetszél.
A visszafelé út sem volt kalandok nélküli, érzésem szerint a fél ország kizúdult a Dunakanyarba, és nyilván nem is akartak ott maradni, úgyhogy már megint szardellakonzervben utaztam, mint a régi szép pre-szopornyica időkben. Továbbra is erős meggyőződésem, hogy ha én elkapom ezt a szart, az a 880-as buszon lesz, de munkázni necesse est, odajutni meg szintén. Mindenesetre a kirándulók lassan szotyogó tömegei Dömös Templom megállótól kezdődően olyan hosszúra nyújtották a menetidőt, hogy megörvendeztettek egy igazi apokaliptikus visegrádi naplementével is,
pont passzolt az általános világállapotokba. És még a piros táska is csúnyán viselkedett velem, három helyen szaggatta fel a cipzárja azt a csipkés liberókot, ami tegnap rajtam volt, nem is nagyon érdemes strapálnom magam azzal, hogy megmentsem. Ó, jaj.
Az általános világállapotok ellenére otthonom máma igen békés és színes, bár ordenáré módon koszos orcáját mutatja, a fejem meg irdatlan módon fáj. Ez után a hét után nem vagyok ezen meglepve. Pocit viszont ki kell kergetnem ebből a szép őszies ambianszból,
mert a portigrisekhez már nem elég a seprű, és hangtalan porszívót még nem láttam, Nagyseggű Maruszja meg azt az eszközt szívből utálja.
Ezekkel is kéne kezdeni valamit, hívjuk jobb híján főzésnek,
mert estére a RK is hazabokázik, és asse tudom, mi a lófüttyöt adjak neki.
Jól kinézünk, mi?
Most pedig a bolond tanár néni felőtözik szokásos harminc rétegébe, és ménkű sok fitty-, valamint kereszthányás kíséretében elmegy tanítani.
Igen, szombat van. Tudok róla.
A szemöldökfestés úgy sikerült, mint az álom, hogy mondjak valami jót is mára. Szerintem én ezzel többet nem is szaladgálok kozmetikushoz.
Mivel ma vagyok a szabadnapos óvónéni, meglepő módon pirkadat óta dógozom, még ha nem is a katedrán, hanem itt, ni:
Azzal, hogy ez az őszi félév olyan kemény lesz, mint Tarzan sarka, még nem mondtam semmiccse. Már most annyit leveleztem diákokkal, mint amennyire eddig még nem volt példa, és nem látom magam előtt, innentől ez ugyan miért változna meg.
Mivel fél éve voltam utoljára kozmetikusnál, tegnap beszereztem egy ilyet,
mert szemem az még van, de öldököt hozzá olyan színűt adott az Úr, hogy mázgálás nélkül nem látszik. Eddig még nem csináltam olyat, hogy magamnak fessem, de ezekben a vészterhes időkben még ilyesmivel is megpróbálkozik kínjában az ember.
Közben persze Poci is meg van húzatva, fel-alá pattog és nyivákol,
ráadásul ma már kétszer karmolt meg, amivel nagyjából negyedévi adagot tudott le egy füst alatt.
Közben meg aszongyák a hírek, hogy 718. Bmeg. Tényleg nem tudom, merrefelé tartunk, de én most elmegyek szemöldököt festeni.
Ma (fogalmazzunk így az egyszerűség kedvéért) én leszek a délutános óvónéni. Holnap a szabadnapos óvónéni leszek, de ne irigyeljetek nagyon, szombaton is én leszek a délutános óvónéni.
Ha eddig nem mondtam volna, nekem szép számmal vannak mindenféle szórakoztató magánbabonáim, amelyeket azért, ismerjük el, nem veszek halálos komolyan (értsd: a jó ómeneknek örülök, a rosszakra legyintek). Ezek közül az egyik a félévi első munkanapomra való utazáshoz és a zenegépeckémhez kötődik, úgyhogy most erről mesélek nektek.
Zene nélkül én már nem utazom, kell valami a fülembe, az mp3-lejátszó nélkülözhetetlen eszközöm buszra szálláskor. Amikor elindulok a félév legeslegelső tanítási napjára, teljesen véletlenszerűre állítom a lejátszás sorrendjét az összes számhoz (van rajta vagy 500), és aztán az első három, ami beüt, az fogja előjelezni nekem, mit várhatok az előttem lévő félévtől. Nyilván ilyenkor a gépnek az adott készletből kell választania, de a választék elég bőséges. Van az ötszáz szám között dubstep hegedűtől mongol metálig mindenféle, és békésen tenyésznek egymás mellett oh-so-eighties szintipop-számok, dühös kilencvenes évekbeli nők, filmzene-részletek (különös tekintettel Ramin Djawidi és Hans Zimmer munkásságára), meg még mi nem. Szóval, bár én válogattam, azért mégiscsak van játszástere a zenegépeckének, és igazán azt dobhatja ki elém, amit akar.
Nos, ez volt az első:
Ez a második:
Ez meg a harmadik:
Optimistán nézek én ezek után a félév elé? Naná. A remény hal meg utoljára. Különben is, az első oktatási napomon kiemelkedő eredményt értem el a Dunakanyar Macskabingón összesen hét gömbölyű cicával, de erről a magánbabonámról majd valamikor máskor mesélek.
Az évszázadnál is hosszabb lesz ez a nap. Hatkor indultam, hét után érkezem. Addig meg, sálálá.
Térdre, imához, megkezdem a félévet. Nyilván most sem árulok zsákbamacskát, hogyisne.
Lábakat természetes állásba, aztán csapassuk.
Tutatiszra, már megint itt a félév kezdetével együtt a hisztérikus aggódás, amitől mindjárt lerágom a bal lábam. Csak két vagy három hétig húzzuk ki, könyörgöm, mert ha addig se, tényleg fejre áll minden. (Persze, ez másként is esélyes, de ha még azelőtt be kell csukni a bótot, hogy legalább a gyakorlatot teljesítenék nyomorult hallgatóink, én Dunának megyek.) Micsoda idők ezek, bakker, a szememmel gurgulázom, a szájammal vacsorázom, adminisztratív teendőim és a holnapi órákra való készülés mellé pedig körmöt festek (leginkább azért, hogy ne rágjam)
a frissen húzott ágyneműt felavató Pocival beszélgetek,
és az új táskámat pakolom holnapra.
Igen, a múlt héten vettem egy új táskát “a remény hal meg utoljára” szellemében, és ezt használni is akarom munkába menet, munkából jövet, nem pedig csak nézegetni a fogason, miközben onlány izéket töltögetek a neptunba.
Higgyétek el, tisztában vagyok azzal, hogy mindez valahol félúton van a “homokbadugomafejem” és a “rútszibaritavázvagyok” között, de már megint kezdek becsúszni két szék között a pad alá, segítség.
Az, hogy másfél hétre kivontam magam a világból, és boldogan csámcsogva vakációztam a saját fejemben, kizárva a realitásokat meg minden mást (piszok jó vagyok benne, istók bizi), rendkívül izgalmas és lebilincselő fejezet volt az életemben, de ki kellett tenni utána a pontot, most meg visszamászni a lóra, és bele az eceteshordóba, mégpedig lovastul.
Kedden már tanítok, és ez a félév iszonyú lesz, minden reggel a hírekkel kezdek, hogy most mi van meg merre, hogyan állnak a számok, és gyakorlatilag szünet nélkül aggódom azon, hogy a diákjaim, az ovisok, a szopornyica, aztán megint elölről. Valószínűleg sokkal barátságosabban eszkalálódtak volna ezek a dolgok, ha nem megyek el vakációzni a saját fejembe, de az meg kellett nekem, mint egy falat kenyér, úgyhogy ott vagyunk, ahol a part szakad. Tegnap például fél óra elteltével vettem észre, hogy úúúú, na ez aztán szép húzás volt öltözködéskor,
úgyhogy ezen már nem tudtam mást, mint röhögni. Kínomban.
Summa summárum, megint be kell rúgni a motorbiciklit, berakni egy-két három mosást,
felrántani a takarítóholmit a kiskacsás zoknikkal, renoválni a pipirost, aztán uccuneki.
Mondtam én, hogy valahol ki van írva a kerítésre macskául: “Itt laknak a balekok, akiknél mindig nyitva az ingyen büfé”. Utcavégi Kiskósza Cirmike most már rendszeresen megjelenik hajnalban, zabál, majd pihen egy kicsit, körbepattogja a kertet, újra zabál, aztán hazamegy.
Befejezni egy regényt még mindig olyan, mint kivinni a gyereket az udvarra, aztán lepuffantani. Én az enyémet valószínűleg még ma belelövöm a szakadékba, aztán lejövök a szerről, és akkor megint következhet a normális ügymenet macskákkal, ruhákkal, ficnikkel és nyafogással.
Valami ilyesmire gondoltam, ni.
(Kép az archívumból.)
Elmentem munkázóba, értekezni. Kábé hatszáz évesnek érzem magam, ki is nézek annyinak.
Nem is tudom, mikor volt utoljára ennyire éles a határvonal az augusztus meg a szeptember között.
Azt hiszem, ez igen szép és szimbóleikus gesztus lesz, ezzel a fotóval fejezni be a blogévet. A koszos ablak előtt a megcsupált, de éppen a legnagyobb svunggal virágzó sarkantyúkák, az ablak homályos tükrében meg a szintén eléggé megcsupált szerző.
Más években ilyenkor szokott lenni mindenféle évzáró meg évnyitó hejehuja és jövendölés is, de ez ezúttal elmarad. Attól még persze holnaptól ismét új év kezdődik. Reméljük.
Állítólag ma lesz az év legmelegebb napja, én meg reggel négy óta kint ülök a teraszon Lénával, és a fejemben mindenféle fiktív alakok próbálják éppen leverni egymás veséjét.
Köszönjük a kérdést, megvagyunk.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 