Kifutóban van a farmerdzsekik és horgolt sapkák szezonja, ma már deres volt reggel a hatáááár.
Én is afféle kifutó modellnek érzem magam. És mindjárt kifutok a házból a buszomhoz. Höhö. Höhö.
Eská 9/6 – Diós vekni
Egyáltalán nem meglepő módon akkora lemaradásban vagyok, mint a borravaló (ha még emlékeztek, a kilencedik évre is ötvenkét eská-bejegyzést terveztem), úgyhogy tessék, sütőm enyhén archív terméke még a múlt hétről. Egyszerűen csak most jutottam el ahhoz, hogy ezt is beblogoljam.
9/70 – Posvány
Ilyen volt az éjszakám, ja. A reggelem még inkább, kétszer benyomott szundival, közben meg a Maci nevű terroristával, aki folyamatos halk vinnyogással próbált rávenni arra, hogy guruljak ki az ágyból, aztán adjak enni. Leverte az órám, leverte a pendrájvom, az orromba szuszogott, meg minden, amit csak egy macska képes. Egy ponton kétségbeesésemben rácsaptam a hájas valagára, amikor is rögtön kiderült, hogy ez a macska nincs megfélemlítve, mert ugrott egyet meglepetésében, majd folytatta ott és úgy, mint eddig. Grr.
A karom fáj (bár nem nagyon), viszont marha álmos vagyok, és némiképp nyamvadt. De hát tanítani necesse est, szintén grr.
Ismerkedjetek meg az új táskámmal, azkit pénteken vettem, miután elment az orrom előtt a hazafelé busz, és volt egy teljes órám, amit el kellett valahogyan töltenem Strigoniumban.
9/69 – Három a…
A várható befejezéssel szemben nem a kislány a három, esetleg a magyar igazság, hanem a szuri. Beadattam a harmadik szopornyica ellenit is.
Azt hiszem, ezt az áncúgot most már ennyi alkalom után simán elnevezem oltakozó ruhának. (Ne üssetek meg! Hogy egy bizonyos Jack Napier nevű barátságos úriembert parafrazáljak: “Ugye nem ütnétek meg egy szemüveges embert?”)
Eská 9/5 – Falak
Mivel idénre (remélhetőleg) végeztem a falfestéssel, hadd mutatom be, hogyan fest jelenleg a nappali meg az ő fala.
Ez itt a természetes megvilágítás,
ez pedig az esti fény:
A közönség mulattatására tréninggatyás férj is van ezen a fotón meg egy Maci nevű macska, aki épp eksztatikusan dürrög fésülés közben.
Mi változott még az eddigiekhez képest? A kanapét újrabéláztam, mert kriminális családom nagyot alakított az elmúlt két évben, és úgy ki volt seggelve szegény, mint egy tízéves mackónadrág. Emellett pedig elfordítottam kilencven fokkal, így most a hosszabbik oldala fekszik rá a falra, viszont ez azzal járt, hogy az étkező felé néző alacsony polcok, akik eddig békében megbújtak a kanapé mögött, kigyüttek a világ szeme elé, mégpedig a hátlapjukat mutogatva a nappaliban héderezőknek.
Na ezt a hátlapot én jobb híján jól bevontam öntapadós tapétával. (Felhívnám a figyelmet a műbecsre, amelynek eredményeként az egész egyetlen folytatólagos áltégla álfalnak látszik, holott négy függőleges tapétacsík van ráapplikálva két különálló polcra. Ha már hülyéskedünk, tegyük azt megfelelő precizitással.) A tapétázott polchát mellé pedig odahúztam a gazdátlanná vált tévéállványt, ami addig a kanapé folytatásában vala a falon, és a továbbiakban ezt fogjuk használni dohányzóasztalként (ami ebben a vircsaftban leginkább azt jelenti, hogy ott lakik a macskák itatóbögréje.)
Ez van most. A fotók rendezői jobbján látható nagy üres falfelület még vár a képekre, amiknek fel kell kerülnie oda. Eddig azért nem jutottak fel, mert az elrendezésükkel tökölök. (Pontosabban azzal, hogyan pakoljam fel őket úgy, hogy még változtatni tudjak az elrendezésen. Mielőtt likakat fúrnék a falba, látni is szeretném, hová érdemes.)
Mit mondhatnék: terv van, eszköz van, úgyhogy ha idő is lesz hozzá, előbb-utóbb megtörténik.
9/68 – Pihi
Most komolyan, mintha ők nyomtak volna le tegnap egy huszonegy órás napot, nem én.
Asszem, bedűlök közéjük.
9/67 – Vihog
Kezdjük azzal, mi volt a helyzet állása 9:40-kor.
Szerintem ez haladás. A helyzet állása 3:40-kor ugyanis ez volt,
a velociraptorok pedig nyilván ezúttal is résen:
Némi hisztérikus röhögés kíséretében informállak, hogy sok év után ismét Diwali-ünnepet tartok, a férjemet elűztem erre az időre Esztergomba (nem kell annyira sajnálni, befizetem őtet szállodába), a vendégekről lövésem sincs, ki és mikor érkezik meg, és közben mikor éppen hányan lesznek itt, de elkérem anyósom CrockPotját is a sajátom mellé, hogy melegen tartsam a curryket, amiket csak még ezután fogok megfőzni, mielőtt, miután és közben kitakarítom a lakást, áthúzom az ágyneműket, megvarrom egy gatya belső varrását, és általánosságban véve próbálok nem keresztülbucskázni a fejemen.
Én erről ugyan már tegnapelőtt azt mondtam, hogy úgy akarom, ahogy lesz, de azért folyton felvihogok, még ha nem is úgy festettem egy órával ezelőtt, mint aki nagyon röhögne.
Pedig dehogyisnem.
9/66 – Héon
És eljöve a péntek, az volá tancsinap, és a munkázó ümögbe öltözött asszony mundoá, ha a buszon el nem alszom, az már a mennyei miloszt kategóriája lészen.
9/65 – Kampós
Nincs annál felemelőbb, mint amikor négy tizenötkor felébredsz, mert pisilni kell, a bides muszikák pedig ezt azonnal felhívásnak tekintik a keringőre, és hiába próbálsz szundikálni, mind a kettő ott bugizik a fejed mellett, amíg végül ki nem gurulsz az ágyból, hogy enni adj nekik. Mindezek után pedig rájössz, hogy a tetőablakot verő vigasztalan eső nem jelent mást, mint hogy kezdheted újratervezni, mi a lócsicset vegyél fel mára, a tegnap este gondosan előkészített összes holmidhoz illő cipő ugyanis természetesen nem vízálló, miért is lenne az. (És a minimum, hogy öltözés közben két harisnyanadrág is elszakad ilyenkor, míg végül dérrel-dúrral ki nem bontok egy eddig még sose hordott negyvendenest.)
Hát akkor irány a mai 6×45 perc, hozzá pedig (épp csak hogy ne unatkozzunk) sűrűfésűvel tetvészés abban a tanulmánykötetben, amivel már szeptember vége óta szopunk, és végre itt a betördelt példány, de ebben még meg kell ejteni a hibavadászatot. A Repülő Kutató úgyis mindig azt mondja, hogy nekem kampós szemem van, ami mindenbe beleakad, hát nézzük meg, mennyire van igaza.
Óraátállítás ide vagy oda, setét van még, mint a Sátán segglyukában, hiába használtam még vakut is. Hogy is szokták ezt mondani a vidám fiatalok a 880-as buszon? “Faszkivan, gecc’? Na valahogy így.
9/64 – Mindent bele!
Köd van, mennem kell dolgozóba, fáj a hasikám, tegnap este tök értelmetlen okokból tartottunk egy ordítozópartit a RK-val, Poci meg az éjjel lehányta az ablakpárkányt. Ez külön-külön is elég lenne, nemhogy együtt.
Hajrámarinéni.
9/63 – Bizonyíték
Mire emberformájúvá pofoztam magam (holnaptól esmég tancsitancsi), a nagy pakolászásban elhánytam az önfotózós fényzőgépet, csak a másikat találtam meg, ami, hát mit mondjak.
A lényeg, hogy megvagyok. Erre ez a gép is elég jól tud bizonyítékot szolgáltatni.
9/62 – Tűz, ő, gép
Here comes Bééélaaaa!…
Megjegyzem, ebben a házban mindenki azon dolgozik, hogy tönkretegye a munkámat. Szétkarmolják, összeszőrözik, kiülik a nagy seggükkel, sötöbö, sötöbö. A RK viszont most elment túrázni, a szőrös disznók meg a futonomon hédereznek, úgyhogy gyerünk, Béla, bulizzunk.
9/61 – Tetrisz
Ha végetér az emeleten a zsolozsma, előveszem a fúrógépet, aztán a porszívót is, és újratetriszezem a világot. Vasárnap van, végül is, mikor vegye elő az ember a fúrógépet, ha nem ma? (Bútortoligálás is lesz amúgy, kipróbálok egy nekünk-új elrendezést.)
Egyelőre így állunk. Maci kifejezetten elégedettnek tűnik, de hát az egy istenáldotta jó természetű macska, amíg van hami, simi és néznivaló, neki minden mindegy.
9/60 – Folti
Kilátásaink egyre faszábbak. A hencseren a Repülő Kutató éppen tudományt termel, a vendégszobában a húgom onlány konferenciál, a macskák összevissza alszanak, én meg… na igen.
Most beeresztem mélyalapozóval, aztán ha az megszáradt, nekifutok a pemzlivel. Holnap estig akkor is kész kell lennie, ha trollasszonyok potyognak az égből, nincs nekem se időm, se türelmem ennél többhöz.
Intermezzó – Isten hozott a lunaparkban
Én tényleg csak glettelni akartam, de a szőrös disznók teljesen belelkesedtek az összevissza vuzigált bútoroktól.
Szerintem majd néha átrendezem nekik a lakást, ne unatkozzanak.
(A párnahuzatokat is kimostam. Így nézne ki a készlet, ha nem kézimunkáznék. Szerintem a Repülő Kutató nem elég hálás azért, hogy mégis azt teszem.)
9/59 – Zabos
Tegnap du. beesett a húgom, ma reggel már el is rohantak a Repülő Kutatóval konferenciálni. Én itthon maradtam, a mosógépet etetem és a glettgipszre sandítgatok, és kábé annyira érzem magam intellektuálisnak, mint az a tepsi fehércsokis zabpehelykeksz, amit hajnali felkuvikolásom során sütöttem, csak úgy.
A húgom, mint afféle lelkiismeretes nőszemély, egészen ólmos volt a félelemtől, hogy jaj, konferencia, jaj, előadás, jaj. Én vagy nem a megfelelő konferenciákra járok, vagy pedig már teljesen el vagyok fásulva évente visszatérő szekcióelnöki feladataimban, de minderre azt mondtam neki, hogy ne marháskodjon, a közönség mind káposztafejekből áll, és ugyan vannak köztük elvétve okos káposztafejek, de a legtöbbjük hosszan és unalmasan és nyökögve fog előadni valamiről, amit sehogyan se bír vagy akar érdekessé tenni, az időkereteket meg egyikük sem képes betartani, sőt, megsértődnek, mikor figyelmeztetik őket arra, hogy már csak három percük van, óóóó, de hát még annyi mindent el akartam mondani. Hát bmeg, akkor mondtad volna el, amit akarsz, ne nyökögj tizenhét hótunalmas percig az első három diádról.
Annyiban valószínűleg mégiscsak hasonlítok a kekszre, hogy én is zabos vagyok, abban semmi hiba. Az ősz viszont gyönyörű odakint a kertben,
és nekem szerdáig még szünetem van, hollárihó, ott egye meg a fene a tudományt.
9/58 – Leó
Mármint “villany leó”. Ma áramszünet lesz kies falunk minket is magába foglaló részében, ami persze azért pikáns, mert minden tevékenység, amivel foglalkozni óhajték, áramot igényel.
Legalább a hajam megmostam, és titeket sem hagylak kontent nélkül: így nézett ki tegnapelőtt a napfelkelte. Ma nem látni, mert akkora rohadt nagy köd van, hogy még az út túloldala sem látszik.
Annak az útnak a túloldala, ott a szobrok mögött, nü.
Intermezzó – Őszölés 3. – Stószfürdő
Egy kép több mond száz szónál – haha, egy nagy szart. Itt van nektek tizenhárom fotó, de az egész semmit nem mond el arról, hogyan éreztem magam akkor, amikor elmentünk (pontosítsak: felmentünk) Halálfaszapuszta-Külsőre (oppardon, -Felsőre), amit úgy hívnak, hogy Stószfürdő, vagyis hát Kúpele Štós. Van a wiki-lapból magyar változat is, és Stószfürdőnek van egy ilyen barátságos honlapja, úgy néz ki, mint egy szórólap valami Őszi Hacacáréra, de. De.
Feleim, én utoljára az Otto Wagner Spitálban éreztem ennyire posványul magam. Hétágra sütött a nap, mi ott lődörögtünk egy manikűrollóval ápolt arborétumban, nagyjából sehol senki, csak régi-új és új-régi épületek, szökőkutak meg szobrok meg pár baljós kis romvilla a növényzetben, japán juharfák, plusz egy félelmetesen üres art deco templom. A Repülő Kutató talált magának egy térképet (ezeket mindig megtalálja, komplett gyűjteményem van “A Repülő Kutató térképet néz” kategóriában), és ezek után lelkesen mondta, hogy “Figyi, itt légúti betegségeket kezelnek”, mire én, hogy “Naná, hogy légúti betegségeket! Most tűnjünk innen, mielőtt elkapnak, és itt tartanak hét évre!!!” És ezen a ponton valahonnan a semmiből a fejünk fölött megbúvó épületek egyikéből zongoraszó hallatszott ki, én meg egyre gyorsabban mentem kifelé Stószfürdőből, mielőtt tényleg ott fognak, mint Hans Castorpot.
Annyira össze voltam rázva, hogy mikor beültem Emesébe, gyorsan lőttem egy fotót a sapkámról meg a sálamról, amik éppen az ölemben ültek, mert az embernek abba kell kapaszkodnia, ami van, nem a fantáziájába, pláne hogy (sejthetitek) az enyémről igencsak megvan a véleményem.
9/57 – Kivétel
Akár azzal is kezdhettem volna, hogy “And now for something completely different”, de ez így ebben a formában nem igaz, mert annyira önmagamnak nézek ki a sivatagi bakancstól cikcakkruhán át a maradékokból ácsolt sapkáig bezárólag, hogy csak na. Az sem extra, hogy piacra megyek.
Na de szerdán, feleim, szerdán! Az már extra.
Minden nap más - mindennap más 