Mondtam én, hogy valahol ki van írva a kerítésre macskául: “Itt laknak a balekok, akiknél mindig nyitva az ingyen büfé”. Utcavégi Kiskósza Cirmike most már rendszeresen megjelenik hajnalban, zabál, majd pihen egy kicsit, körbepattogja a kertet, újra zabál, aztán hazamegy.
Befejezni egy regényt még mindig olyan, mint kivinni a gyereket az udvarra, aztán lepuffantani. Én az enyémet valószínűleg még ma belelövöm a szakadékba, aztán lejövök a szerről, és akkor megint következhet a normális ügymenet macskákkal, ruhákkal, ficnikkel és nyafogással.
Valami ilyesmire gondoltam, ni.
(Kép az archívumból.)
Azt hiszem, ez igen szép és szimbóleikus gesztus lesz, ezzel a fotóval fejezni be a blogévet. A koszos ablak előtt a megcsupált, de éppen a legnagyobb svunggal virágzó sarkantyúkák, az ablak homályos tükrében meg a szintén eléggé megcsupált szerző.
Más években ilyenkor szokott lenni mindenféle évzáró meg évnyitó hejehuja és jövendölés is, de ez ezúttal elmarad. Attól még persze holnaptól ismét új év kezdődik. Reméljük.
Állítólag ma lesz az év legmelegebb napja, én meg reggel négy óta kint ülök a teraszon Lénával, és a fejemben mindenféle fiktív alakok próbálják éppen leverni egymás veséjét.
Köszönjük a kérdést, megvagyunk.
Azt prognosztizálom, hogy az agyrágó bogarak hathatós tevékenységéből kifojólag* egyre kevésbé mutogatható állapotba fogok leromlani nagyjából szerdáig (akkor értekezletem lesz, és egy ekkora expedícióhoz mégiscsak összekapja magát az ember). Megnyugtatlak, addig is lesz majd képanyag, és minden bizonnyal pofásabb, mint az én csámpás lábaim – nédda például, itt egy Lóci.
A tegnapi interregnumban (amikor a RK már elment konferenciálni, de anyósomék még nem értek vissza az unokás nyaralásukból) nekem jutott a harci feladat, hogy etessem. Látszatra inkább a kéjes fetrengésben
meg a “simogattyál!” programban volt érdekelt,
de megnyugtatnék mindenkit: ez a macska garantáltan nem éhezik.
Nagyon nem.
* Mint Fülig Jimmy mondaná. (A neten állítólag mindenki az, aki akar lenni, úgyhogy én is eljátszhatom esetenként 1ső James őfelségét.)
Mintha csak a régi szép idők tértek volna vissza egy pár napra: a RK az imént távozott Emesével, hogy további okos embereket vegyen fel itt-ott, majd szombatig a színét se lássam. Igaz, hogy egy svadronynak elegendő maszk meg kézfertőtlenítő van nála, és nem Krakkóba, Ljubljanába vagy Karánsebesre tart, hanem csak Pécsre, de szombatig konferencián van, és ilyesmire nem volt példa itt minálunk március óta.
A tradícióknak megfelelően feltarisznyáltam féltucat frissen sütött rozsos zsemlével, aztán érzelmesen utána integettem, miközben kihajtott az udvarról. Két és fél nap egyedül, el sem tudom hinni. Nem mondom, hogy rossz vége lesz ennek, de az agyrágó bogarak igen hangosan hurráznak a plafonig robbant hajam alatt.
Tizenöt év után végre nekiduráltam magam, hogy igenis meglesz a nappaliban az a galériafal, ahol Képek lesznek Megfelelő Keretben és Összeállításban. Már folyik egy ideje a tervezés meg a többi, időnként mondogatom is, hogy mingyámingyá, de. De. Mivel erősen reménykedem abban, hogy ez elég hosszú ideig ott is marad (bár talán nem tizenöt évig), nem ugorhatunk neki csak úgy hűbelebalázs a likfúrásnak. De. Mivel itt szarozom ezzel már hetek (sőt hónapok) óta, a minimum, hogy végre megmutassam, hogyan állunk most éppen a konszepszijóval. A Bűnök Barlangja padlóján, ofkorsz, ebben a kuplerájban minden ott zajlik.
Íme:
A blogév vége és az új tanév eleje felé galoppozva, szervezési feladatok és mindenféle kutyfüttyök mellé nyilván most kell beütnie az agyrágó bogarak támadásának, mikor máskor. Jáááj, a fejem.
Hű, hát csaknem lemaradtam máról, mint a borravaló, pedig még hozzávetőleges emberkinézetem is volt.
Van kenyér,
van Poci,
meg van szöveggyártás Lénával.
Nevezhetjük akár ünnepnek is, nemdebár.
A nyár most már tényleg és végérvényesen belegaloppozik az őszbe, aminek a legbiztosabb jele, hogy piszkosul lustának érzem magam, és durva bűntudatom is van ettől.
Mikor tegnap este végre hazaértünk (még délelőtt indultunk el, de a Repülő Kutatónak vannak olyan ötletei, hogy Erdőbényéről Szentendrére Kassán keresztül érdemes eljutni), itthon egy sértetten sipákoló macska fogadott, aki rögtön beült a RK utazótáskájából kipakolt holmik közé, ezzel deklarálva, hogy innen mi már csak vele együtt megyünk bárhová, de inkább mégiscsak maradjunk a seggünkön, mert azt úgy kell.
És lőn éjjel, amikor féltékenyen őrzött minket, és lőn reggel, amikor ugyancsak, és valahol a kettő között hirtelen beszökött az ősz, legalábbis akkora zuhé esett le az égből, hogy csak na.
A sarkantyúkáim amúgy úgy nekiindultak, mint a bolondóra,
sőt, hoppá, még ilyen is van rajtuk, ni:
Jellemző módon ez is akkor virágzott ki, amikor nem voltam itthon.
Hm. Talán gyakrabban kéne elmennem hazulról. Igaz, az most kisebb nehézségekbe ütközne. Olyan kábé ötkilós nehézségekbe.
Hazajöttünk. Képgalériás élménybeszámoló holnap várható, most egyelőre örülök a civilizációnak meg a teraszomnak.
Rajtam ugyan most egy meglehetősen csinos paplanruha van (és nem az, amelyik tegnap), de azért mégiscsak inkább Pocit küldöm be, mert ő még alvás közben is élmény a javából.
Újabb nyűgös kánikulanap paplanruhában és robbantott hajjal, mindehhez pedig afféle generalizált szorongás, mert a világban ugyan van baj elég, de én most mégse tudok pontosan rámutatni, konkrétan mi nyomaszt. Talán mindenből egy kicsi.
Az a gyanúm, némileg több energiát (és maszkolószalagot) feccöltem bele ennek az eredetileg pálinkatartó házikónak a kimázolásába, mint amennyit megért a dolog, de ez is egyike volt azoknak a cuccoknak, amik évek óta lappangtak makacsul és kidobhatatlanul a lakásban, hát akkor meg legalább nézzenek ki valahogy.
A tegnapi nappal viszont befejeztem a mindenféle dógok mázolgatását, úgyhogy lassan összeáll a nagykép is a sok apró maszatból.
Még fél nyolc sincs, de én már azt jövendölöm mára, hogy bele fogunk dögleni a hőségbe. Viszont addig is piac.
A kép elkészítése után jöttem rá, hogy a rossebbe, a jobb felkaromon még mindig ott a folt, amit már nem is tudom melyik balesetben szereztem a múlt héten. Takarítás volt vagy festés vagy mittomén, de már hetek óta piszok veszélyesen élek.
Ezúttal kábé tizenöt év szünet volt a két hadművelet között, és valójában nem csináltam semmi újat, csak kicsit felfrissítettem a pingát a “tulipános” “ládámon”.
Előtte:
Utána:
A motívumot egyébként erről a plafonról loptam anno (nyilván egy kicsit egyszerűsítve-alakítva-stilizálva), a kép közepén leghátul látható, ha jól figyeltek.*
Bónusz találós kérdés, itt a blogon (nem a fb-oldalon) kérem kommentben a választ: hol van ez a plafon? Aki kitalálja, kap tőlem az alábbi kosárból egy általa választott baglyot, és ki is hímezem neki, bezony.
* A kép pontos forrását csak akkor tudom megadni, ha valaki kitalálta, hol van ez, mert a link rögvest lelövi a poént. (Na most már jöhet, úgyhogy tessék.)
Én még mindig a ládával tökölök (bár ma délutánra már az összeszerelését tervezem), és éppen úgy is nézek ki, mint aki egy ládával tököl, úgyhogy addig is nesztek pár random fotó a hetemből.
Nekünk (mármint a Repülő Kutatónak meg nekem) tényleg vadvízi evezés vagy sziklamászás vagy muay thai-edzés kéne, cserébe meg távoltartani magunkat a háztartástól. Én még mindig sántikálok kicsinyt a majdnem-térdtörős takarítóbaleset után, a Repülő Kutató meg, mittomén, talán megirigyelte tőlem a fél-invalidus állapotot, mert tegnap este, miközben a legjobb Fiskars Santoku kését mosogatta… nos, talán nem is kell befejeznem ezt a mondatot. A keze még megvan. Nagyrészt.
Tájainkon az egyetlen elégedett illető még mindig az új puffon gombócolja végig a nap nagyját,
én meg sántikálás ide vagy oda, tegnap szétkaptam az emlegetett ládát, mint foxi a lábtörlőt,
és ma valószínűleg le is festem, mert a buli sose ér véget, hajdiradirom.
Még akkor is, de különösen akkor, ha robbant hajakból, félig kiszuperált ruhadarabokból és általános kinézetemből kifojólag az alábbiak a leginkább mutogatható részeim.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 