Ma volt annak napja, hogy kettőkor ébredtem, aztán mivel nem tudtam visszaaludni, háromkor hajat mostam, pacsmagokat pacsmagoltam magamra, majd kiájultam kicsinyég a futonon, még mindig vizes hajjal, és hülyeségeket álmodtam, míg fel nem vert a telefonom, hogy elérjem a hatos buszt. Most értem haza.
A tradícióknak megfelelően ezért nem kaptok bemutatót a fejemről, cserébe megcsodálhatjátok a turkálós táskát és sálat, amiket még szerdán újítottam be, de persze nem volt időm még beblogolni, és vasárnapig nem is lesz.
Pusztán a történelmi hűség kedvéért, ez az én ébresztőm a telefonon:
Most pedig képzeljétek el ezt négy óra, két darabban abszolvált alvás után.
Innentől kezdve viszont a szerdáim viszonylag elviselhető időpontban fognak indulni, nem pedig reggel hatkor. Eddig ott üldögéltem az elsősökkel óvodai gyakorlaton, mint egy jóravaló tyúkanyóka, de mostantól kiengedem őket a szárnyaim alól, aztán hagyom, hadd fedezzék fel egyedül a terepet.
A Repülő Kutató végül este rendben hazaérkezett, 9:42 alatt teljesítvén a negyvenöt kilométerét, ami őtet örömmel tölté el, mert tíz órán belül akarta. Nyom nélkül persze nem múlt el az expedíció, azóta igen délceg és méltóságteljes módon közlekedik, nyomában pedig parfőmként húzza a Bengay kenőcs fátylát. (Azt Poci speciel imádja, fene a gusztusát.) Ezen a méltóságteljes módon, izomlazító krém palástjába burkolózva be is vonult a székesfőfaluba, én meg itt maradtam, hogy gatyába rázzam magam meg a lakást, mert innentől megint nincs egy szusz se vasárnapig, és még az is kérdéses, hogyan kaptok majd rólam bármiféle fotót, mert ezen a héten kétszer is hatkor megyek ki az ajtón.
Szándékomban is állt, tekintetes bíróság, hogy legalább ma puccba vágjam magam, de a lakás prioritást kapott, úgyhogy ma se láttok belőlem semmit. Mit mutogassak azon, hogy nyafogóruhában vakarom a redvát a tűzhelyről. Nesztek inkább egy tegnapi Maci, ő még csipásan is jobban fest, mint én ma csipa nélkül.
Ez itt ma elvileg egy vasárnap, amit én az ennek megfelelő módon óhajtok tölteni. A Repülő Kutató is. Ő speciel fél hétkor lebbent ki az ajtón, hogy aztán estig ne is lássam. Ebben ugyan nem lenne önmagában semmi kunszt, szokott ő ilyet, de ezúttal rövidgatya volt rajta meg túrabakancs.*
A Repülő Kutatónak van egy olyan vonása, ami belőlem totáliter hiányzik, úgymint szeret hegyre felfelé menni kurva gyorsan és sokat és hosszú ideig, aztán vissza, aztán le-fel-le-fel. Én ezt általában nem viselem jól. (QED) Éppen ezért mostanában egyedül vág neki ezeknek az expedícióknak, melyekből mára egy extrán idiotikus darab jutott, negyvenöt kilométer a Pilisen át, ráadásul igazolópontokkal meg minden. Az effélét ő úgy ismeri, mint a rossz pénzt, ifjúkorában tájfutó volt (és más alapbetegségei is vannak, khm), viszont ez most egy modern világ, ahol ezeket az igazolásokat online lehet begyűjteni, ez meg nagyjából annyit tesz, hogy van egy digitális póráz a csávón, és nagyjából lehet követni, hol jár. Még én is látni fogom, bizony.
Büszke is vagyok arra, hogy nekivágott, nem tagadom. Ez persze nem fog azon sokat változtatni, hogy előreláthatólag pont addig fogok aggódni miatta, amíg be nem zúdul az ajtón varacskosan és dögfáradtan. Addig viszont, hogy le ne rágjam izgalmamban a lábam, papagájsegg színű lakásunkkal óhajtok foglalkozni, például végre felvarrom a rozettákat a falvédőmre, mert ezek, szégyen és gyalázat, már tavaly december óta kuksolnak felgombostűzve.
* Plusz két felemás túrazokni. Nem a vicces fajtából, hanem csak úgy, lévén hogy van neki ugyanabból a típusú-színű-stb. túrazokniból egy harminc centi szárhosszú pár meg egy húsz centi szárhosszú pár, és neki ezeket a jelek szerint sikerült összekevernie. Nekem úgynevezett kampós szemem van, úgyhogy rögtön észrevettem, de gondoltam, nem említem meg neki, mert vagy a) még nem tudja, és dühbe gurul tőle; b) tudja, de reméli, hogy én nem vettem észre, és akkor ettől is dühbe gurul; c) már tudja, egyet már dühöngött miatta, és most még belefér egy újabb felvonás is. (Igen, a Repülő Kutató kissé robbanékony lelkialkattal bír. Ezt általában itthonra tartogatja, legalábbis az a gyanúm, többet láttam már dühöngeni, mint bárki más ebben az elkefélt univerzumban.)
Mindezek miatt csak annyit mondtam neki, gombolja be a sliccét, nehogy lerágják a pöcsét a borzok. Ebből nem is lett semmi már-megint-dühbe-jövünk.
Öreg vagyok én már ezekhez a részegeskedésekhez, és ehhez tessék odaképzelni egy idézőjelet is – nem az öreghez, hanem a részegeskedéshez. Három sört ittam meg tegnap majdnem négy óra leforgása alatt, ehhez képest ma reggel ugyan felkeltem macskákat etetni, de utána visszaaléltam a futonomra. A Repülő Kutató megnézett magának, majd ennyiben hagyta a dolgot, és egyedül vonult le a piacra. A heti nagybevásárláshoz már összekotortam magam,
de mára mindezzel együtt igen lájtos napot tervezek, semmi ugrabugra.
A baratináimmal definitíve elindultunk az ÖTyÉsedés útján, munkaügyi nyomorúságaink és egészségügyi ingyombingyomjaink mellett a halottainkról beszélgettünk sokat, az este egyik pillanatában pedig összevetettük pofa- és korpuszkenegetési szokásainkat, úgy is mint arc- és testápolási rutin.
A beszélgetés ezen fázisában, amikor én előtártam úgynevezett rutinomat, Hosszú, aki már egyetemista korában ismeretes volt arról, hogy harminc alapvető kozmetikumot tart számon, több ízben is eltakará szemét. Kétségkívül volt abban némi pikantéria, amikor Hosszú meg Vaszilisza házilag ácsolt dezodorokról számolt be, méhviasz meg szódabikarbóna meg sheavaj, miből mennyi és miért, én meg erre derűsen közöltem, hogy ha nálam kifogy a Nivea Fresh stift, akkor bemegyek az esztergomi kínaibótba, oszt veszek újat. “De abban alumínium van”, mondta enyhe borzadállyal Hosszú, mire én, hogy “anya, a 11-es út mellett lakom, amellett is dolgozom, az anyósom kerti paradicsomjait eszem, mit nekem már az az alumínium”.
A mai reggelen azért némiképp magamba szálltam, és az arclemosó után alkalmaztam tonikot is a hidratáló krém alá, de persze ezzel a fasorban sem vagyok olyasmikhez képest, hogy a primer meg a színezett fényvédő meg a hidratáló meg a felhőcskés fufuka, ha jól emlékszem. Ez volt amúgy az a pillanat, amikor Hosszú megkérdezte tőlem, tudom-e, mi a primer, mire én enyhén sértődötten feleltem, “hápersze hogy tudom, nem műveletlen vagyok én, hanem igénytelen”.
És ez egy csomó más mindenre is igaz, de tényleg. Na, megyek, eszem egy kis sajtos kenyeret, margarinnal és pirosarannyal megkenve.
Múlt héten láttátok utoljára a pofámat, de megnyugtatnálak, nem maradtatok le semmiről. Nyúzott képem van, robbantott hajam, és azért vagyok tarkabarkában, hogy kevesebb eséllyel aludjak bele a melómba.
Mindeközben a Poci nevűt tegnap elcibáltuk orvoshoz, mert a szája szélén kinőtt egy kelés, ami őt nem zavarta, minket viszont annál inkább. Úgyhogy az orvosnál kinyomták neki (blöe), adtak a seggébe egy adag antibiocit szubkután, majd kezünkbe nyomtak egy hatos csomag pirulát, hogy nesztek antibioci szájon át, napi kétszer, majd kontroll.
Én közismerten gonosz, szigorú és hajthatatlan macskamama vagyok, úgyhogy Poci már most utál, pedig hol van még a kontroll. Szóval az van most, hogy én a futonomon nyűglődöm kérdőívekkel meg írnivalókkal, Poci meg közben a pincében ül cipősdobozok alatt-mögött, seggét megátalkodottan a világ felé fordítva. Hülye ááállat.
A srácok persze remekül vannak, emelje fel a kezét, aki meglepődött.
A világ és különösen annak munkaügyi része gyakszihéten sem kevésbé bolond, mint máskor. Arra például mérsékelten számít az ember, hogy tizenegykor SOS-levelet kap egy hallgatótól, aki a leadási határidős napon fél tizenegykor döbbent rá, hogy a késedelmes tárgyfelvételi kérelmet a tanárral is alá kéne íratnia. Egyig. Nos, én éppen öt perccel azután olvastam el ezt a levelet, mint amikor még felkepeszthettem volna a buszomra, hogy egyig beérjek. Úgy, hogy a mai napom már előre be van táblázva délutánra másegyéb programokkal, és különben is, aktuálisan éppen így festek, nü:
Mindehhez ráadásul épp egy olyan pillanatban voltam, amikor a krumplis veknit negyedóra múlva kellett bedugnom a sütőbe, hogy kenyér legyen belőle, nem pedig takony, és öt percre attól, hogy a mosógépből átlódítsam a szárítóba a cuccot, mielőtt beposhad. Úgyhogy ezek után érdeklődve várom, még mi mindent tartogat a nap, hét, hónap, év, ez a nyavalyás élet. (Frászt várom érdeklődve, inkább rettegek tőle.)
Mindegy, ez a hét már eleve bolondokházi hangulatban indult, fél nyolckor ugyanis az internet segítségével vettem egy új szőnyeget, ami elvileg így fest,
a gyakorlatban meg majd úgyis látni fogjátok épp eleget, mert a Bűnök Barlangjába fogom berakni.
Ahogy az egyik barátom mondta volt mindig, “hát ezek mennek, meg a bárányfelhők”, de olyan meg nincsen, jelenleg is éppen esik az eső, és a délutánomhoz marhára semmi kedvem lokalizálni a kalucsnikat, viszont attól tartok, idénre pápá a tornacipőknek.
Ma csak fél hatkor vertek fel a dögök, mondhatni bagatell. Tegnap viszont tényleg eldőltem, mint egy zsák, úgyhogy így is megvolt a nyolc óra alvásom egyhuzamban, amire már egy ideje nem volt példa.
Ennek örömére viszont mostanáig már meg vannak etetve a macskák (kétszer), kimosva-megszárítva a rókás-sünis pokrócaink, és még a heti nagybevásárlást is megejtettük.
A vasárnapi áutfitjeim kezdenek igencsak egyformává válni: sapka a kriminális állapotú hajamra, kardigán egy kötényruhára, valamint kistáska meg kényelmes cipő. A közönség szórakoztatása végett viszont ezúttal előkotortam két, évek óta nem látott darabot: a pulóverből átalakított kardigánt meg a farmer kötényruhát, amit párezer évvel ezelőtt turkáltam magamnak Kőszegen. Az elmúlt időszak meglepetései után (egy csomó holmiba nem férek bele mellben meg hátban) gyanakodtam kissé, hogy már nem tudom belegyömöszölni magam, de a ruha kivételesen remekül vizsgázott, lényegében mostanra nőttem bele.
Ja, meg a zokni.
Amikor a Repülő Kutató a rothadó és hanyatló nyugaton jár, közben pedig nincs neki ideje meg ötlete arra, hogy mit vegyen nekem, általában hazaállít egy-két pár Burlington zoknival, mert ő meg így száll le a bicikliről.
Jelentem, mostanság megint beindult a konferenciaturizmus,
neki meg nem volt ideje-ötlete, úgyhogy nekem van egy csomó zoknim.
Az, aki most éppen a lábamon vanik, Bonnie Pest névre hallgat, hiszitek vagy sem.
Hét éve vettem ezt a cipőt (komolyan annyi, itt a bizonyíték), és ez alatt a hét év alatt bizony kiszolgálta a maga kapitulációját – nyilván nem fogok utána számolni, de legalább ötvenszer volt a lábamon esőben, sárban, kültéri lagzin meg mindenhol, ahová elevett a fene olyan alkalmakon, amikor egyidejűleg kellett valami csinos, kényelmes és strapabíró.
Ennyi idő alatt nem meglepő, hogy belefáradt a szolgálatba.
No de ugye tudjátok, mit csinál a szövetmaci, ha leszakad a keze? Úúúgy bizony, előveszi a takarékszövetkezet.
A második példányt két vagy három évvel az első után vateráztam, és a bejelentést egy efféle alkalomra tartogattam vele. Úgyhogy, kérem, tessék.
Bornemisza Péter Magyar Élektrájában van valahol egy sorsverte szereplő, talán éppen Klütaimnésztra, aki egyszer csak azt mondja: “Aj, aj, én nyomorult, mint veszek”. Dettó. Pedig én nem is gyilkoltam le a férjem a fürdőházában meg effélék.
Mindennel együtt én most megyek ugyan tanítani, de nyamvadt vagyok és nyomorult, és ugyanaz a ruha (és sapka! és táska!) van rajtam, mint tegnapelőtt, ami már tényleg skandalum.
Ez is olyan nap volt, amikor zöld hajnalban indulok, aztán egész nap futok, jegyzetelek, pofázok, magyarázok, meg amit ilyenkor szokás. Mikor megérkeztem öt után végre a saját buszmegállómba, le is rogytam pár percre, hogy a biztonság kedvéért lőjek egy képet az alsó felemről, ha a felső nem lenne eléggé mutogatható állapotban.
Majd hazajöttem, megetettem a macskákat, és csináltam a felső felemről is egy képet.
Épp tegnap panaszoltam el, hogy miként esett, amikor a hidegen kelesztett kenyértészta kicsellózott velem, így muszáj volt éjszakai műszakot tartanom miatta.
Nos, az összes csapás ellenére is viszonylag vekniszerű vekni lett a végeredmény,
és ez önmagában nem lenne nagy kunszt, de ezzel avattam fel az új kovászt. Valahol a Mentolos Zuzmóval folytatott harcaim közepette ugyanis sikerült megdögölesztenem a régit, és egy ideig ugyan próbálkoztam azzal, hogy újraélesszem, de nem sikerült.
Most viszont végre használható állapotban van az új, hurrá.
Lehet fogadásokat kötni, ez vajon meddig bírja. A múltkorinak két év jött össze, csak mondom.
Ne tessék mindent elhinni, amit mutatok, a mai napot például nyafogóruhában tengem át, miközben a heti óráimra készülök, egyéb munkaügyi dolgaimmal piszmogok, kicsikét a lakást próbálom gatyába rázni, és mindeközben igencsak fázom. Egyetlen éjszaka alatt annyira nyamvadt ősz lett itt, hogy csak na.
Tegnap viszont szép vénasszonyi nyár volt, pont alkalmas ahhoz, hogy csavarogjunk, hát inkább beküldöm a tegnapi önmagam, ő sokkal viccesebb a mainál.
Könyörgöm, még csak az oskola második napján vagyok túl, ehhez képest meg úgy nézek ki, de úgy, mint… eh.
Hatkor indultam, most értem haza, egész éjjel összevissza forgolódtam, az ebédszünetem egy értekezlet volt, előtte-utána öt órát pofáztam, megatöbbi. Hogy néznék ki másként, na hogy.
Az idei holazoknim szezont ünnepélyesen megnyitom.
Igaz, ezúttal ez a “hol a Léna bugyija” szezon volt, de megvan a laptoptok is, csapathatjuk.
Mint a mellékelt ábra mutatja, ezúttal sem árulok zsákbamacskát, a táska viszont kényszerű használatlanságában úgy elkezdett foszladozni, hogy öröm nézni. Hajh, te világ.
Mától röffen be a tanév, pontosabban nekem csak holnaptól, ebben a félévben ugyanis a vasárnapom lesz a szombatom, a hétfőm meg a vasárnapom, teccikérteni. Ennek örömére éppen most olvasgatok egy fél órája élesedett dokumentet, amit az egyszerűség kedvéért hívjunk úgy, hogy “375. számú, Frissített és Aktualizált Rektori Utasítás Szopornyica Idejére”. (Jó na, nem volt belőle 375, de teccikérteni ezt is.) A lényeg, hogy mátul fogva kötelező odabent a maksz, bár aki pofázik, leveheti. Oké. Akkor mindenképpen úgy szervezzük a táskáinkat, hogy legyen bennük maksz, pótmaksz meg rúzs.
Ez utóbbi nyilván azért, mert engem a pofázásért tartanak, és van is rúzsom légió, ez például itt most éppen az Obsession fedőnevű a múltkoriban vett szortimentből,
és jelen állapotjainkhoz találóbbat nagyítóval sem lelnék, hahh.
Ó, jöjj, drága oktatás és buszonzötyögés és az összes tökömbököm, lázméréstől kezdve a másfél perces kézmosásokig, jöjjön bármi, csak online oktatás ne, mert abból rohadtul elegem van, és különben is, az online oktatási körülmények nem adottak jelenleg énfelém,
és amíg a szőrös Maksz nem takarodik el onnét, javítani se tudok rajtuk.
Bár tudjátok mit, nem is nagyon akarok. Jöjjön inkább a táska, pendrájv, kézmosólötyő, kesztyű, maksz, pótmaksz, rúzs, satöbbi, satöbbi, satöbbi.
Minden nap más - mindennap más 