Ma éppen Balázs napja van, ő meg a felső légúti kutykuruttyok védőszentje*, szóval gyakorlatilag hozzá kell fohászkodni azért is, hogy úgy menjen át az emberen az omikron, mint fos a libán. Egyúttal a diákokhoz is van némi köze, ilyenkor tartják a Balázs-járást, és én még most is egész jól el tudom énekelni aztat, hogy

“Emlékezzél, házigazda, ma van Balázs napja,

Dobd el búdat az ágy alá, mondjad:  heje-huja!

Lám minékünk van jó kedvünk, semmivel mi  nem törődünk,

Tanítónk regulájától éppen ma nem félünk.”

Apró részletkérdés, hogy már több mint két évtizede a barikád másik felin vagyok, regula et al., valamint e pillanatban olyan dallamos hangom lehet, mint egy ír szetternek. Énekelni, na azt pláne nem fogok, hogy kipróbáljam, mindennek van határa.

Megvanni továbbra is megvagyunk, abban nincs hiba, bár a fejem helyett inkább a ruhámat tessék nézni, az szép tarkabarka,

a vizsgáztatás és más kellemetességek tovább folytatódnak**, tegnap este remek pho-t ettünk a fagyasztóból plusz wontonokat dettó a fagyasztóból,

a Mystery Project Szopornyica Idejére tovább folytatódik,

a tüneteink listájára pedig csak az került fel tegnap óta, hogy egyre nyűgösebbek vagyunk.

Persze ennél rosszabb sose legyen.

* Mármint nem a felső légúti kutykuruttyokat védelmezi, hanem az embereket azoktól. Értitek, na.

** Most az előbb tanultam meg ügyfélkapuilag hitelesített elektronikus aláírást gyártani egyéni tanrend-kérelemre. A világ egy hülye hely.