Tudom, akvarelleket ígértem. Gyün az is, de előbb sort kerítünk a felvezető-bevezető marháskodásra is, mert nem a semmiből jutottunk ide,
de nem ám.
Vajda Lajos (egy wiki-szócikket kaptok róla az egyszerűség kedvéért, utána mindenki tovább bogározhat kedvére a neten, ha érdeklődik iránta) nehezen kerülhető meg, ha Szentendréről és festészetről van szó. Ő valóban ennek a városnak a szerelmese volt, tizenéves korában itt lakott a szüleivel, majd a húszas éveiben is vissza-visszatért festeni és motívumokat gyűjteni. Szegény feje egyike volt azoknak a festőknek, akik végignyomorogják rövid életüket, aztán haláluk után kapják meg a kellő elismerést. Volt már életemben olyan kiállítás, amiről úgy jöttem ki, hogy “jó-jó, értem én, de mihez kezdjek vele”, viszont Vajda Lajos minden alkalommal úgy üt fejbe, mint a legnagyobbak.
Nem csoda, hogy amikor 2018-ban volt egy nagy, komplex és jól összerakott kiállítása a Ferenczy Múzeumban (Világok között /Vajda Lajos, Szentendre, Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre, 2018. november 11 ‑ 2019. március 31.), én gyakorlatilag végigfotóztam az egészet. A sok fotó között meg volt egy ilyen is, ni:
Ez voltaképpen csak egy lap egy skiccfüzetből, 1928-ból. Vajda akkor éppen húszéves volt, a kidolgozott munkái még nem igazán “vajdalajosok” (értitek, mit akarok mondani), de ez a gyorsan feldobott vázlat már nagyon-nagyon az, a helyszín meg eltéveszthetetlen. Még ha nem is tudom már pontosan megtalálni a konkrét utcasarkot, ez itt mindenképpen Szentendre.
Egy kiállításon annyi fotót el lehet lődözni, mint a fene (mármint ha hagyják, hogy fényképezz), de ez itt nem csak a lőj-és-fuss része maradt: már amikor megpillantottam, akkor tudtam, hogy ezzel én kezdeni fogok valamit. Hé, éveken keresztül fent volt a falamon, még ha esetleg nem is vettétek észre, vagy nem tudtátok, mi ez és mit akar.
Ez itt egy tavaly januári kép, látjátok?
Ah, a hárommal ezelőtti berendezés, mielőtt kimentek volna a képből a baglyok, és bejött volna a frissített ollópark, a Hundertwasser-képeslapok meg egy csomó dzsuva.
Mindenesetre ez tényleg ott ült nekem a fejemben meg a falamon, és tutira tudtam, hogy kezdek majd vele valamit, de az ilyesminek nálam ki kell forrnia magát. A lökést végül Csicsóné gengszterei adták meg, bár persze csak afféle áttételes módon. Kulcsszavaink valának: kifestő, tyehnyika és irigység amiatt, hogy miért csak ők örvendjenek a kreatív mocskolásnak.
Kezdjük a kifestővel. Azokkal én tavaly ősszel kezdtem kísérletezni, és közben egyre többet kancsalítottam Vajda Lajosra is a falon. Mint láthatjátok, a skicc nem egy grafikához, hanem egy festményhez készült, az is gondosan be van jelölgetve, melyik felület milyen színben jelenik majd meg rajta. (A falon lévő példányt még a régi nyomtató köpte ki, aki önhatalmúlag négyzetté nyeste az eredetileg téglalap alakú rajzot, és én kezdetben berzenkedtem ez ellen, de aztán megbékéltem a dologgal. A rajz arányain nem torzított sokat, én meg többet tudok kezdeni egy négyzettel, akár érthető ez, akár nem.)
A tyehnyika úgy jött a képbe, hogy Csicsóné gengsztereinek látogatására készülve rendeltem egy ledes rajztáblát. Ha még nem láttatok ledes rajztáblát, az ilyen:
Az ifjú hölgyek egyik kedvenc foglalatossága illusztrációk másolgatása, eddig pauszt használtunk, de gondoltam, szintet lépünk. Ez végül nem jött össze, sajnos/szerencsére csak január elejére érkezett meg a rajztábla. (A “szerencsére” kitétel azt takarja, hogy a) retrospektíve szinte biztos vagyok abban, összeverekedtek volna azon, ki használhatja és milyen időbeosztásban, b) miután magam kipróbáltam, nem vagyok biztos abban, akarom-é ezzel rongálni fejlődésben levő szervezetek szemit.)
Megjegyzem, pausz és ledes rajztábla nélkül is megvolt a trükköm arra, hogyan másoljak át akármiket. Képkeret üveggel, de hátlap nélkül + két doboz aládúcolni + elemlámpa = medzsik.
Kicsit fapados medzsik, de akkor is, na. Viszont a ledes rajztáblával tényleg szintet léptünk, így kábé négy év lassú fortyogás és vajon-mit-kezdjek-vele után megvolt a Vajda Lajos színezőm.
Innen folytatjuk.
