Tegnap a zuháréban a buszmegálló felé caplatva döbbentem rá arra, hogy ebben a szorgalmi időszakban nem kell többé nyolckor indulnom, hurrá. Amikor megjött a busz, elsőre azt hittem, nem látok jól, mert a sofőr mikulásjelmezben volt, desőt vattaszakállal. És én mindehhez úgy néztem ki, mint aki egész éjjel ajándékokat csomagolt az Északi-Sarkon. Lányos zavaromban nem is tudtam kinyögni mást, mint hogy “Ho-ho-ho-hó… izé, jó reggelt kívánok, esztergombéketérigkérekegyjegyet”. És a jegyhez kaptam egy szaloncukrot is! Ho-ho-ho-hó.
Ma én is osztok jegyet, afféle előrehozott vizsga keretein belül. A vizsgamanókat majd jövő héten aktivizálom, ma szóbeli lesz. Ennek örömére különös műgonddal pintyöltem ki magam, mert ezeknek a lánykáknak legalább fele többet tud már most a műszempillákról meg effélékről, mint én valaha is fogok. Nyilván éppen tegnap este kezdett kinőni az arcomból néhány gonosz ikertestvérem, mert ez a minimum.
Ami a pintyölést illeti, a buszravárások negyedóráit én mindig igen sikeresen használom ki, úgyhogy frissítettem a szemceruza-parkomat, minekutána a készlet háromnegyede beszáradt használatlanság mián. Na de most.
A mai időjárással folytatott párbeszédem abban kulminált, hogy “Tudod mit, bmeg, ha te úgy, én is úgy”. Hét ötvenkor vakuval készíteni fotót, ojdeszép.
Viszek magammal hatvan darab csokicsókot. Hadd legyen másnak jobb, mint nekem.
Ma is nyugodtan szólíthattok Csalavérnek, mert csak délután kúszom el masszázsra, egyébként továbbra is a lakást redvázom meg dolgozatokat és vizsgakérdéseket készítek elő, ha már ilyen csudálatosan szájbavert félévvel örvendeztetett meg a sors. Tegnap viszont két pucolászás között eltotyogtam a nagybótig csirkecombért, mivel a lehető legrendesebb feleség módjára vacsorával akartam fogadni ezt a világcsavargót, és ha már úgyis fel kellett öltöznöm, lőttem magamról egy képet. Szóval fotó is van, hétfő is van, hajrá.
Az agyamban amúgy megint körmérkőzést rendeznek a kreatív ötletek, úgyhogy még ugyan lövésem sincs, mi fog megvalósulni belőlük, de minimum március elejéig be tudnám táblázni magam, ha úgy adódik. Van rá esély, hogy úgy fog adódni…
Vettem egy új gyertyatartót is, csak úgy. A tál egy több éve vásárolt cucc Szilágyiéktól, a piros edények egy grazi Carlából jöttek a nyáron, az abroszt pedig dédanyám szőtte, de az is lehet, hogy még ükanyám. Egy kis régi, egy kis új…
Vasárnap van, a szőrös disznók megkapták a reggelijüket, úgyhogy jöhet a galéria. Ezúttal is van benne minden szép nagy összevisszaságban: sárkánygyár a 307-es teremben, szőnyegpucolási pillanatkép, séta közben lekapott apróságok, makka, adventi koszorú, a tizenkettedik számú párnahuzat készülése a 880-as buszon, de még az is, amikor színes gombokkal illusztráltam a diákjaimnak, hogyan fest a frontális tevékenységszervezés az óvodában.
Most viszont lehet, hogy visszadőlök egy kicsit, mert éjjel egykor fejeztem be a harmadik számú szőnyeg szőrtelenítését, és ma úgyis vasárnap van.
Szólítsatok csak nyugodtan Csilicsali Csalavári Csalavérnak. Én ma az orromat se dugom ki a házból, hacsak nem ég, de van egy elfekvő közöletlen önfotóm a közelmúltból, úgyhogy tessék.
Igen, ma szombat van, igen, piacnap. Rákérdeztem a Repülő Kutatóra messengeren (még mindig Bécsben van), hogy kell-e valami a piacról, de ő azt se válaszolta, bújjseggembe, úgyhogy truccból sem megyek piacolni, hehehe. Itthon bent jó meleg van plusz ordenáré kosz és rendetlenség, nekem meg végre nem kell rohannom máma sehová. El se hiszem, hej. Takarítás, takarííítás, jajdejó. (Igen, ennyire kivagyok, hogy már annak is örülök, kivételesen ráérek porszikázni.)
A jelen félévnek (is) egyetlen funkcióját tudom megtippelni ebben a pillanatban, Alláh ezzel teszi próbára az igazhitűeket. Szerintem megegyezhetnénk abban, hogy én elbuktam, lehet tovább menni másokat baszkurálni, hogy növesztenéd hosszúra a saját szakálladat. Kevéssel ezelőtt volt egy csendes hisztériában töltött negyedórám, amíg azt se tudtam, bemehetek-e jövő szombaton az épületbe megtartani az utolsó levelezős óráimat ebben a félévben, vagy akkor már be lesz zárva a komplett kóceráj. A negyedóra végére amúgy kiderült, hogy bemehetek, de ne tessék engemet bántani ilyenekkel, már most is inkább behevernék nyávogva ezek mellé a szőrös privilegizáltak mellé.
Nix beheverés, megyek dógozóba. Ötféle hímzőcérna van nálam, háromszáz gomb, egy méter tépőzár és egy maréknyi ragtapasz. Vajon akarjátok-e tudni ti eztetet.
Tegnap este azon leltem magam, hogy konkrétan az ujjaimon kezdem számolgatni, még mennyit kell tanítanom, hány tárgyból, hány kontakt órát, és hányszor kell eldöcögnöm Esztergomig meg vissza ezen a csodálatos 880-as menetszámú ekvipázson. Mit ne mondjak, szinte csak sűrűsödik ez a félév vége, ezen a héten pénteken is tanítok, jövő héten pénteken és szombaton is, az pedig vajmi kevéssé vigasztal, hogy nem csak én vagyok az egyetlen, aki már nagyon vágja a szantit.
Valahogy már megint az van, hogy a jövő sem a régi, de a jelen is olyan, mintha már megéltem volna kétszer-háromszor, a RK megint elutazott (ezúttal Bécsbe), a macskák meg, nos, ők macskák.
Mondtam már, hogy innentől majdnem minden nap úgy fogok kinézni, mint a Mikulás valamely hülye manócskája. Ne tévesszen meg a vigyorgás kísérlete, ez itt Nyüszi.
Azt ugyan nem tudom, hogyan sikerült megoldani a rohangálás és nyivákolás közben, de az a különlegesen ritka helyzet állt elő, hogy már advent első vasárnapján van itthon a) kész koszorú, b) négy darab friss, még használatlan gyertyatartó prücike, c) négy új, bontatlan, egyforma gyertya. Ezekből csak a gyertyákat vettem frissen, amikor a héten az egyik buszravárós negyedórámban berongyoltam egy kínaibótba. A koszorú még a tavalyi, de a 2021-es gyertyatartó prücikéket a romos tavalyi gyertyákkal együtt kidobtam. Csodák csodájára viszont megtaláltam a tartalékokat a titokzatos mindentbele dobozaim egyikében. Én lenni elégedett.
Most már csak össze kell rakni, de hát ez nem nagy dolog.
Helló, vasárnap, ráadásul advent elsője. Mit ne mondjak, idén se úgy fest a világ – se kint, se bent -, mint ahol egy hónap múlva már itt a karácsony. Anyósom rózsái meg a konyhaajtóm előtti muskátli például még feltűnően jól tartják magukat, sőt, tulajdonképpen a nyírfa is. Ami viszont a bentet illeti, ott csak a szokásos káosz mindenhol. A galéria első képén például az irodámból látható egy kiragadott részlet: le se tagadhatnám, hogy az én íróasztalom mögötti polcot mutatja.
Mára nem ez az utolsó bejegyzés, mert ma indul az “Adventi dekkolás 2022” című eseménysorozat is, ami most már szinte-szinte tradíciószámba megy e tájakon, 2020-ban volt az első. Nem állítanám, hogy pontos szabályai vannak, de innentől karácsonyig minden nap lesz itt valami, ami jóleső és készülődős és adventi, vagy legalábbis nyomokban effélére hasonlít. (Aki az előző fordulókra kíváncsi, a jobboldalon a kategóriák között van egy olyan is, hogy “advent”.)
Mint a mellékelt ábra mutatja, voltunk piacon. Meg bótban is.
Melegem, na az nem vala. Cserébe viszont most, hogy hazajöttem (a RK még elszaladt Emesével a zakóit elhozni a tisztítóból), épp csak leültem a kanapéra megírni ezt a bejegyzést, oszt máris rám ült egy hétkilós melegítő. Bundája is van. És dorombol.
Juteszembe. Mivel holnap van advent első vasárnapja, tessék nyilatkozni, ebben az évben vagyon-é olvasói igény az “adventi dekkolás” sorozatra? Hogyismondjam, nem strapálom magam vele, ha nincs érdeklődő…
Megyek dolgozóba, mégpedig teljesen igaziba, terembe és diákok közé, busszal, juhé. Enyhe szépséghiba, hogy a levelezősöknek tartott délutáni maratonról van szó, ami után legközelebb a 19:20-as buszra tudok majd felevickélni, és háromnegyed kilencre haza is érek. Mégis, terembe, diákok közé, juhé.
Már harmadik hete tart a tavaszi félév, de én mégis úgy érzem, hogy csak most kezdődik el, pedig hát amíg a hallgatók nem mentek el gyakszira, két héten át ültem laposra a seggem a Broca-központról, Ellen Key-ről, a kommunikációs helyzetről, az asszimilációról, a mnemotechnikai eljárásokról meg a pedagógus tekintélyi helyzetéről döngicsélve. (Igen, ebben a félévben ilyen dolgokról tanítok, és ez csak ízelítő, lesz itt még minden a mentális lexikonoktól a nemzetiségi óvodákon meg Maria Montessorin át a metaforákig, és még tovább. Ma például a társadalmi mobilitásról meg a státuszcsoportokról meg a szociometriai felmérésekről fogok döngicsélni 5×45 percben. Nagy vagyok és dicső, mi?)
Annyira kell most nekem a tanítás, mint egy falat kenyér, és nem csak azért, mert megfizetnek érte, meg mert tudást adhatok át, hanem azért is, mert semmi más nem tudja úgy istenigazából elterelni a figyelmem a világról, márpedig arra szerintem mindannyian csúfosan rá vagyunk szorulva, hogy valaki vagy valami elterelje a figyelmünket. Persze ilyenkor mindig jön a nehezített pálya, márciusban még normális körülmények között is ideges vagyok és nyugtalan, az álmaim pedig extra hülyék, az éjjel például radioaktív kiskutyákat kellett fürdetnem szkafanderben, ők farkcsóválósan vidámak voltak, én meg nem annyira.
Inkább jöjjön tényleg az emberi tőke elmélete meg a társadalmi rétegződés, még ha ehhez át is kell szelnem felfelé a komplett Dunakanyart, ahol a természet még a lábujjait is ökölbe szorítja ilyenkor, és tényleg csak hetek kérdése, hogy elszabaduljon a tavasz.
Mivel nem csak dobozhuzattal él az ember, elkúsztunk a boltba, hogy vegyünk némi ennivalót magunknak.
Mire hazaértünk, 380 forint lett az euró, melynek következtében, gyarló asszonyállat aki vagyok, megállapítottam, hogy amíg a helyzet nem javul radikálisan, én nem veszek több cipőt.
Mivel még annál is gyarlóbb asszonyállat vagyok, mint sejtitek, igen könnyen juthattam erre a megállapításra, mert a január és februárelő folyamán, amikor a nagy cipőakciók szoknak lenni, én igenis vettem cipőket. Többet is. Olyanokat, amiket eddig nem láttatok, mert nincs szezonjuk, és még hónapokig nem is lesz. Úgyhogy készüljetek fel arra, amikor majd az új cipőimet mutogatom, azok valójában már régi cipők, csak még nem voltak rajtam.
Ez itt amúgy az optimizmus hangja, mert nem számol azzal, hogy esetleg a helyzet radikálisan romlik, és nem csak eurófronton. Gyarló, ámde optimista asszonyállat balra el, jegyzetet aktualizálni a levelezősöknek, majd esmég pacsmagolni fog, ezúttal zöldre vagy kékre (ez még nincs eldöntve). A világot továbbra is ketyegtetni kell.
(Hadd mesélek valami viccesfélét, van bajunk amúgy elég, nem?)
(A történetben szereplő neveket az utcák és fürdőszobaszalonok személyiségi jogainak védelmében megváltoztattuk.)
Amikor húsz évnél is több ideje ideköltöztünk, Bürgüncfalva térinformatikai rendszere, ennélfogva pedig okmánykiadási rendszere is bugos volt, de nagyon. Ebben a városban legalább féltucat olyan kombináció létezik, hogy ugyanolyan nevű izéből van utca meg köz is, és ezek természetesen egymásba torkollnak, látszólag minden logika nélkül. Az például, hívjuk esetleg itt és most Hajnalicskának, ahol minket esz a penész, T alakban tartalmazza a Hajnalicska utcát és a Hajnalicska közt, mégpedig úgy, hogy a Hajnalicska utcát csak a Hajnalicska közön át lehet megközelíteni, mert… mert, mittomén. Ahányszor lüxüs módon taxival jövök haza, azt szoktam mondani a sofőrnek, hogy “Álljon csak le nyugodtan az Eulália fürdőszobaszalon előtt, ott lakom a szoborpark mögött abban a labirintusban” *némiképp bizonytalan kézmozdulat*
Na szóval, mi pont a T találkozási pontjában lakunk balfelül, a Hajnalicska köz 1. szám alatt. A térinformatikai rendszer bugja azonban évtizedekig nem volt hajlandó kezelni az utca és a köz distinkcióját, mindenki utcában lakott, slussz. Tehát a mi lakcímkártyánk a Hajnalicska utca 1. szám alá szólt, ami azért pikáns, mert a T találkozási pontjában jobbfelül is van egy ház, a Hajnalicska utca 1. szám, és természetesen ott is laknak. De nem mi.
Azt hiszem, kezditek érteni a dolgot, ugye. Valamikor az elmúlt években kijavították a bugot, meg egyébként is a helyi okmányirodáról felkerült az ügyintézés az ügyfélkapu-kormányablak-miabokám szintjére, úgyhogy mi már technikailag lakhattunk volna a Hajnalicska köz 1. alatt is, de erről senki sem szólt, és nem is nagyon érdekelt senkit a dolog, amíg a Hajnalicska utca 1. alattiak közül valakinek kellett egy szociális ösztöndíj, és akkor izé. Ezt amúgy megbeszéltük a RK-val, hogy nem értjük, miért éppen emiatt indultak be az események, de ha beindultak, hát legyen. Goto ügyfélkapu, lakcímcsere, új lakcímkártya.
Az egész persze a kellően humoros bürokratikus nyűglődések stílusában zajlott, mert arra is külön protokoll van, ki jelenthet be kit milyen igazolások birtokában az ügyfélkapun, szóval a RK meg én két különböző úton és időpontban nyújtottuk be az “instállom, hadd lakhassak a saját lakásomban” elektronikus papírkáinkat. És utána meg vártunk.
A RK új lakcímkártyája a kérvény benyújtása után öt munkanappal beérkezett, hurrá, az enyém is mindjárt jön, egy nap különbséggel kérvényeztük. És akkor megint vártunk. Mint a kedvenc Heineken-reklámomban.
Hogy rövidre fogjam a történetet, az új lakcímkártyám több heti malmozás után tegnap érkezett meg. Az áll rajta, hogy a kiállítás dátuma február 4.
Szóval továbbra is van baj a világban elég, de legalább lakom valahol benne. Igaz, erősen ráférne egy takarítás a Hajnalicska köz 1-re, de én tényleg elővettem a vasárnapi jövendölés szerint a festékeket, úgyhogy előbb mázolás, csak utána pucupucu.
Ezek jegyében fog zajlani a mai nap, és a festékre számítottam ugyan (hé, én találtam ki egy nagyívű projekt részeként, hogyne számítottam volna rá), a fánkra viszont nem. Az csak úgy adódott. Családom szomszédban lakó része a szokásos fáziskéséssel informált arról, hogy ma nagy délebéd várható, mert Bucónak izénapja* van, és további névnapok is beesnek az időintervallumba, amióta legutóbb összeröffentek egy nagy zabálásra. Hát jó. Mivel amúgy is farsang farka van, felajánlottam, hogy a délebéd utánra sütök nekik fánkot, tököm fog most határidő mínusz fél nap idején izénapi ajándékokon dolgozni.
Inkább felőtözöm tisztességben megvénült házifutkorászósba, aztán erisszük.
Nyilván ma is szívesebben lennék Maci. Hejj, jelentkezzen, aki nem lenne szívesebben Maci, akár ma, akár általában.
* Vagy születés-, vagy névnap, fene bírja ezeket követni. Tartottak itt már fogantatásnapi bulit is, csak mondom.
Bizonyos szempontból tényleg az. Na persze hajnali fél háromkor ébredtem arra, hogy szorongok, és fájnak a reprodukcióban érdekelt részeim (igazán abbahagyhatnák, én már tényleg nem vagyok érdekelt a reprodukcióban), de azóta behajintottam a mosóba-szárítóba két gépnyi cuccot, gatyába és frissen mosott párnahuzatokba ráztam a nappalit,
aztán bedugtam a sütőbe egy kenyeret. (Le kellett ellenőriznem, bent van-e a sütő ajtajában az összes üveg, mert tegnap olyan pokoli sütőpucut csaptam, hogy a dupla üvegajtó most teljesen átlátszó, és nem emlékszem, erre mikor volt legutóbb példa.)
Közben persze van, aki megtalálta a legjobb helyet magának a tiszta-illatos párnahuzaton,
meg van, aki éppen teljes erőbedobással fésülteti magát,
