Ott még nem tartunk, hogy a madarak üvöltése ébresszen, de a macskák mindent megpróbálnak, hogy pótolják a rigókat. Az továbbra is kedves tőlük, hogy előbb megvárják, amíg mocorogni kezdek, csak utána kapcsolnak rá, de sajnos korábban kezdtem mocorogni, mint az bárkinek jó lett volna, ma is ötkor gurultam ki az ágyból.
Legalább nem maradtam le a fél hetes égimoziról, no.
A tegnapi nap még istenes volt, mert amíg nem tettem le négykor a lantot, csak a tanítással bírtam foglalkozni, a fejemben semmi másra nem volt kapacitás. Mikor viszont végre végeztem, jááááj. A munkánál még nem találtak ki jobb módszert arra, hogy az ember lefoglalja magát, és kordában tartsa a gondolatait, viszont jövő péntekig nem tanítok, úgyhogy találnom kell erre az időre valami mást, amivel lefojthatom a szorongást.
Attól tartok, igen sok kézműves tevékenység várható erre a hétre, és közülük jó néhányhoz tartozik majd valami tisztítószer meg egy dörzsi…
A tegnapi ún. szabadnap során az a két mondat, ami leggyakrabban elhagyá ajkamat, az alábbi vala: “Srácok, viselkedjetek, a kutyafaszába már!”, valamint “Zsófi, ne pánikoljon!”. Gondolom, ki tudjátok találni, melyik szólt a macskáknak, és melyik a szakdolgozónak a Teams-en.
Talán az se meglepő, hogy mikor ma reggel lejöttem, még teljesen becsipásodva és koffeinéhesen, a Repülő Kutató pedig gyászos tekintettel rám nézett, és azt mondta, “Kitört a háború”, ugyanez a két mondat jutott eszembe, rögtön harmadikként meg az, hogy “A rohadt életbe, mindig van valami, amiért idegeskedni lehet”. Aztán persze ittam egy kávét, aztán még egy kávét, majd kipucoltam a macskabudikat, és összeraktam egy excel-táblát a harmadéveseknek prezentáció-időpontokkal, mert a világot ketyegtetni kell valahogy.
Ma hatszor negyvenöt percen át fogok zengedezni onlány, utána pedig beüt a hétvége, aztán beüt a gyakszihét, és jövő pénteken már élő igaz valómban fogom teríteni a tudást a levelezősöknek, ha megérjük. A mára várható seggenüléshez pedig jobb ötlet híján felöltöztem ébrentartós pipirosba.
Ha jólfejlett téveszméim lennének a zuniverzumban elfoglalt helyem fontosságáról, akár arra is gyanakodhatnék, az időjárás direkt csinálja azt, hogy azon a napon, amikor éppen nem kell a gép előtt kuksolnom, vigasztalanul szürke az ég, és kitartóan pötyög az eső.
(Marha nagy szerencsétek amúgy, hogy a zuniverzum nem az én szabadnapjaimhoz igazítja az időjárást. Ebben a félévben meglepően sok szabadnapom van. Lesz.)
Íme, az “indiánnak lenni tapasztalat” egyik jellemző, ha nem is szép, de mondhatni eklatáns példája. Bundaruha, bundakardigán, bundazokni, bundacipő, és a bugyimat még nem is mutattam.
Helló, új hét, új kihívások. Mivel én a korai órára meg mai napom sajátosságaira való tekintettel még nem jutottam sokra, és egy ideig nem is fogok (itthoncsücsü napom van órákra készülődéssel, majd délután háromtól kozmetikus!), úgy gondoltam, archiválom a tegnapi séta előtt készült fotót.
Úgyszintén a tegnapról maradt ez is: ilyen az, amikor szőrös családtagjaim kiülnek az ablakba, és megbeszélik, hogy vajon melyik rigónak lehet igazán zamatos a combja.
Kitartást mindenkinek, én már vágom a centit az onlány oktatás végéig, ami nekem ezúttal lészen csütörtök, hacsak a világ nem pancsol bele ebbe. Nem ajánlom, hogy azt tegye.
Kimentem kószálni egyet, mielőtt végleg beszőnek a pókok, és hoztam nektek képeket is, mert talán ilyenkor a legérdekesebb a város, amikor még nem tudja pontosan, hogyan és merre: a lángososnál már sorállás van, a Duna-korzón csend, a bolhapiacon karácsonyfadíszek, a fákon még sehol egy levél, de a levegő már tavaszi, és ilyenkor is talál az ember színeket, ha keresi.
Tegnap a piaclátogatás után a Repülő Kutató, aki nyilvánvalóan képtelen a seggén maradni, úgy gondolta, elugrik Párkányba némi sörökért meg más himmihummiért. Fel is kantározta Emesét, el is indult. Én a magam részéről úgy gondoltam, inkább itthon próbálok kihozni valamit a világból, és ugyan nem jutottam vele sokra, de azzal sem jártam volna jobban, ha én is elindulok velük, ugyanis csekély egy kilométer megtétele után máris sikerült karambolozniuk. Konkrétan beléjük csúsztak hátulról. A zebránál. Egy autómentő.
Gyorsan tisztáznám, hogy a RK nem volt hibás, ő és Emese is viszonylag ép bőrrel megúszták a dolgot* , az autómentő járt rosszabbul, mert annak viszont rögtön elfolyt a fűtővize. Mindemellett is, azért, na. Mint mondtam a RK-nak, ez legalább olyan hülye helyzet, mintha egy embermentő ütötte volna el őtet a zebrán.
Egyéb híreink nemigen vagynak, bár a lakás is most csúszik bele egy monstre karambolba, konkrétan úgy néz ki, mint a muhi puszta festhetett a csata idején. Kimostam az összes párnahuzatot a nappaliban, úgyhogy most tragikusan szedett-vedett hatást kelt az ambiansz, és a komódon még mindig karácsony utója van,
ez pedig tarthatatlan.
Gyűrd fel a ruhád ujját, leányom, ezt nem fogja helyetted megcsinálni senki.
* Annyira, hogy a betétlapokkal való szarakodás után természetesen azonnal folytatták útjukat a sörök és a spekácski irányába. A RK-nak semmidesemmibaja nem lett a hökkeneten túl, az öreglány (Emese) seggét meg majd plasztikáztatni kell, és addig a csomagtartót is nehezen lehet lecsukni, de ennyi.
Ha minden jól megy (és nagyon ajánlom, hogy minden jól menjen) egy hét múlva már abbahagyhatom az onlány oktatás miatti vernyákolást, de addig még lesz itt szenvedés dosztig, ma például 14:30 és 18:45 között tartok órákat továbbképzősöknek, akik nyilván nem a lábukat lógatták egész héten, hanem dolgoztak, mint a güzü. Vidám lesz.
Az ébrentartó ancúgot mindenesetre felvettem,
diáim vannak, elszántságom dettó, úgyhogy innentől már az Úr kezében vagyunk.
Ja, meg a Teams-ében. Tegnap többször is kivágott minden figyelmeztetés nélkül a rittyóba, és egyik alkalommal, amikor megpróbáltam visszakapaszkodni, csak annyi időre sikerült, amíg meghallottam az egyik diákot, amint azt mondja: “Hát akkor boldog viharnapot, Malacka!”
Ebben a félévben nem tanítok szerdán, úgyhogy előreláthatólag ez lesz a háztartásvezető napom, amikor mosógépet etetek és felületeket suvickolok, de ezen a héten, amikor folyvást ott rohadok majd a gép előtt, egyúttal ez lesz a ki-a-házból napom is.
Jó, na, a bótig megyek, de akkor is.
Sajnálkozva ugyan, de nem jósolok hosszú jövőt a lila kötényruhának a szekrényemben. Nyakban meg vállban csúnyán eláll, minden irányból bő, és mivel béleletlen, idegesítő módon hozzáragad a harisnyámhoz. Nem azért hordok ruhákat, hogy állandóan húzkodjam őket, grr.
A képet még nyolckor lőttem, mielőtt belevetettem volna magam az onlány oktatásba,
azóta pedig csak most merültem fel belőle egy pisiszünetnél hosszabb időre, ááááá. És négyig tanítok máma, áááÁÁÁááá.
Mindeközben pedig zárótevékenység-húzást is tartok a végzősöknek, és én ugyan nem vagyok egy virtigli luddita, de itt csapjon belém a ménkű, ha azt is digitális változatban csinálom meg. Úgyhogy íme, így néz ki az én véletlenszám-generátorom:
Jáháháj, de irgalmatlan lusta vagyok én máma, pedig még mindig fel van fordulva a lakás. Ezzel együtt is egyre nagyobb késztetésem van arra, hogy beheverjek a káosz közepébe, aztán átszundikáljam a napot.
Ez egy sör neve, de tényleg. Ilyet is vettem a piacon délutánra, amikor majd ellejtek lángossütő csajbuliba. Élni tudni kell, no.
(Azt csak afféle őtözködősbloggeri zárójelben jegyzem meg, hogy mindig viccesnek találtam, mennyire tartja magát a közhitben, hogy a szürke unalmas, miközben olyan cuccok is vannak a világban, mint ez a kiskabát, amit a legutóbbi esztergomi “kirándulásomon” turkáltam.)
A fodrászhoz menetel örömhírére a hajam önhatalmúlag felrobbantotta magát, és még csak nem is mondhatom, hogy nem értem meg, mert az onlány oktatás örömhírére én meg a Bűnök Barlangját robbantottam fel az emeleti folyosóval egyetemben (nem mindegy, mi látszik a hátam mögött, ugye).
Na, azóta valamelyik makka mindig bent ténfereg vagy óbégat vagy alszik a káosz közepén, hajnalban például testületileg megjelent mindkettő. A kép arról az öt percről van, amikor éppen nem próbáltak belemászni egy random dobozba, nem kajabáltak reggeliért, és átmenetileg szünetelt a Fapapucs Futam.
A mai napomat eddig korrektúrával szoptam végig, ami jellemzően “az embernek kél káromkodni kedve” program, ugyanis ilyenkor mindig újra és újra rádöbbenek, hogy
a) mennyi írástudatlan és grafomán tudományhozkalimpáló ember van a világon,
b) mennyire kevés nekem a türelmem hozzájuk.
Úgyhogy most kimegyek a házból fejemet szellőztetni, piszkosul ráfér. A könyvtárt is meg kell látogatnom, hajh.
Végre kimehetnék a házból, de hát még a kutyámat se nagyon küldeném ki, ha lenne kutyám. Éppen ezért inkább nem nézek a tetőablakra, ahol vigasztalanul folyik lefelé a víz.
Tegnap estére jutottunk el a nyűgös nyivácskolás (egyik) csúcspontjára, és ennek az a legfőbb oka, hogy van internet, mert ha nem vóna, nem lenne fogalmunk arról sem, hogy ma a piacon lesz rukola a kedvenc zöldségesünknél és kecskekefir a kedvenc kecskésünknél, mi meg közben itthon ülünk lakásfogságban, fene ami megeszi.* És még a nap is ilyen szépen süt, grr.
Nemes bánatomban vacsorára a pho maradékából rittyentettem a Repülő Kutatónak egy dupla adag hamisított Tom Yum levest a kerítésszaggató fajtából, és ettől ugyan minden jóravaló keleti szakács elsírná magát, de panang currypasztát és gochujangot is tettem bele quantum satis, hadd csípjen. A RK is elsírta magát, de se nem bánatában, se nem a meghatottságtól, hanem azért, mert az izé tényleg csípett. Azt persze nem tudjuk, hogy a nyűgösség vagy a hamis Tom Yum-e az oka, de ma reggelre a RK azt a helyzetjelentést adta, hogy a torokfájása javulóban van, szóval a célt ugyan még nem értük el, de közelítünk feléje.
Én már nem is taknyolok egyáltalán, aminek szintén erős nyűgösségfokozó hatása van, mert amikor az ember lenni jól, de mégsem hagyhatni el a körletet, az marhára idegesítő. Ráadásul mindez tényleg csak azért van, mert olyan rendes gyerekek vagyunk (és megtehetjük, hogy azok legyünk), ugyanis még a hivatalos szopornyica-statisztikában sem vagyunk benne a gyorstesztjeinkkel, tehát technikailag lődöröghatnénk összevissza kedvünk szerint, és például elmehetnénk rukoláért meg kecskekefirért is. Ehelyett meg mi lesz, na mi, a RK tovább építi nemzetközi hírnevét**, nekem meg ott a rendezgetés a Bűnök Barlangjában, a mőkölés a Mystery Projecten,
meg újabb kulináris gyönyörök a “jobb híján” kategóriából. Mivel ismételten rám döglött pár banán, tegnap ez volt a reggelim,
ma pedig thai halpogácsákat fogok sütni.***
Szóval továbbra is elvagyunk, de azért most már szívesebben lennék el valahol másutt, pláne hogy a tavaszi félévem első két hetét úgyis a Teams előtti kotlással fogom tölteni, és ezt már előre rühellem.
Nna, megyek hajat mosni. Az ember adjon magára, neszpá.
* Pedig mi ezeket még akkor is beszereztük, amikor 2020 idióta tavaszán zárva volt a piac, és a facebookon kellett összevadászni a környékbeli őstermelőket, aztán mindenféle parkolókban venni át a szajrét. A RK konkrétan azzal mutatkozott be ebben az időben piaci kontaktjainknak, hogy “a színes ruhás vörös hajú nő férje vagyok”, és ők rögtön tudták. Ha volt valaha valami haszna annak, hogy én vagyok én a pipiros boglyától a papagájsegg színű áutfitjeimig, ez volt az.
** Ezen a héten volt már minden, tanulmányírástól kéziratjavításon át értekezletig és konferenciarészvételig. Nekem is van valami bötűalapú szopás a palettán, amit “nyelvi lektorálásnak” híjnak pusztán csak az elegancia kedvéért (korrektúra az, bmeg!), de ma nem vagyok hajlandó foglalkozni vele.
*** Megpróbáljuk kienni a fagyasztóból mindazokat a dolgokat, amik helyett máskor veszünk inkább valami frisset. Az a két halfilé például már nagyon megérett arra, hogy kikerüljön onnan.
Ma már annyira rendbejöttem, hogy nem érzem igényét annak, fényképpel is bizonygassam, mennyire jól vagyok. Logikus, nem?
Úgyhogy képzeljetek csak el nyugodtan öreg nyafogóruhában a káosz közepén, amint próbálom több-kevesebb sikerrel gatyába rázni a Bűnök Barlangját, a Mystery Project pedig szépen haladgál.
