Állítólag az ért el minket az éjjel vagy valami ilyesféle, mindenesetre mikor reggel kinéztem a tetőablakon, azt láttam, hogy nem látok semmit. Az ablaküveg úgy festett, mintha az éjjel a ház végigdöcögött volna egy olyan földúton, ahová csak quadosok járnak.
Nyilván sokkal kellemetlenebbül érintene, ha a hosszú hétvégén ablakot is pucoltam volna, de ennyi aszály után kapni egyujjnyi esőt, amiben további egyujjnyi szaharai homok van rázva, nem keverve, hát ez sem esett jól.
Mámegin idus van, ezúttal pedig szokásos márciusi lekotrom-a-bőrömet-de-tényleg állapotom mellé bepuszilt ez a végtelenbe kúszó hosszított hétvége is – már napok óta úgy érzem, hogy ma is vasárnap van, tegnap is vasárnap volt, holnap is vasárnap lesz. Nem vagyok különösebben oda a vasárnapokért.
Úgyhogy, egyáltalán nem meglepő módon, a tegnapi vasárnapról mai vasárnapra virradó hajnalon fél kettőkor ezt csináltuk mink, Maci, Jessica Fletcher meg én*:
Ja, az ott egy doboz, festés közben. A helyzet azóta nem javult, desőt romlott: kokárdák készülnek
meg tüntetősüti,
és borzasztóan remélem, hogy holnap végre nem vasárnap lesz. Már a hétfővel is kiegyeznék, pedig tulajdonképpen azokért sem vagyok annyira oda.
* Jessicát én hívtam, Maci viszont magától jött, még csak nem is az én két szép szemem miatt, hanem mert a vendégszobában megjelent egy újabb szék. Az a pincéből jött fel, és azzal Tervek vannak, de Maci úgy gondolta, az ő tervei előbbre valóak, és ha van valahol egy új szék, arra neki rá kell ülni, aztán fetrengeni, majd végül elaludni rajta. Hát jó.
Kimegyek a házbul. Hogy megmondjam az őszintét, elsősorban friss levegőért totyogok ki, mielőtt begolyóznék, de afféle alibi gyanánt azt mondogatom, hogy pomponért megyek. (Természetesen lövésem sincs, nyitva van-e a város egyetlen hobbiboltja.)
Helló, vasárnap. Tegnap este elmentünk ismerősökkel vacsizni indiai étterembe, én meg merő kíváncsiságból csirke tikka maszalát kértem, mert tavaly ősszel az volt az egyik nagy gasztronómiai siker az életemben, amikor én magam főztem a nulláról harmincféle fűszer meg mozsarak meg lassúfőző segítségével csirke tikka maszalát, és a népek teljesen oda voltak meg vissza.
Nos, az enyém jobb volt. Attól például nem ment senkinek a hasa, vagy legalábbis nem tudok róla. A helyzet amúgy nem vészes, egy kis tea és pirítós mindent megold. A mai napot úgyis nyafogóruhában szándékoztam átmaszogni, és most minden adott hozzá, pláne a maszala mellékhatásaival, höhö.
Mivel én még nem nézek ki sehogy, és délutánig ebben nem is várható semmilyen változás, a szokásos eljárás keretein belül most is beküldöm helyettesíteni az állatkákat.
Ebben a félévben a keddjeim extrán furák, mert amikor a harmadévesek éppen nincsenek gyakszin, reggel 8:15-től délután négyig nyomom az ipart, amikor meg gyakszin vannak, összesen 2×45 percre ténfergek be 14:30-tól.
Ma épp egy ilyen délutánra beténfergős napom van. Egyesek nyilván úgy gondolnák, ez maga a luxus, de én őszintén bevallom, nem vagyok különösebben oda az efféle délutáni műszakokért.
Továbbra is figyelem-elterelő üzemmódban vagyok, már leveleztem szakdolgozóval, tömködtem mosógépet, pakoltam szekrényben, most meg előrántom a kovászt is. Csak gondolkodni ne kelljen.
Kár, hogy sem a gondolkodás, sem a nem-gondolkodás nem megy parancsszóra.
A “háromba vágtad, édes jó Lajosom?”-nál még nem tartunk, de már rettenetes mennyiségű dobozt hajtogattam össze és/vagy láttam el öntapadós tapétával és festékkel. Mindeközben persze két kézzel táplálom az entrópiát, a macskák legnagyobb örömére.
Vannak azok az idők, amikor egyidejűleg vagyok lusta és nyugtalan, nekem meg éppen megint ilyen idők szakadtak a nyakamba, amikor a tehetetlenséget több mosógépnyi ruha behajigálásával, szekrényrendezéssel, pemzlikkel, szabásmintákkal és kétoldalas ragasztószalagokkal próbálom álcázni.
Több-kevesebb sikerrel. De legalább lesz miről blogolnom.
Teljesen groggy vagyok, még a piacra se mentem le, csak a RK kezébe nyomtam egy darab egyre értéktelenebb papírt, hogy költse zöldségre meg más világi hívságokra. Valószínűleg amúgy kevésbé lennék groggy, ha nem ébredtem volna fél háromkor teljesen virgonc-éberen, természetesen minden ok nélkül, de felébredtem, a fenébe is.
Hát így esett, hogy háromkor már ott álltunk a konyhában én meg Sister Boniface, ő nyomozott, én pedig a döglött banánokat mentettem.
Azt hiszem, a mai nap erősen csökkentett hatásfokú mütymörgéssel fog telni. És ők lesznek a példaképeim:
Megyek dolgozóba, mégpedig teljesen igaziba, terembe és diákok közé, busszal, juhé. Enyhe szépséghiba, hogy a levelezősöknek tartott délutáni maratonról van szó, ami után legközelebb a 19:20-as buszra tudok majd felevickélni, és háromnegyed kilencre haza is érek. Mégis, terembe, diákok közé, juhé.
Már harmadik hete tart a tavaszi félév, de én mégis úgy érzem, hogy csak most kezdődik el, pedig hát amíg a hallgatók nem mentek el gyakszira, két héten át ültem laposra a seggem a Broca-központról, Ellen Key-ről, a kommunikációs helyzetről, az asszimilációról, a mnemotechnikai eljárásokról meg a pedagógus tekintélyi helyzetéről döngicsélve. (Igen, ebben a félévben ilyen dolgokról tanítok, és ez csak ízelítő, lesz itt még minden a mentális lexikonoktól a nemzetiségi óvodákon meg Maria Montessorin át a metaforákig, és még tovább. Ma például a társadalmi mobilitásról meg a státuszcsoportokról meg a szociometriai felmérésekről fogok döngicsélni 5×45 percben. Nagy vagyok és dicső, mi?)
Annyira kell most nekem a tanítás, mint egy falat kenyér, és nem csak azért, mert megfizetnek érte, meg mert tudást adhatok át, hanem azért is, mert semmi más nem tudja úgy istenigazából elterelni a figyelmem a világról, márpedig arra szerintem mindannyian csúfosan rá vagyunk szorulva, hogy valaki vagy valami elterelje a figyelmünket. Persze ilyenkor mindig jön a nehezített pálya, márciusban még normális körülmények között is ideges vagyok és nyugtalan, az álmaim pedig extra hülyék, az éjjel például radioaktív kiskutyákat kellett fürdetnem szkafanderben, ők farkcsóválósan vidámak voltak, én meg nem annyira.
Inkább jöjjön tényleg az emberi tőke elmélete meg a társadalmi rétegződés, még ha ehhez át is kell szelnem felfelé a komplett Dunakanyart, ahol a természet még a lábujjait is ökölbe szorítja ilyenkor, és tényleg csak hetek kérdése, hogy elszabaduljon a tavasz.
Mivel nem csak dobozhuzattal él az ember, elkúsztunk a boltba, hogy vegyünk némi ennivalót magunknak.
Mire hazaértünk, 380 forint lett az euró, melynek következtében, gyarló asszonyállat aki vagyok, megállapítottam, hogy amíg a helyzet nem javul radikálisan, én nem veszek több cipőt.
Mivel még annál is gyarlóbb asszonyállat vagyok, mint sejtitek, igen könnyen juthattam erre a megállapításra, mert a január és februárelő folyamán, amikor a nagy cipőakciók szoknak lenni, én igenis vettem cipőket. Többet is. Olyanokat, amiket eddig nem láttatok, mert nincs szezonjuk, és még hónapokig nem is lesz. Úgyhogy készüljetek fel arra, amikor majd az új cipőimet mutogatom, azok valójában már régi cipők, csak még nem voltak rajtam.
Ez itt amúgy az optimizmus hangja, mert nem számol azzal, hogy esetleg a helyzet radikálisan romlik, és nem csak eurófronton. Gyarló, ámde optimista asszonyállat balra el, jegyzetet aktualizálni a levelezősöknek, majd esmég pacsmagolni fog, ezúttal zöldre vagy kékre (ez még nincs eldöntve). A világot továbbra is ketyegtetni kell.
(Hadd mesélek valami viccesfélét, van bajunk amúgy elég, nem?)
(A történetben szereplő neveket az utcák és fürdőszobaszalonok személyiségi jogainak védelmében megváltoztattuk.)
Amikor húsz évnél is több ideje ideköltöztünk, Bürgüncfalva térinformatikai rendszere, ennélfogva pedig okmánykiadási rendszere is bugos volt, de nagyon. Ebben a városban legalább féltucat olyan kombináció létezik, hogy ugyanolyan nevű izéből van utca meg köz is, és ezek természetesen egymásba torkollnak, látszólag minden logika nélkül. Az például, hívjuk esetleg itt és most Hajnalicskának, ahol minket esz a penész, T alakban tartalmazza a Hajnalicska utcát és a Hajnalicska közt, mégpedig úgy, hogy a Hajnalicska utcát csak a Hajnalicska közön át lehet megközelíteni, mert… mert, mittomén. Ahányszor lüxüs módon taxival jövök haza, azt szoktam mondani a sofőrnek, hogy “Álljon csak le nyugodtan az Eulália fürdőszobaszalon előtt, ott lakom a szoborpark mögött abban a labirintusban” *némiképp bizonytalan kézmozdulat*
Na szóval, mi pont a T találkozási pontjában lakunk balfelül, a Hajnalicska köz 1. szám alatt. A térinformatikai rendszer bugja azonban évtizedekig nem volt hajlandó kezelni az utca és a köz distinkcióját, mindenki utcában lakott, slussz. Tehát a mi lakcímkártyánk a Hajnalicska utca 1. szám alá szólt, ami azért pikáns, mert a T találkozási pontjában jobbfelül is van egy ház, a Hajnalicska utca 1. szám, és természetesen ott is laknak. De nem mi.
Azt hiszem, kezditek érteni a dolgot, ugye. Valamikor az elmúlt években kijavították a bugot, meg egyébként is a helyi okmányirodáról felkerült az ügyintézés az ügyfélkapu-kormányablak-miabokám szintjére, úgyhogy mi már technikailag lakhattunk volna a Hajnalicska köz 1. alatt is, de erről senki sem szólt, és nem is nagyon érdekelt senkit a dolog, amíg a Hajnalicska utca 1. alattiak közül valakinek kellett egy szociális ösztöndíj, és akkor izé. Ezt amúgy megbeszéltük a RK-val, hogy nem értjük, miért éppen emiatt indultak be az események, de ha beindultak, hát legyen. Goto ügyfélkapu, lakcímcsere, új lakcímkártya.
Az egész persze a kellően humoros bürokratikus nyűglődések stílusában zajlott, mert arra is külön protokoll van, ki jelenthet be kit milyen igazolások birtokában az ügyfélkapun, szóval a RK meg én két különböző úton és időpontban nyújtottuk be az “instállom, hadd lakhassak a saját lakásomban” elektronikus papírkáinkat. És utána meg vártunk.
A RK új lakcímkártyája a kérvény benyújtása után öt munkanappal beérkezett, hurrá, az enyém is mindjárt jön, egy nap különbséggel kérvényeztük. És akkor megint vártunk. Mint a kedvenc Heineken-reklámomban.
Hogy rövidre fogjam a történetet, az új lakcímkártyám több heti malmozás után tegnap érkezett meg. Az áll rajta, hogy a kiállítás dátuma február 4.
Szóval továbbra is van baj a világban elég, de legalább lakom valahol benne. Igaz, erősen ráférne egy takarítás a Hajnalicska köz 1-re, de én tényleg elővettem a vasárnapi jövendölés szerint a festékeket, úgyhogy előbb mázolás, csak utána pucupucu.
Ezek jegyében fog zajlani a mai nap, és a festékre számítottam ugyan (hé, én találtam ki egy nagyívű projekt részeként, hogyne számítottam volna rá), a fánkra viszont nem. Az csak úgy adódott. Családom szomszédban lakó része a szokásos fáziskéséssel informált arról, hogy ma nagy délebéd várható, mert Bucónak izénapja* van, és további névnapok is beesnek az időintervallumba, amióta legutóbb összeröffentek egy nagy zabálásra. Hát jó. Mivel amúgy is farsang farka van, felajánlottam, hogy a délebéd utánra sütök nekik fánkot, tököm fog most határidő mínusz fél nap idején izénapi ajándékokon dolgozni.
Inkább felőtözöm tisztességben megvénült házifutkorászósba, aztán erisszük.
Nyilván ma is szívesebben lennék Maci. Hejj, jelentkezzen, aki nem lenne szívesebben Maci, akár ma, akár általában.
* Vagy születés-, vagy névnap, fene bírja ezeket követni. Tartottak itt már fogantatásnapi bulit is, csak mondom.
Bizonyos szempontból tényleg az. Na persze hajnali fél háromkor ébredtem arra, hogy szorongok, és fájnak a reprodukcióban érdekelt részeim (igazán abbahagyhatnák, én már tényleg nem vagyok érdekelt a reprodukcióban), de azóta behajintottam a mosóba-szárítóba két gépnyi cuccot, gatyába és frissen mosott párnahuzatokba ráztam a nappalit,
aztán bedugtam a sütőbe egy kenyeret. (Le kellett ellenőriznem, bent van-e a sütő ajtajában az összes üveg, mert tegnap olyan pokoli sütőpucut csaptam, hogy a dupla üvegajtó most teljesen átlátszó, és nem emlékszem, erre mikor volt legutóbb példa.)
Közben persze van, aki megtalálta a legjobb helyet magának a tiszta-illatos párnahuzaton,
meg van, aki éppen teljes erőbedobással fésülteti magát,
Ott még nem tartunk, hogy a madarak üvöltése ébresszen, de a macskák mindent megpróbálnak, hogy pótolják a rigókat. Az továbbra is kedves tőlük, hogy előbb megvárják, amíg mocorogni kezdek, csak utána kapcsolnak rá, de sajnos korábban kezdtem mocorogni, mint az bárkinek jó lett volna, ma is ötkor gurultam ki az ágyból.
Legalább nem maradtam le a fél hetes égimoziról, no.
A tegnapi nap még istenes volt, mert amíg nem tettem le négykor a lantot, csak a tanítással bírtam foglalkozni, a fejemben semmi másra nem volt kapacitás. Mikor viszont végre végeztem, jááááj. A munkánál még nem találtak ki jobb módszert arra, hogy az ember lefoglalja magát, és kordában tartsa a gondolatait, viszont jövő péntekig nem tanítok, úgyhogy találnom kell erre az időre valami mást, amivel lefojthatom a szorongást.
Attól tartok, igen sok kézműves tevékenység várható erre a hétre, és közülük jó néhányhoz tartozik majd valami tisztítószer meg egy dörzsi…
Minden nap más - mindennap más 