A hétvége elég jelentős részét azzal töltöttük, hogy a 2021-es Rally Hungary (ezt csak azért linkelem be, hogy lássátok, nem hazudok) útvonalait és autóit próbáltuk kikerülni, ami azért volt kihívás, mert a verseny egy része konkrétan a bényei főutcán zajlott, nekünk meg ott volt a szállásunk. Ezek után óhatatlanul kitört belőlünk a röhögés, amikor ma délelőtt az autópályán a Suzuki Motul csapat két kamionjával is találkoztunk.
Mindenesetre most már itthon maszogok, a Repülő Kutató berohant a székesfőfaluba, estére meg kenyeret ígértem neki, úgyhogy lépni kell ezügyben. A macskák viszont a helyzetnek megfelelő sértett arckifejezéssel kerülgetnek, úgyhogy előbb a macskabudikat kell kitakarítanom, és az összes, de összes szőnyegünket helyére húzgálnom, mert azokat meg ők használták ralipályának. Otthon, édes otthon.
Ez még csak második napja tart, de én már olyan rohadtul unom, hogy holnap reggel akkor is ki fogok menni az ajtón, ha be van szegezve.
Gondolom, ha szopornyica volna, nem produkálnám az őszi takonykór összes klasszikus tünetét hőemelkedéstől a torokból távozó kis zöld létformákig. Plusz az ismerős nyűgösség, hogy miért én, miért most, miért.
Íme, a sorsüldözte vörös nő, a gyógymacskája meg a Neptun, mely utóbbin épp üzenetet ír a diákjainak, hogy a mai óra betegség miatt elmarad.
Lázas vagyok, de nem nagyon, és ugatok, mint egy kutya. Reményeim szerint holnapra lenyomom ezt az egészet Neocitránnal meg egyéb segédeszközökkel, de úgy kellett nekem most ez is, mint szar a zsebbe. (Bár, ha azért voltam olyan rettenetesen fáradt az elmúlt napokban, mert bujkált bennem valami, legalább van a kimerültségemre magyarázat, és nem is a legrosszabb.)
Van arra némi halvány esély, hogy végül mégiscsak összevakarom magam, és lesétálunk délután a szép napos városba, de ez igencsak kérdéses. Lusta vagyok, mint a fene.
A szőrösök piszkosul megörültek annak, hogy végre itthon döglöm, úgyhogy azonnal rám is telepedtek, mihelyst nekiláttam én horgolékokkal szöszmötélni. Előbb Poci,
Lábrázást kapok, amikor valaki azzal kezdi a mondatot, hogy “Továbbá”. Na ott evezgetek éppen, a lábrázások és továbbák csendes tengerén, méla undorral vegyest kötelességtudat hullámai csapkodnak át rajtam, és megint úgy vagyok vele, mint Toldi Miklós, hogy addig ki sem akarok jönni ebből a nádasból, amíg ezt a fontos dolgomat el nem végzem.
Addig is nesztek egy kiváló minőségű kép a kukamatatókról. Csak annyit tudok mentségemre mondani, hogy épp valamikor hajnali négy körül voltunk, ők izgatottan mocorogtak, én meg nagyon röhögtem.
A Repülő Kutató végül este rendben hazaérkezett, 9:42 alatt teljesítvén a negyvenöt kilométerét, ami őtet örömmel tölté el, mert tíz órán belül akarta. Nyom nélkül persze nem múlt el az expedíció, azóta igen délceg és méltóságteljes módon közlekedik, nyomában pedig parfőmként húzza a Bengay kenőcs fátylát. (Azt Poci speciel imádja, fene a gusztusát.) Ezen a méltóságteljes módon, izomlazító krém palástjába burkolózva be is vonult a székesfőfaluba, én meg itt maradtam, hogy gatyába rázzam magam meg a lakást, mert innentől megint nincs egy szusz se vasárnapig, és még az is kérdéses, hogyan kaptok majd rólam bármiféle fotót, mert ezen a héten kétszer is hatkor megyek ki az ajtón.
Szándékomban is állt, tekintetes bíróság, hogy legalább ma puccba vágjam magam, de a lakás prioritást kapott, úgyhogy ma se láttok belőlem semmit. Mit mutogassak azon, hogy nyafogóruhában vakarom a redvát a tűzhelyről. Nesztek inkább egy tegnapi Maci, ő még csipásan is jobban fest, mint én ma csipa nélkül.
Ez itt ma elvileg egy vasárnap, amit én az ennek megfelelő módon óhajtok tölteni. A Repülő Kutató is. Ő speciel fél hétkor lebbent ki az ajtón, hogy aztán estig ne is lássam. Ebben ugyan nem lenne önmagában semmi kunszt, szokott ő ilyet, de ezúttal rövidgatya volt rajta meg túrabakancs.*
A Repülő Kutatónak van egy olyan vonása, ami belőlem totáliter hiányzik, úgymint szeret hegyre felfelé menni kurva gyorsan és sokat és hosszú ideig, aztán vissza, aztán le-fel-le-fel. Én ezt általában nem viselem jól. (QED) Éppen ezért mostanában egyedül vág neki ezeknek az expedícióknak, melyekből mára egy extrán idiotikus darab jutott, negyvenöt kilométer a Pilisen át, ráadásul igazolópontokkal meg minden. Az effélét ő úgy ismeri, mint a rossz pénzt, ifjúkorában tájfutó volt (és más alapbetegségei is vannak, khm), viszont ez most egy modern világ, ahol ezeket az igazolásokat online lehet begyűjteni, ez meg nagyjából annyit tesz, hogy van egy digitális póráz a csávón, és nagyjából lehet követni, hol jár. Még én is látni fogom, bizony.
Büszke is vagyok arra, hogy nekivágott, nem tagadom. Ez persze nem fog azon sokat változtatni, hogy előreláthatólag pont addig fogok aggódni miatta, amíg be nem zúdul az ajtón varacskosan és dögfáradtan. Addig viszont, hogy le ne rágjam izgalmamban a lábam, papagájsegg színű lakásunkkal óhajtok foglalkozni, például végre felvarrom a rozettákat a falvédőmre, mert ezek, szégyen és gyalázat, már tavaly december óta kuksolnak felgombostűzve.
* Plusz két felemás túrazokni. Nem a vicces fajtából, hanem csak úgy, lévén hogy van neki ugyanabból a típusú-színű-stb. túrazokniból egy harminc centi szárhosszú pár meg egy húsz centi szárhosszú pár, és neki ezeket a jelek szerint sikerült összekevernie. Nekem úgynevezett kampós szemem van, úgyhogy rögtön észrevettem, de gondoltam, nem említem meg neki, mert vagy a) még nem tudja, és dühbe gurul tőle; b) tudja, de reméli, hogy én nem vettem észre, és akkor ettől is dühbe gurul; c) már tudja, egyet már dühöngött miatta, és most még belefér egy újabb felvonás is. (Igen, a Repülő Kutató kissé robbanékony lelkialkattal bír. Ezt általában itthonra tartogatja, legalábbis az a gyanúm, többet láttam már dühöngeni, mint bárki más ebben az elkefélt univerzumban.)
Mindezek miatt csak annyit mondtam neki, gombolja be a sliccét, nehogy lerágják a pöcsét a borzok. Ebből nem is lett semmi már-megint-dühbe-jövünk.
Múlt héten láttátok utoljára a pofámat, de megnyugtatnálak, nem maradtatok le semmiről. Nyúzott képem van, robbantott hajam, és azért vagyok tarkabarkában, hogy kevesebb eséllyel aludjak bele a melómba.
Mindeközben a Poci nevűt tegnap elcibáltuk orvoshoz, mert a szája szélén kinőtt egy kelés, ami őt nem zavarta, minket viszont annál inkább. Úgyhogy az orvosnál kinyomták neki (blöe), adtak a seggébe egy adag antibiocit szubkután, majd kezünkbe nyomtak egy hatos csomag pirulát, hogy nesztek antibioci szájon át, napi kétszer, majd kontroll.
Én közismerten gonosz, szigorú és hajthatatlan macskamama vagyok, úgyhogy Poci már most utál, pedig hol van még a kontroll. Szóval az van most, hogy én a futonomon nyűglődöm kérdőívekkel meg írnivalókkal, Poci meg közben a pincében ül cipősdobozok alatt-mögött, seggét megátalkodottan a világ felé fordítva. Hülye ááállat.
A srácok persze remekül vannak, emelje fel a kezét, aki meglepődött.
A világ és különösen annak munkaügyi része gyakszihéten sem kevésbé bolond, mint máskor. Arra például mérsékelten számít az ember, hogy tizenegykor SOS-levelet kap egy hallgatótól, aki a leadási határidős napon fél tizenegykor döbbent rá, hogy a késedelmes tárgyfelvételi kérelmet a tanárral is alá kéne íratnia. Egyig. Nos, én éppen öt perccel azután olvastam el ezt a levelet, mint amikor még felkepeszthettem volna a buszomra, hogy egyig beérjek. Úgy, hogy a mai napom már előre be van táblázva délutánra másegyéb programokkal, és különben is, aktuálisan éppen így festek, nü:
Mindehhez ráadásul épp egy olyan pillanatban voltam, amikor a krumplis veknit negyedóra múlva kellett bedugnom a sütőbe, hogy kenyér legyen belőle, nem pedig takony, és öt percre attól, hogy a mosógépből átlódítsam a szárítóba a cuccot, mielőtt beposhad. Úgyhogy ezek után érdeklődve várom, még mi mindent tartogat a nap, hét, hónap, év, ez a nyavalyás élet. (Frászt várom érdeklődve, inkább rettegek tőle.)
Mindegy, ez a hét már eleve bolondokházi hangulatban indult, fél nyolckor ugyanis az internet segítségével vettem egy új szőnyeget, ami elvileg így fest,
a gyakorlatban meg majd úgyis látni fogjátok épp eleget, mert a Bűnök Barlangjába fogom berakni.
Ahogy az egyik barátom mondta volt mindig, “hát ezek mennek, meg a bárányfelhők”, de olyan meg nincsen, jelenleg is éppen esik az eső, és a délutánomhoz marhára semmi kedvem lokalizálni a kalucsnikat, viszont attól tartok, idénre pápá a tornacipőknek.
Egyesekre mindig lehet számítani, különösen a bajban. Teát nem hoznak nekem, kétszersültet sem, nem is vigasztalnak meg, miközben éppen a vécére szaladgálok, cserébe viszont beülnek a kupleráj közepébe, és meredten bámulják, amint nyöszörgök.
Kedves dolog ez a gyomorrontás, főként így szopornyica idején. Könyörgöm, nem ért volna rá a jövő héten? Akkor legalább gyakszin vannak a hallgatók.
Amúgy természetesen a RK sincs itthon, éppen Bécsben mulat Professor Krtekkel. Jellemző, hahh.
Épp tegnap panaszoltam el, hogy miként esett, amikor a hidegen kelesztett kenyértészta kicsellózott velem, így muszáj volt éjszakai műszakot tartanom miatta.
Nos, az összes csapás ellenére is viszonylag vekniszerű vekni lett a végeredmény,
és ez önmagában nem lenne nagy kunszt, de ezzel avattam fel az új kovászt. Valahol a Mentolos Zuzmóval folytatott harcaim közepette ugyanis sikerült megdögölesztenem a régit, és egy ideig ugyan próbálkoztam azzal, hogy újraélesszem, de nem sikerült.
Most viszont végre használható állapotban van az új, hurrá.
Lehet fogadásokat kötni, ez vajon meddig bírja. A múltkorinak két év jött össze, csak mondom.
Hetednapon pedig… höhöhöhöhö, méghogy pihenés. Negyed kilenckor Maci, akinek semmi oka nem volt rá, mert már kapott a RK-tól reggelit, második reggelit*, meg nyilván simisimit is, teljesen hobbiból addig vernyákolt nekem, amíg kigurultam az ágyból. Utána pedig ez a büdös, szőrös vekker természetesen elégedetten lefeküdt, és elaludt.
A negyed kilenc egészen szibarita időpont, már amennyiben persze nem fél ötkor alszik vissza az ember, márpedig ezúttal (is) ez történt, és még a szokásosnál is hülyébb körülmények között. Én ugyan igen kellemesen bealudtam tíz körül a futonon, de negyed tizenkettőkor felébresztett egy dúlt és nem különösebben lelkes** Repülő Kutató azzal, hogy a hideg kelesztésre a teraszon hagyott kenyértészta felnyomta a tál fedőjét, és ki akar mászni az ablakpárkányra. Én ugyan a pokolba kívántam mindent és mindenkit, de azért letámolyogtam ellenőrizni az eseményeket.
Nos, tényleg.
Mit volt mit tenni, kitörölgettem a csipát a szememből, és nekiláttam a tennivalóimnak, melynek eredményeképp fél kettőre ott volt a konyhapulton egy frissen sült vekni, én viszont nem tudtam visszaaludni fél ötig. Úgy is nézek ki.
Nézegessetek helyettem sarkantyúkákat, ezek is teljesen idióták, egészen szeptember közepéig csak narancssárga virágok jöttek az elvileg vegyes színű tövekről,
most meg nekifutottak a sárgák is,
pedig hát, mint látható, én már a gyomlálásukról és trimmelésükről is lemondtam.
* “Second breakfast!” Ezt mindig Pippin hangján hallom Billy Boyd elbűvölő skót akcentusával. Mindig úgy is mondom.
** Ő már igen jól tudja, hogy engem nem jó ötlet felébreszteni, nem is gyakorolja. Réges-régen, még a kilencvenes évek vége felé történt, hogy szembesülnie kellett azzal, én nem egészen úgy működöm, mint bárki más, akit addig ébresztgetnie kellett. Egyszer például úgy ült le az ágyam szélére, hogy már volt nála egy csésze frissen főzött, illatos, forró kávé. Én kinyitottam a fél szemem, megnéztem a kávét, megnéztem a RK-t, majd szerfölött morcosan megkérdeztem: “És ezt most nekem meg kell innom?”
Mától röffen be a tanév, pontosabban nekem csak holnaptól, ebben a félévben ugyanis a vasárnapom lesz a szombatom, a hétfőm meg a vasárnapom, teccikérteni. Ennek örömére éppen most olvasgatok egy fél órája élesedett dokumentet, amit az egyszerűség kedvéért hívjunk úgy, hogy “375. számú, Frissített és Aktualizált Rektori Utasítás Szopornyica Idejére”. (Jó na, nem volt belőle 375, de teccikérteni ezt is.) A lényeg, hogy mátul fogva kötelező odabent a maksz, bár aki pofázik, leveheti. Oké. Akkor mindenképpen úgy szervezzük a táskáinkat, hogy legyen bennük maksz, pótmaksz meg rúzs.
Ez utóbbi nyilván azért, mert engem a pofázásért tartanak, és van is rúzsom légió, ez például itt most éppen az Obsession fedőnevű a múltkoriban vett szortimentből,
és jelen állapotjainkhoz találóbbat nagyítóval sem lelnék, hahh.
Ó, jöjj, drága oktatás és buszonzötyögés és az összes tökömbököm, lázméréstől kezdve a másfél perces kézmosásokig, jöjjön bármi, csak online oktatás ne, mert abból rohadtul elegem van, és különben is, az online oktatási körülmények nem adottak jelenleg énfelém,
és amíg a szőrös Maksz nem takarodik el onnét, javítani se tudok rajtuk.
Bár tudjátok mit, nem is nagyon akarok. Jöjjön inkább a táska, pendrájv, kézmosólötyő, kesztyű, maksz, pótmaksz, rúzs, satöbbi, satöbbi, satöbbi.
Az otthoncsücsü napok vége felé döngetünk, jövő héten már teljes erővel repesztek bele a mindenfélébe, és huszonötödike estig lényegében nincs megállás, levelezős órák halomszám, huszonhetedikétől viszont megint jöhet a körömrágós majré, hogy a gyakszihéten vajon melyik hallgató alól karanténozzák ki a Babóca csoportot. Az álmaim is egyre lükébbek (bár ezt nehéz elképzelni), egyre gyakrabban álmodom néma csendben érkező űrnindzsákkal, ma éjjel például egy minden irányból védtelen kis víkendházból kellett kimenekíteni miattuk fél tucat gyereket, ők természetesen nem bírták befogni a szájukat, én meg nem ijeszthettem meg őket, mert akkor pláne bömbölni kezdenek. Jajistenem, az a sok szétszórt kis cipő, amit mind fel kellett rájuk adogatni, és közben rozoga fotelek alól húzkodtam ki tiszta pelenkákat meg plüssmacikat, ez is kell, az is kell, odakint meg egyre több villám közepette nyílt meg egyre több dimenziókapu. Nyilván nyöszörögve ébredtem és teljes pánikban, aztán már csak azért fohászkodtam, hátha legalább van vagy hajnali öt, de nem volt, csak háromnegyed három, én meg nem tudtam visszaaludni fél hatig, amikor már amúgy fel is kelhettem volna.
Ha láttok valakit talpig rózsaszínben és virágmintásan, ne gondoljátok automatikusan azt, hogy hej de csuhaj kedvében van. Az is lehet, hogy az éjjel űrnindzsákkal álmodott.
Minden nap más - mindennap más 