Hetednapon pedig… höhöhöhöhö, méghogy pihenés. Negyed kilenckor Maci, akinek semmi oka nem volt rá, mert már kapott a RK-tól reggelit, második reggelit*, meg nyilván simisimit is, teljesen hobbiból addig vernyákolt nekem, amíg kigurultam az ágyból. Utána pedig ez a büdös, szőrös vekker természetesen elégedetten lefeküdt, és elaludt.

A negyed kilenc egészen szibarita időpont, már amennyiben persze nem fél ötkor alszik vissza az ember, márpedig ezúttal (is) ez történt, és még a szokásosnál is hülyébb körülmények között. Én ugyan igen kellemesen bealudtam tíz körül a futonon, de negyed tizenkettőkor felébresztett egy dúlt és nem különösebben lelkes** Repülő Kutató azzal, hogy a hideg kelesztésre a teraszon hagyott kenyértészta felnyomta a tál fedőjét, és ki akar mászni az ablakpárkányra. Én ugyan a pokolba kívántam mindent és mindenkit, de azért letámolyogtam ellenőrizni az eseményeket.

Nos, tényleg.

Mit volt mit tenni, kitörölgettem a csipát a szememből, és nekiláttam a tennivalóimnak, melynek eredményeképp fél kettőre ott volt a konyhapulton egy frissen sült vekni, én viszont nem tudtam visszaaludni fél ötig. Úgy is nézek ki.

Nézegessetek helyettem sarkantyúkákat, ezek is teljesen idióták, egészen szeptember közepéig csak narancssárga virágok jöttek az elvileg vegyes színű tövekről,

most meg nekifutottak a sárgák is,

pedig hát, mint látható, én már a gyomlálásukról és trimmelésükről is lemondtam.

* “Second breakfast!” Ezt mindig Pippin hangján hallom Billy Boyd elbűvölő skót akcentusával. Mindig úgy is mondom.

** Ő már igen jól tudja, hogy engem nem jó ötlet felébreszteni, nem is gyakorolja. Réges-régen, még a kilencvenes évek vége felé történt, hogy szembesülnie kellett azzal, én nem egészen úgy működöm, mint bárki más, akit addig ébresztgetnie kellett. Egyszer például úgy ült le az ágyam szélére, hogy már volt nála egy csésze frissen főzött, illatos, forró kávé. Én kinyitottam a fél szemem, megnéztem a kávét, megnéztem a RK-t, majd szerfölött morcosan megkérdeztem: “És ezt most nekem meg kell innom?”