Újabb bizonyíték az “ezért nem lesz belőlem sose menő őtözködős/lakberendezős/diy/ésatöbbi blogger, akit tízezrek követnek az instán, és cégek bombázzák ajánlataikkal” tényére.
Ez volt a ma reggel hét órai állapot a Bűnök Barlangjában. (A képet természetesen a RK lőtte.)
Tegnap lementünk a helyi Gasztropiknikre enni meg inni, és mindkettő kiválóan sikerült. Én kellő mértékben ki is csippentettem magam az új pöttyös ruhámba, és mivel ma minden bizonnyal nem tudom ezt überelni (csak kozmetikushoz caplatok át délután, semmi extra őtözködésre nem lehet számítani), nyilvánvalóan be fogom itt blogolni, bezony.
Nesztek egy galéria is, hadd irigykedjetek. 🙂
Nyugi, ma már mindkettőnknek munkanap van, még ha nekem nem is kell elkutyagolnom Esztergomba. Excel-táblázatok és más effélék, brr.
Szombati tanítás, szeretlek. (Nem.)
Nyilván csak és kizárólag azokon a napokon tudnék akár – akár! – fél nyolcig is aludni, amikor a hatos busszal kell indulnom.
Mivel még mindig itt csücsülök erőt gyűjtve (hajat kéne mosni és kenyeret sütni, én pedig mindkettőhöz lusta vagyok*), ezúton szeretném jelezni, hogy még élek, és nem lettem egy pöttyel sem kevésbé buggyant, amióta nem láttatok.
Igen, mostanában ilyeneket gyártok a buszon nagy unalmamban.
Ha minden jól megy, du. mutatok magamról is fotót. Frissen mosott hajjal, lehetőleg.
* Tegnap is hatkor indultam, holnap is akkor fogok, és ma már ötkor mindenféle izéket töltögettem fel a Neptunba, szóval a lustaság is viszonylagos.
Sokkal, de sokkal később: nna, legalább a hajmosás megvolt. Plusz ellejtettünk az Aranysárkányba megszabadulni a játékpénzeim (= a SzÉP-kártyámon parkoló összeg) picike töredékétől. Ha jól számolom, kábé másfél százalékától. Röhejesen sok játékpénzem van.
Hat óra ötkor robogtam ki az ajtón. Háromnegyed kilenckor fogok visszavánszorogni rajta.
Mármint este háromnegyed kilenckor.
Röhögni fogtok, éppen az amerikai nagykövetségre indulok vízuminterjúra. Nem kell betojni, nincsen szándékomban hosszú távra Ámerikába távozni, de turitnyavízumra van szükségem ahhoz is, hogy egyáltalán betehessem a lábam az ígéret földjére.
A dolgok, kéremszépen, ott szaródtak el, hogy az egyszerűsített honosítási eljárás jóvoltából mindenféle gyanús elemek is viszonylag könnyen jutottak magyar állampolgársághoz – hé, pár évvel ezelőtt még azt is lehetett tudni, hány szerb dinár annak a tarifája, hogy megfelelően dörzsölt emberek elintézzék neked akkor is, ha amúgy semmi jogcímed nincs rá. Ennélfogva ezek a gyanús elemek úgy jártak ki-be Ámerikába, ahogyan csak kedvük szottyant, ez ellen pedig csak annyit tudott végtelen bölcsességében kitalálni a világ legerősebb állama, hogy most már minden magyar állampolgárnak, aki nem a jelenlegi Magyarország területén született, turistavízum kell a beutazáshoz, slussz. Na mármost a Repülő Kutatónak november végén Philadelphiában lesz egy konferenciája, előtte meg héderezne egy hetet New Yorkban néhány professzorhaverral, és tavaly ősszel azt sütöttük ki, hogy engem is vinne magával.
Azóta a terveink kicsit összekuszálódtak (bár ettől továbbra sem kell betojni), úgyhogy messze nem biztos, el akarok-e én menni novemberben New Yorkba és Philadelphiába, de a vízuminterjút attól még megejtem. Ha arra a döntésre jutnak a nagykövetségen, hogy nem jelentek veszélyt rájuk, és megkapom a vízumot, az tíz évig érvényes lesz, és akkor utazom oda, amikor kedvem szottyan. Ha és amennyiben kedvem szottyan, ugye. Az ilyen hosszú távú tervek hajlamosak összekuszálódni, ezt a mai interjúmat is tavaly decemberben intéztük, és idén november végére esne a konferenciálás, oszt már félig-meddig tárgytalan az egész.
Na persze az amerikai nagykövetségre bejutni legalább annyi megkötéssel jár, mint ha repülőre akarnék szállni, úgyhogy horgolást például nem tudok magammal vinni a Szabadság térre, és dohányterméket sem. Azt is csak remélni tudom, nem veszik el tőlem a világ legostobább Nokia telefonját, és cipőben maradhatok.
Ha mégse, majd sztorizik nekik a felemás zoknik és Torontó összefüggéseiről.
A “nem vagyok formában” még hozzávetőleg se írja le a helyzetet. Három napom volt annyi mindent és olyat varrni, amire és amennyire csak kedvem szottyan, oszt mi sikerült belőle, ez.
Nincsen vele semmi baj, de olyan, mint egy hatalmas ásítás. A fények se kedveznek neki, az is igaz.
Összes nyamvadtságommal és miegymással egyetemben is letalpaltam a piacra, mert zöldállatokra szükség van, dixit.
Úgyhogy vettünk “céklát, retket, rukolát, medvehagyma utolját, rebarbarát, fokhagymát.” (Elnézést, most csak ragrímekre futja.)
Ja, én meg még vettem magamnak ajiba egy ilyen pöttyös zöldállatot is:
Akkor is tavasz lesz itt előbb-utóbb, ha a fene fenét eszik.
Valahol láttam a múltkoriban egy úgynevezett mémet, ami azt állította, hogy mostanra Magyarországon nincs már négy évszak, de tizenkét hónap se, hanem az utóbbiból is csak kettő: november és augusztus. Mi tagadás, van benne valami. És mivel ez a ruha inkább novemberi, mintsem augusztusi, tippjeim szerint pedig napokon belül augusztus lesz, most veszem fel, amíg még többé-kevésbé szezonális.
Én ugyan nem vagyok a topon, de a legutóbbi felvétel óta a ruhát sikerült helyrepofozni: megigazítottam a vállmegoldást, és feljebb helyeztem a zsebeket. Átvezettem a korrekciókat a szabásmintára is, így elvileg semmi akadálya, hogy a hosszú hétvégén végre feldolgozzam a zöld-rózsaszín kupacot, mert pofámbőregyerele, még mindig nem volt rá idő és/vagy enerzsia.
Most keveredtem haza Szekszárdról, nagyon öreg vagyok, és meglehetősen lázas is, úgyhogy most megmutatom reggeli magamat (nyilván egész nap nem volt rá idő, amikor meg lett volna idő, nem volt wifi), majd megeszem a Volánbusz-állomáson vett kis kínai kajámat, bevágok egy Neocitránt, aztán elvackolom magam éjjelre.
Drukkoljatok, hogy reggelre jöjjek ki ebből a nemtommiből, mert ha nem sikerül, beteget kell jelentenem, azt pedig ki nem állhatom.
Ja, most éppen oda megyek.
Adja vissza az őtözködési modzsómat, aki elvitte, mert ha nem teszi, ilyen szedett-vedett leszek a jövőben.
Megint egy olyan napunk van, amikor mindannyian jobban járunk, ha Rózsika Józsikát küldöm be magam helyett, aki miatt nem lehet ágyat vetni se, mert rögtön belepcsen a közepébe, mihelyst én elhagyom a futont.
Jelentem, végeztem az összes szájbavert szakdolgozattal, úgyhogy ennek megfelelően üres vagyok és lehangolt, pedig a holnapi utamat kell szerveznem Szekszárdra, ahol majd szerdán reggel kilenctől délután négyig OTDK-zsűrizek.
Továbbra is igen jó kérdés, hogy a nyavalyába jutottam ide.
Kéremszépen, én csináltam a munkázó helyemen a bejárati folyosóra egy ilyet:
Ott fent azokra a pipikre gondolok, já. A receptet a Pinteresten találtam hozzájuk,
és ugyan ez eredetileg kartonpapírból van és a seggén kotlik, de nekem eleve az volt a fejemben, hogy plafonról fityegtetett pipiket szeretnék, mégpedig damilszálakon, hogy ne lehessen látni a függesztést. Sokat. Konkrétan hetvenhetet akartam, na, annyit, mint magyar népmesét á lá Illyés Gyula. Én így vagyok összerakva. Hogy finoman fogalmazzunk: olyan, izé, egyéni módon vagyok normális.
Nos, mint kiderült számomra (kipróbáltam), a recept szerinti méret ehhez túl nagy madarakat eredményezett volna, basz nagy szárnyas dögök lógtak volna a plafonról. A kartonpapír pedig az én terveimhez túl nehéz. Ebben is egyéni módon vagyok normális, a plafonról lógó madarak esetén nekem az az első gondolatom, hogy mi van, ha valamiért elenged az a damil, aztán valakit kupán talál egy basz nagy tarka keselyű, courtesy by Tisztelt Tanár Nő. Úgyhogy előbb lekicsinyítettem a sablont a felére (kézzel, mint az állatok – Fapipa és a nyomtató nem voltak hajlandóak kooperálni), a tradíciókhoz híven átmásoltam alkoholos filccel egy áttetsző mappára, kivágtam, majd jövel dekorgumi.
Ez lehetett volna nagyon drága mulatság is. Vagy nem. A lakásunkkal szemközti kínaibótban a dekorgumiból 250 rhénusi forint volt egy A2-es lap (ebből csak fehér, sárga és ződ volt, mindegyikből két lapot vettem meg), valamint 890 egy tízlapos A4-es csomag, aminek mind a tíz lapja más színű.
Még maradt is belőle. Az A4-es lapokra kissé több logisztikát igényelt a takarékos illesztés,
de én nagy vagyok, dicső és a végletekig makacs, ennélfogva hétfőn már el tudtam helyezni az irodámban hetvenhét madarat egy dobozban, természetesen még elemekre bontva.
Ez itt persze nem az én asztalom, hanem az egyik kollegináé, aki sokkal rendesebb nálam. Az enyém így néz ki, emelje fel a kezét, aki meglepődött.
A dobozt amúgy nyilván átraktam a saját asztalomra a többi dzsuva közé, csak a fotó kedvéért nem tettem már eredetileg is oda. És aztán otthagytam.
Csütörtökön jött el annak a napja, hogy végre nekifeküdjek az érdemi munkának. Az például kiváló ürügy volt, hogy pénteken épp a díszteremben volt a néphagyományőrző óvodák hacacáréja, és amúgy is mozgósítva volt minden jómunkásember az intézményünkből, ha valamit esetleg szögelni kéne meg más izé. Úgyhogy miután bevonult a szervező óvoda, és folyamatos eszmecsere közben szétpakoltak mindent de omni scibili, majd a megfelelő helyekre raktak bokályokat, ménkű sok gyermekrajzot, több köbméter zsákvásznat, sütiket, almákat és tényleg mindent de omni scibili, a jómunkásemberek felprüttyölték nekem a damilt a plafon alá. Utána jöttem én, a dekorgumi elemek, a függesztéshez használt gemkapcsok, egy kisasztal meg egy nagylétra.
Miközben tovább folyt a szervezés, többek között például odabent a komplett nevelőtestület azt gyakorolta, hogyan fognak majd berendeződni tableau-ba, amikor elfogadják a megtisztelő plakettet fábul, én a nagylétrán gimnasztikáztam. Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy az üzemeltetési igazgató időnként megjelent űzött tekintettel (ez nem lepett meg, ennyi óvónéni egy helyen rendszerint ezt a reakciót bírja kiváltani, pláne ha éppen szerveznek valamit), és felajánlotta, hogy segít, de ezt én mindig sok szeretettel visszautasítottam. Ja, meg hogy a tomporomban még ma is izomláz van, pedig három napja volt a létrára fel, létráról le, létrára fel, létrára fel, da capo al fine.
Mindenesetre két óra gimnasztika után végre fent volt az összes tollas dög, hell yeah.
A világítás és Fapipa hiányosságai miatt nem látni, hogy milyen irgalmatlan tarka a végeredmény, pedig de.
Következőkor a 307-es termet fogom kirittyenteni papagájba, ha minden jól megy. Stay tuned.
Akkora futamodásban vagyok, hogy még a tájképeim is egy afféle nondeszkript évszakot mutatnak, ahol nem tudni, éppen zöldül, vagy éppen szárad minden elfele. Pedig odakint tavasz van, gyönyörű, de én már el sem bírom képzelni, milyen az, amikor a tavasz nem azt jelenti, hogy én szakdolgozatokkal szopok. Úgyhogy nesztek egy rohangálós hét szokásos vegyessalátája, amibe azért belekerültek dekorgumi madarak és sós kekszek meg macskasimi is, de ezek tényleg csak azért, hogy ne csak annyi maradjon meg, “bezony, ez volt az a hét, amikor én kiszedtem háromezerötszáz vesszőt, hogy aztán visszategyem máshová”. Galéria!
A leborult szivarvégit neki, hogy ez az élet csak ácsorgásokból és futásokból áll, átmenet pedig nincs. Most, mint látható, a futások időszaka jött el, és úgy hiányzott nekem, mint halnak a bicikli.
Szakdolgozatok. Mondjak még mást is? Lenne mit. Tegnap kiderült, hogy sunyin belopakodott a kerítés alatt az öregkori távollátás. Erről majd még mesélek, de nem most. Most a “lebukik fejem, és úgy zokogok” stádium van. Meg szakdolgozatok. Főként szakdolgozatok.
Ma, hiszitek vagy sem, én leszek a Tanszéki Delegált, akinek az a funkciója, hogy csendesen bálozzon ülve egy meglehetősen értelmetlen egésznapos kari dzsemborin, mivel a tanszékveznek más dolga van, de valakit mégiscsak be kell küldeni a székesfőfaluba, aki az esemény fényét növelni hivatott. Én. Hivatott. Erre. Höhö. Céljaim egyike, hogy látsszék, ott vagyok, másika pedig, hogy a lehetőségekhez képest mégiscsak el tudjak rejtezni a laptopom képernyője mögött, ha végső kétségbeesésemben mégis inkább azt választom, hogy a tegnap este átlőtt szakdolgozatot korrektúrázzam vagy a vizsgaidőpontos táblázattal veszkődjek.
Nem vagyok biztos abban, hogy mindkét harci feladatra megfelelő ancúgban vagyok (az a laptop akkora, mint egy noteszlap), de a tököm se fog kiskosztimkében feszengeni, pláne egy olyan teremben nem, ahol asse tudom, van-e egyáltalán fűtés. A naptárból ítélve nem lesz.
Természetesen van nálam horgolás is (hé, az mindig van nálam, ahányszor felkepesztek valamilyen tömegközlekedési eszközre), de azt valószínűleg nem fogom megreszkírozni, hogy elővegyem, amíg okosemberek okosdolgokat döngicsélnek. Pedig.
Bementem a munkázóba, összerakni hetvenhét dekorgumi madarat (erről majd később részletesen is beszámolok) meg beszélni a tanszékvezzel (előreláthatólag erről is).
Mondhatni, a mai napom egy folyamatos “majd”.
Mivel technikailag már vasárnap van, én pedig kivételesen ébren éjfél után is (ne lepődjetek meg nagyon, este nyolckor kimerültségemben bevágtam a szundit, aztán persze fél órával ezelőtt olyan fitten, frisszen ész capkodószan kuvikoltam fel, hogy öröm volt nézni), akár közzé is tehetem a heti galériámat. Lássuk, vannak-e más baglyok is a környéken.
Mint a mellékelt ábrák mutatják, a takonyban fetrengés meg a tancsi meg a szakdolgozatok mellett is volt a héten sapkamosástól buszonhorgolásig minden, de főként rengeteg zöld, ott azt a két elmosódott tájacskát például Visegrádon kaptam le a buszablakból. És világ csudájára megint vannak tilupámok a nyírfa tövében, pedig tényleg nem tettem semmit a dolog érdekében.
A tegnapom mintegy csavarmenetben ment lefelé attól kezdve, hogy elindultam a munkázóba, a buszon például becsurgott rám a víz a tetőn keresztül, és hiába ültem át másik székre, ott is. És megint. A harmadik helyváltoztatás után úgy döntöttem, hogy ott egye meg a fene az egészet, ha folyik, hát folyik. Még a bugyim is vizes lett. Köszike, Volánbusz.
Mindezek kézenfekvő következményeként megint taknyos vagyok, de szerencsére nem annyira, mint a hét elején, viszont így is piszok nehezen cihelem magam össze annyira, hogy lemásszak a piacra. Legalább most már/még nem esik, az is valami.
Amíg én a szezonális zöldjeim felé vánszorgok, ti döntsétek el helyettem, mivel foglalkozzak a mai napon a szakdolgozatok mellé. (A legszívesebben azt írtam volna, hogy “helyett”, de én egy lelkiismeretes mókuska vagyok.)
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 