Avagy mi az istencsudáját vegyünk magunkra, ha háromtól a magatartási és tevékenységi modellek elsajátításának közvetett módszereiről beszélünk, fél öttől viszont adventi ünnepség keretében nézzük végig, amint jobb sorsra érdemes tanítványaink hópihének öltözve táncikálnak a Jingle Bells dallamára.
Ma nemcsak hogy találkozni fogok valakivel, hogy írói munkásságomról (muhaha) beszélgessek vele, de mindezt az új zöld pulcsimban, ami egészen csodásan formátlan, és ezért egyre kedvesebb az én hideg kicsi szívemnek.
Ti mivel hordanátok? Gyanítom, a mindentudó bölcs divatlapok fekete ceruzaszoknyával ajánlanák és extramagas sarkú cipővel, szóval ezen kívüli javaslatokat kérek szépen.
Voltam már ennél jobban trallala meg pritty-pretty-prütty, de hiába szeretnék eldőlni és szundikálni, muszáj lekúsznom a bankba.
Viszont legalább ismét felvettem a dédaikék bakancsomat. Meg az “új” szoknyát. Ez utóbbitól nem vagyok különösebben elragadtatva, de még meglátjuk.
Mivel mi vagyunk az egyetlen család az utcában, ahol ilyentájt nem jelentenek veszélyt az ajándékok után kíváncsian kajtató négyévesek, elvállaltuk az utca Mikulás-raktárának szerepét, és a Repülő Kutató ízlésesen szétterített jegyzetei közé került a Mikulás jelmeze, plusz meg a puttonyába szánt ajándékok. Amikor ezeket a sorokat írom, éppen egy vadidegen fiatalember bajmolódik azzal a dolgozószobában, hogy kispárnákat tömködjön a piros nadrágjába.
Ach, ez az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű.
A tegnapi nap épp úgy alakult, mint erre számítani lehetett: fele gyógyulgatós szundikálással telt, a másik fele meg a kecsappal. Csak hogy, úgymond, kimaxoljuk a humorfaktort (böee, micsoda kifejezések ezek): a Repülő Kutató valamikor a nap közepén vette észre, hogy minden igyekezete ellenére a fejbúbján maradt egy méretes kecsapfolt. Azt hiszem, az észlelés pillanatában épp valamilyen értekezleten lehetett.
Kezdek nyűgös lenni amiatt, hogy beteg vagyok meg lassú, és egyáltalán nem haladok sehová semmivel. Basszus, a rektori szünet miatt szerdáig szabad vagyok, ezt pedig ki kéne használnom, mert ilyenkor decemberben minden perc számít. Őszintén, már el se tudom képzelni, hogyan csináltam én ezt korábban, amikor adventre átcseréltem a lakásban az összes saját kezűleg kreált kiegészítőt, falvédőt, díszpárnahuzatot, terítőt – sőt, nemcsak átcseréltem, de újakat varrtam. Ehhez képest most még mindig a tulipános tavaszi falvédő lóg a falon, a párnahuzatokat meg tavaly december óta nem variáltam sehová. Kimostam ugyan néhányszor ez alatt az egy év alatt, de arra sose volt érkezésem, hogy lecseréljem. Ma azért megpróbálok matatni egy kicsit a lakáson, többek között felrakom az ablakba a mécsestartó porcelánmikulásokat is, akik már tavaly se kerültek elő, mert mi van, ha lelöki őket a macska. Na hát most már két macska van, de azért megreszkírozom, hátha túlélik. (A mikulások.) Drukkoljunk.
Ugyan ma nagyrészt itthon fogok motyogni kinyúlt háziruhában, de most begyömöszöljük magunkat az autóba, és elvonulunk bevásárolni a jövő hétre. Ki kell használnunk, hogy éppen kivételesen mindketten itthon vagyunk, sőt, a kocsi is. Emellett meg előbb-utóbb mégiscsak összeszedem magam annyira, hogy sütiket is süssek, és ehhez nem árt, ha van itthon pár alapanyag. Pláne, hogy idénre jótékonysági céllal is bevállaltam vagy öt tepsi csokicsókot.
Tegnap, miután az állapotomtól elvárható színvonalon megtartottam az óráimat, hazakúsztam, aztán egyből elfeküdtem, akárcsak a nap túl a nádas réten. Mára persze úgy gyártottam programot annak idején, hogy nem tudhattam előre, milyen csuhaj állapotban leszek december 4-én, pénteken, úgyhogy reggel az összes takonykórommal egyetemben bevonultam a kozmetikába. Gyártattam magamnak látható szemöldököt meg szempillát, aztán úgy gondoltam, egye fene, kérek egy arcmasszázst is, ha belefér az időbe, öreg vagyok meg roskatag, ide nekem valami luxust.
A sors kiszámíthatatlansága folytán persze lövésem sem volt arról, amikor indulás előtt úgy döntöttem, lerobbantságomat máma csupa-piros öltözékkel kompenzálom, hogy épp a mai reggel lesz az is, amikor a Repülő Kutató kezében minden figyelmeztetés nélkül felrobban a kecsapos flakon. Hű. A szabotőr lötty beterített kétméteres körzetben mindent, de mindent: a padlót, az edényeket, a konyhapultot, a fűszerpolcot, a gáztűzhelyet meg a csempét, még az ablakra is jutott egy kicsi. A nagyja persze ott landolt a Repülő Kutatón, aki felnőtthöz méltó higgadtsággal fogadta mindezt. (Muhaha. Nem. Nem volt azokban a reakciókban semmi felnőtthöz méltó higgadtság. Ha igazán tudni akarnátok, csak abban különbözött a következő kilenc perc műsora mindattól, amit egy hasfájós kétéves produkált volna, hogy nem próbálta felmártogatni önmagával a padlót, de amúgy olyan bemutatót kaptam a különösképpen a dackorszakra jellemző hisztikből, hogy csak na. És tényleg kilenc percen át tartott. Mértem.)
Ezek után nyilvánvalóan szükségem volt arcmasszázsra, ti is megérthetitek. És, talán mondanom sem kell, előrehozott karácsonyi nagytakarítás várható a konyhában. Bakker, még a fal is kecsapos.
Már másodjára tapasztalom meg az elmúlt év során, hogy egy másfél órás buszút alatt is meg lehet betegedni – valamikor január végén vagy február elején a Szentendrétől Esztergomig tartó szakaszon fordultam fel minden figyelmeztetés nélkül, tegnap pedig visszafelé. Búbánatvölgynél elkezdett kaparni a torkom, és Leányfalunál már egészen rendesen rázott a hideg is, úgyhogy hazaszédelegtem, megetettem a macskákat, és bevacogtam egy dupla pokróc alá teával meg Mebucainnal, ahogy ezt kell.
Most már valamivel jobb, de így is olyan messze vagyok a csúcsformámtól, amennyire ez lehetséges. Mindez persze nem tántoríthat el attól, hogy megtartsam a mai óráimat, most már nemigen tudnám mikor pótolni.
Az utolsó keddi tanítónap, jövő héten rektori szünet, majd szép lassan végetér a szorgalmi időszak. Mit ne mondjak, ma reggel kétszer nyomtam be az ébresztőn a szundit. Most már tényleg vaksötétben indulok és vaksötétben érkezem, a reggeli fotó meg hajítófát sem ér, de azért itt vagyok, tessék, vaku által homályosan, ráadásul az új sapkámban és új (nekem-új) kabátban, merthogy tegnap megint elszaladt Cifra Pannival a ló.
Majd ha lesz annyi szabad időm és annyi fény, hogy megörökítsem, bemutatót is tartok. Most viszont irány az ovi, majd zárthelyi és tanítás.
A mai nap olyan lesz, mint egy paella, ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi. Tetyekvetyek, mosás, varrogatás, ppt-k, zárthelyi-gyártás. Viszont a fejem már legalább nem fáj.
És ma látjátok utoljára ebben a formában a kötényruhát is, vegyünk tőle érzelmes búcsút, szipp. (A “nép dönt, én meg varrok” felhívásban utcahosszal vezet a kék, úgyhogy ha valaki más színű izéket akar látni rajta, most szóljon, november 30-ig adtam meg a határidőt.)
Valamit ezzel a kardigánnal is kezdenem kéne, az anyaga még egészen kiváló állapotú, de a gombjai elég csúnyácska és lehordott állapotban vannak.
Lehet, hogy volt már nyafnyaf bejegyzés, de tudjátok mit, én most ahhoz is nyafnyaf vagyok, hogy utánanézzek. Egészségtelenül korán ébredtem fel arra, hogy fáj a fejem. A korai óra azóta elmúlt, a fejfájás nem, pedig még ki is mentem a levegőre (könyvtárba meg kajáért). Látványosan nem vagyok csúcsformában, no.
Ha már legalább annyira unjátok ezt a kötényruhát, mint én, akkor tudjátok, mit kell tennetek. Holnap még felveszem egyszer, aztán elmegy a mosóba, és amikor lesz rá másfél órám, úgy szétverem, mint jég a vetést.
Épp annyira volt szükségem egy újabb fekete sapkára, mint a halnak biciklire, de hát, hé, én egy olyan hal vagyok, aki szereti a bicikliket. Emellett olyan hal is vagyok, aki szereti a „csináld meg, ahogyan csak akarod!” felhívásokat, ez pedig épp ilyen, ráadásul régi kedves volt munkatárs blogjáról, szóval erisszed, lányom, varrjunk egy újabb fekete sapkát.
Varrjunk, persze. A felhívás ugyan elsősorban kötött vagy horgolt darabokra vonatkozik, és én tudok mindkettőül (úgy-ahogy), de sokkal szívesebben fordulok a varrógépemhez, mint kötő- vagy horgolótűkhöz. Kötőtű, asszem, tán nincs is a házban, a kötőtudásom örökre megmaradt az alapoknál, sima meg fordított, apasztás, bővítés, némi rudimentáris norvégminta, slussz. Horgolásban valamivel jobb vagyok, de aligéppen. Emellett ráadásul mind a kettő az én előadásomban lassú és szöszmötölős tevékenység, a szabás-varrás meg ripsz-ropsz megy. Meglehetősen türelmetlen vagyok az ilyesmikben, és szeretem a gyors eredményeket. A rátétmunka meg a patchwork más, ott direkt jólesik szöszmötölni, de a ruhadaraboknál rendszerint a könnyen kezelhető anyagok és szabásminták felé szoktam elcsábulni, nem vonz az aprólékos, finom szalonmunka.
Hát így esett, hogy előkotortam végtelen készleteimből egy valahai szoknyát – poláranyagból van, abból varrok talán a legszívesebben, sapkát meg pláne. Ha tudni akarjátok a szoknya előtörténetét, még 2008-ban varrtam egy decemberi párizsi hétvégére, és pont úgy festett, mint egy térdig érő lámpaernyő. Mindenesetre mostanra amúgy is csak a roncsai maradtak meg, a többit rég felhasználtam ilyen-olyan projektekhez.
Leszedegettem az anyagról a macskaszőrt, kiterítettem a padlón, félig-meddig levágtam az aljáról a fodrot, hogy könnyebben tudjam kezelni az egészet, aztán rárajzoltam egy sapka lehetséges szabásmintáját, csak úgy hasraütésszerűen. Mint látható (vagy ha még nem, majd látni fogjátok), a sapka alsó része a szoknya valamikori szélére került, ott eleve adott volt egy lehetséges gumiház a felhajtásból kifolyólag. Részben éppen emiatt a felhajtás miatt festett úgy szoknyakorában, mint egy lámpaernyő, túl szélesre méreteztem. Most viszont gumiháznak kiváló lesz.
(Tipp: amennyiben nem túl vékony vagy világos anyagokról van szó, amelyekhez érdemesebb illanófilcet használni, a szabásminták kirajzolásához a legeslegjobb egy vékonyra kopott szappan. Sokkal jobb a szabókrétánál: nem poroz, nem koszol fölöslegesen, és utólag nem kell azon tökölni, hogyan tüntessük el a vonalakat, eltűnnek maguktól is.)
(Intermezzó: a rengeteg eszemmel ott hagytam a padlón a már berajzolt-lefotózott, de még nem kiszabott sapkát, és elmentem kávét főzni. Mire visszatértem, az egyik macska ott tehénkedett az egész közepén. Ő ugyan végül magától lelépett, de a macskaszőr nem. Ha egyszer valamikor arra vetemedem, hogy ne csak magamnak meg válogatott keveseknek varrjak, minden darab mellé kénytelen leszek odatenni egy cetlit, hogy „macskaallergiások, vigyázat!” Azt ugyanis egyáltalán nem látom magam előtt, amint olyan munkakörnyezetet teremtek, ahová nem jutnak be a macskák meg a szőreik. Többes számban. Mindig többes számban.)
Akárcsak Szerjozsa, aki bárhogy próbált összerakni egy traktort, mindig kalasnyikov lett a vége – nálam az ilyen projekteknek általában egy két darabból álló, hozzávetőlegesen barett-szerű sapka szokott lenni a végeredménye, esetenként kozákkucsmai stichhel. Nem is törekszem a szabásnál különösebben arra, hogy az alsó rész felső peremének hossza megegyezzen a tető körkerületével; menet közben ilyen-olyan kis ráhajtásokkal szoktam segíteni a dolgon, hadd legyen a sapkában némi spíl. Most is így történt, amikor keskeny cikcakkal összevarrtam a géppel. Előbb az alsó rész felső peremét szoktam ráilleszteni a tetőre, rávarrom,
aztán behúzom a megfelelő hosszúságú gumit a gumiházba, végül pedig összevarrom hátul is az alsó részt. (Fotó, na az nincs erről. Megint elkapott a lendület.)
Ezzel már elvileg kész is a sapka, na de hát az ember nem azért varr egy ötödik (vagy hatodik?) fekete sapkát, hogy az itt maradjon feketén. A rengeteg rendelkezésre álló lehetőségből ezúttal a sárga és piros virágok mellett döntöttem, mert miért ne, és mindezt még némi feketével meg arannyal akartam feldobni.
Elő a kincsecskékkel.
Van itt minden, mint a búcsúban. Régebben készített, biztosítótűkkel ide-oda biggyeszthető pólóanyag- és polár- és szövetvirágok két fajtából is: egyszerűsített jojóformájúak meg olyanok is, amiket teljesen magamtól találtam ki, és nautilusoknak szoktam nevezni (ha van rá igény, azt is el tudom mondani, hogyan készülnek). Gombok, gyöngyök, hímzőcérna. Még készen vásárolt kis szaténrózsák is, amikből úgy tizenévvel ezelőtt vettem egy marékkal, mert egyszer kelljen, s jó, ha van. Mondom, mint a búcsúban. Csak a vattacukor hiányzik meg a szakállas nő. Na persze nem kerül rá minden, még csak az kéne, de jó az, ha van miből válogatni.
Mindenekelőtt a sapka eleje jobboldalára, ahol a hajtások is voltak, rátűzögettem a nekem tetsző kombinációban a virágokat,
kézzel rávarrtam, aztán elkezdtem kitöltögetni a köztük és körülöttük lévő üres részeket ezzel-azzal. Ez az a munkafázis, amikor menet közben döntök újabb és újabb bizbaszokról, és sose tudom, milyen lesz pontosan a végeredmény, csak pakolgatom egymás mellé, amíg úgy nem érzem, hogy elég.
Hát ezúttal elég hosszú ideig nem éreztem úgy, hogy elég. Csak varrtam, és gomboztam,
és felpakoltam rá a rózsákat is, meg további gombokat,
meg gyöngyöket,
aztán végül azt mondtam, hogy stop.
Amikor még külön varróblogot tartottam fenn, és szigorúan tartózkodtam a magamutogatástól, a sapkákat egy Boldizsár nevű medve segítségével mutattam be mindig, akinek épp akkora a fejkerülete, mint nekem. Nos, ezt a tradíciót ide is átmentem, mert nincs szebb az értelmetlen tradícióknál. Mosolyogj szépen, Boldi.
Hiszitek vagy sem, itt nálunk átmenetileg kitört a digitális kőkorszak, és nem volt internetem még mutatóba se a tegnapi hazaérkezéstől egészen mostanig. Kifejezetten mókás volt a maga módján, se hírek, se idegeskedés, csak nyugi meg szöszmöte.
Ma amúgy is itthoncsücsü napom volt, egy apró reggeli intermezzót leszámítva, amikor elmentem kozmetikushoz, és húsz percig báloztam ülve a fodrászat előtt, mint Prücsök nevű kolleganőm, míg végül hazajöttem az itthon felejtett mobilomért, amivel felhívhatom a kozmetikust, mégis milyen szopornyica vitte el. Nix szopornyica, éppen disznót vágott pár száz kilométerre innét, és elfelejtette, hogy beírt mára a naptárába. (Én fogom rá vetni az utolsó követ, szerdán merő bambaságból a férjem kulcsát vittem magammal munkába, és csak akkor jöttem rá, hogy hiba van a kréta körül, amikor ki akartam nyitni az irodám ajtaját, már fent, a harmadikon. Goto földszint, porta, aztán újrajátszás. Sebaj, a lépcsőzés jót tesz az ember seggének.)
Mindenesetre ezek után (mármint ma reggel, nem szerdán) vettem magamnak egy kistálca habos sütit (végül is épp eleget lépcsőztem szerdán, nemde), érzelmes búcsút intettem a Repülő Kutatónak, aki ezúttal Bécsbe távozott, és nekiláttam az internetmentes itthoncsücsü napnak. Álmodozva gyártottam némi ppt-t a jövő hétre, meg varrogattam is egy kicsit elég sokat, bejegyzések nemsokára várhatók, így, többes számban. Mindehhez ezúttal pisztáciazöld körítéssel vettem fel a barna kötényruhámat, rendkívül viccesen is éreztem magam tőle, főként mert két évvel ezelőtt még egy fia pisztáciazöld holmim sem volt, most meg teljes áutfiteket tudok felépíteni belőlük, hehehe.
Ezt a kardigánt ugyan, mikor kiturkáltam, rövidebbre szerettem volna szabni, én általában rövidebben szeretem a kardigánjaimat, de most úgy döntöttem, hadd maradjon, a vesém még megköszöni nekem ezt a döntést.
Most pedig visszamegyek az áldott nyugiba az anyagcafatkák közé, és tovább szöszmötélek.
Én ugyan azon dolgozom, hogy minél alaposabban beletömködjem a hallgatók fejébe az elméleti anyagot, de a gyakorlati oldalra is szükségük lesz, ahhoz meg én elégtelen vagyok, hogy például a sajátos nevelési igényű gyermekek nevelésének gyógypedagógiai dimenzióit is be tudjam mutatni.
Azt viszont igen szépen tudom demonstrálni a hallgatóknak, mit jelent a gyakorlatban a kapcsolati tőke. Ha az ember valamikori kollégiumi szobatársa a Bárczi Gusztávon tanít, akkor például Vendégelőadót.
És így sunyi módon én is tanulni fogok, mert az egész oktatásban az a legjobb, hogy a tanítás meg a tanulás együtt jár.
A mai nappal definitíve beköszöntött a tél, legalábbis amikor kinéztem az ablakon az imént, akkora ménkű nagy dérkupacokat láttam mindenütt, mintha reggel hét lenne, nem pedig délelőtt fél tizenegy. A munkahelyemen persze irgalmatlan meleg van, úgyhogy még a szokásosnál is nagyobb lendületet kap a “rétegződés haladóknak” nevű játék. Mondhatni, kénküves istennyilák kivételével minden időjárási viszonyra készen állok, mint a mellékelt ábrák mutatják. (Általában ennél jobban kell sietnem, de most gondoltam, lefotózom lehetséges megjelenési formáimat, voálá.)
Egyúttal felhívnám a figyelmet arra, hogy november 30-ig még mindig várom a tippeket arra, mivel dobjam fel ezt a kötényruhát. A feladat állandó, pedagógiai célzatú sulykolása érdekében pediglen hétfőig minden nap fel fogom venni valamilyen lehetséges kombinációban, hadd zavarjam össze vele teljesen a nagyérdeműt.
Azt ugyan nem tudom, hogyan sikerült ilyen kacsaszájat produkálnom, de talán jobb is. Elmentem Esztergomba, rohadt hosszú nap lesz a mai.
Tántoríthatatlanul szeretek tanárni, nem nagyon bírok elképzelni más utat-módot az életemben, mint hogy szövegmagyarázó kisiparosként keressem a kenyerem, és még mindig feldob, amikor a hallgatók feje fölött látványosan kigyullad a villanykörte – de azért ez a félév kemény volt, mint Tarzan sarka. Gyakszik meg szünetek ide vagy oda, bizony már vágom a centit, hogy mikor lesz vége. Öt új, sose tanított tárgy egyszerre – ez bizony sok.
Viszont továbbra sincs más útja annak, hogy az ember rendes kis szövegmagyarázó kisiparos legyen, mint leülni a fenekemre, összeszorítani a fogamat, és legyártani azokat a ppt-ket. Az egy év múlvai önmagam persze mindennek roppantul örülni fog. Huh, de nyakon vágnám azt az önelégült libát.
Ráadásul holnap a nyílt napon kiselőadást is kell tartanom a gyakorlóóvodákról, úgyhogy kábé ötven fotót gyűjtöttem már össze, és még mindig van egy csomó, amit érdemes lenne megmutatni. Nem csoda, hogy ma erőteljesen itthoncsücsü napot tartok, bár persze azért péksütiért el kell szaladnom most is, a Repülő Kutató ma repül haza Philadelphiából, aztán nem tarthatom szikkadt kenyércsücskön.
Valamivel több mint tíz éve vettem magamnak két béleletlen, rugalmas kord szoknyát a Jeans Clubban – az egyik praktikus barna, a másik praktikus fekete, a leárazáson ezerötszáz forintba fájt darabja, ráadásul mind a kettőhöz járt öv is, rojttal meg pitykével, ahogy ezt köll. Hordtam is mind a kettőt eleget, sőt a szoknyáktól függetlenül az öveket is – igaz, főként a blog előtti időkben jutott nekik több rivaldafény, de azért így is össze tudtam vakarni egynéhány esetet. (Az utolsón persze csak a rojtos-pitykés fekete öv teszi tiszteletét.)
Amióta a szekrényemben laknak ezek a szoknyák, lefolyt némi víz a Dunán, a Jeans Club felszámolta magát és bezárt, a fekete példány most már inkább nagyon sötét szürke színű lett a sok mosásban, én meg derékban lettem szélesebb pár centivel (és legyünk realisták, ez már nem fog javulni számottevően így negyvenen felül), úgyhogy lassan mind a két szoknya felkerült az “egyszer kelljen, s jó ha van” polcra.
Az ember lányának nem csak a derékbősége változik az idők során, hanem az ízlése is. Egyrészt egyre kevésbé kedvelem a sötét-egyszínű darabokat, másrészt pedig (ez engem is meglepett, mikor rájöttem) mostanra kicsi szívem minden hidegével utálom az éppen-térd-alá-ér hosszúságú darabokat. Legyen hosszabb, legyen rövidebb, bámonisén, de az éppen térd alá érő holmik olyan durung lábat produkálnak optikailag, amilyet csak magas sarkú cipőkkel lehet úgy-ahogy korrigálni, márpedig nálam még mindig valamilyen sátoros ünnep kell ahhoz, hogy magas sarkú cipőt vegyek fel. (Szeretem a kényelmet, de azért hiú vagyok. Naná, hogy hiú vagyok. Ez itt egy őtözködős blog, ne felejtsük el.)
Mindenesetre előkotortam mind a kettőt, aztán nekik estem az ollóval meg a varrógéppel. Az első (és így is meglehetősen képnehéz) posztban azt mesélem el, milyen két alapvető módszert szoktam használni ahhoz, hogy cipzáras, béleletlen, lefelé bővülő szoknyákk túl szűk derekát hordhatóvá alakítsam. A többit majd később, de most többé-kevésbé tanári üzemmódban vagyok, és tippeket szeretnék adni, szívesen, máskor is.
Mindenekelőtt levágtam a szoknyák derekáról a túl szűk pántot.
Három dologra hívnám fel itt a figyelmet. Az egyik, hogy ez a nyomorult darab S-es méret (nem csoda, hogy szűk a dereka!), a másik meg az, hogy ha kordot akartok varrni, rögtön a nyisszantás után szegjétek el géppel cikcakkal, undormányosan morzsálódó anyag. (Kordanyag varrását mindig porszívózás előttre időzítem, fő a praktikum.) A harmadik a cipzáron a fényben megcsillanó kis pücőke közvetlenül a vágás mellett. Ez akadályozza meg, hogy a cipzár kocsija (vagyis a húzókás rész) lecsússzon. Ha nincs a cipzáron ilyen pücőke, akkor az első dolgom gyorsan rávarrni egy kicsit a gombvarró programmal, mert ha lecsúszik a kocsi, akkor a büdös életben nem gyömöszöli vissza az ember.
Biztos, ami biztos, most is rávarrtam kicsit.
Ezután következett az a pillanat, amikor egy, a készleten lévő rugalmas kordanyagból levágtam egy három centi széles csíkot, amivel a derékpántot akartam megoldani. (Azért rugalmasból, mert feltehetőleg már nem leszek soványabb, kövérebb viszont még bármikor lehetek.) Ráillesztettem a derékpántra, így ni (a kilógó rész fontos, majd meglátjátok):
aztán rávarrtam cikcakkal, míg végül ilyen lett a végeredmény:
Ezután a cipzáron túllógó részt szépen visszahajtottam, mintha leveles táskát hajtogatnék, a derékpántot pedig a másik oldalán is hozzávarrtam a szoknyához:
A végeredmény pedig ilyen lett, ni:
Ilyenkor persze még rá lehet varrni a derékpántra egy gombot meg egy gombhurkot, de a cipzár elég jó állapotban van ahhoz, hogy nagyvonalúan mellőzzem ezt a mozzanatot.
Egyik szoknya kész, nézzük a másikat. Ehhez nem akartam elütő színű derékpántot használni, hanem az eredeti derékpánt levágása, vágott szél elszegése után sima visszahajtásokkal oldottam meg a derék átalakítását. Mindenekelőtt felfejtettem a cipzárt kábé három centi hosszan
átmenetileg visszahajtottam és odagombostűztem önmagához a visszahajtott részt (hogy nehogy mélán végigvarrjak ezen is, amíg a visszahajtásokkal bűvészkedem), majd a szoknya derekán az anyagot is behajtottam nagyjából fél centi szélességben a visszájára, és végigvarrtam rajta cikcakkal, így ni:
A következő, ezúttal kábé másfél centis visszahajtás lett az, amivel becsületesen és foszlásmentesen elszegtem a szoknya derekát, és ezúttal belefogtam a cipzár kilógó részét is a varrásba.
Elvileg ezzel már kész lett volna (lásd alábbi fotó), de mivel így már vicces módon túl bő lett a szoknya dereka, belefűztem a derékpántba egy alkalmatos méretű gumit is (lásd szintén alábbi fotó.)
Az egész buli a két szoknyával fele annyi idő alatt megvolt, mint amennyi alatt ezt a posztot megírtam. (Igen, most jön az a rész, amikor kedvesen megnyugtattok, hogy igenis írjam csak ezeket a posztokat, mert van, aki elolvassa.) Mindenesetre most van két hordható szoknyám, aminek megfelelő méretű a dereka, de persze ha már elröpült a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg. Egyelőre csak annyit tudok garantálni, hogy a barna szoknya rövidebb lesz, mint eddig volt, a fekete meg hosszabb.
Ja, és egyik se marad egyszínű.
(Kicsit túlöltöztem máma a tervezett “programjaimhoz” képest – itthon kuksolok egész nap -, de hát adjuk meg az új ruhadarabnak a megfelelő körítést, ugye.)
Ha elég távolról és eléggé hunyorítva nézem a “szép új” pólómat, kétségkívül egy szelídebb fajta Desigual-koppintásnak, vagy mondjuk csak elegánsabban, -utánérzésnek látszik. Ezzel nem is vagyok különösebben elégedetlen, úgy tíz évvel ezelőtt fedeztem fel a Desigual-holmikat, és igen kellemeseket ábrándoztam azon, hogy majd ha elég gazdag leszek meg elég bátor, na akkor majd!… Aztán persze ebből se lett semmi, bátornak ugyan bátor vagyok már, mint egy vaddisznó, de még mindig nem elég gazdag, esetleg még mindig túl sóher. (Piszkosul túlárazott márkának érzem – még úgy is, hogy ebben a városban két olyan turkáló is akad, ahol külön állványon lógnak az uraságoktól levetett Desigual-cuccok.) Emellett valószínűleg sznob is vagyok, most már az én útvonalaimon minden ötödik nő Desigual-táskát hord, bár nyilván az én útvonalaimmal van a hiba.
Ebből a pólóból viszont egyetlenegy darab van a teljes univerzumban, most már éppen olyan hosszú, amilyennek szeretem a pólóimat, ráadásul összesen nettó másfél órányi munkát és aprócska pénzösszeget fektettem bele (ez utóbbit ha kétszáz forintra becsülöm, sokat mondok). Roppantul elégedett is vagyok vele, úgyhogy ezen felbuzdulva ma is odaülök a varrógépem elé. Holnap úgyis megint kezdődik a tudomány meg a ppt-gyártás.
(Ha esetleg figyeltek ilyesmikre, bevezettem egy új kategóriát a blogban. Egy időben híven referáltam arról, melyik rajtam lévő holmiban volt benne a mancsom/varrógépem, de aztán elaludt a dolog iránt az olvasói érdeklődés. Amennyiben újraébredne, a jövőbeli posztokban az “eská” kategóriával érdemes keresgélni.)
Valamikor tavaly szeptember elején ütöttem össze ezt a pólót, és, mint a bejegyzésből látható, már akkor megjövendöltem, hogy bele fogok toldani az aljába egy plusz csíkot. Tavaly november végén, amikor felvettem alája egy piros ujjatlan topot, már azt is megállapítottam, hogy igen, egy piros csíkot fogok majd beletoldani. Ehhez képest mostanáig tolódott ez is, szégyen. Na de most!
Először is, terítsük ki mindenféle kincsecskéinket, amelyeket beleilleszthetünk a projektbe, mert ha már lúd, legyen döglött. (Mivel az átalakítások, legalábbis nálam, elég nagy hányadukban menet közben érkező ihletekre meg ötletekre épülnek, sem most, sem a jövőben nem tudom megígérni, hogy a “kezdjünk hozzá” kép tartalma meg a végeredmény nagy mértékben konvergálni fog egymáshoz. Huh, de szépen mondtam.)
Nézzük csak. A túl rövid póló. Egy spagettipántos piros izéke lenyisszantott alja. (Ezért lett lenyisszantva. Mondtam már, hogy semmit nem dobok ki ebben a kuplerájban?) Gombocskák. (Ezeket meg további százötven kis barátjukat egy tamperei turkálóban vetettem meg magamnak ajándékba a Repülő Kutatóval kevesebb mint négy euróért. Olcsó nő vagyok, százötven színes gombbal évekre boldoggá lehet tenni.) Ezenfelül pedig az ujjak kiszabásakor leeső anyagból kikanyargatott darabok, mert ugyebár semmit nem dobok ki ebben a kuplerájban.
Először is odagombostűztem a piros csíkot a póló dereka alá,
aztán cikcakköltéssel, direkte elütő színű cérnával rávarrtam a géppel.
Az ujj anyagából kivágott darabot ráillesztettem a pólóra alul-baloldalt a nekem leginkább szimpatikus helyen, odagombostűztem,
majd cikcakköltéssel rávarrtam ezt is a géppel. (Fotózni persze nem fotóztam, akkor éppen nagyon elkapott a lendület.)
Mivel túl aránytalannak éreztem volna, ha csak az egyik oldalán van bármiféle plimm-plimm, a póló jobb vállára rávarrtam szintén cikcakkal három, színben passzentos polárcsíkocskát. A belső pirosat persze még az utolsó pillanatban lecseréltem lilára – ugye emlékeztek arra, amit az imént mondtam a menet közbeni ihletekről meg ötletekről?
Mindenesetre ezeket is felcikcakkoztam a pólóra, aztán a felső részükre keresztben felvarrtam egy kis bordó polár-téglalapot, hogy takarja az egyenetlen csíkocska-végeket.
Végül pedig, mivel még mindig úgy éreztem, hogy ki kéne egyensúlyozni valamivel a bal oldali nagy darab rátétet, alul rávarrtam a rozsdabarna részre a jobb oldalon három kis piros gombot.
Most pedig tradíciót fogok gyártani, és ezentúl ahányszor megjelentetek egy újracucc-posztot, másnap fel is veszem a végeredményt. Viszlát holnap.
Mivel mindenféle ítéletidőket jósolnak, gyorsan kirontok a boltba, hogy ellássam magam a teljes hétvégére, sőt még hétfőre is.
 | mák - 14/3 – Hosszú |
 | magyaroramegminden - 14/3 – Hosszú |
| mák - 13/361 – Szárnyacskák |
| magyaroramegminden - 13/361 – Szárnyacskák |
| mák - 13/344 – Megoldások |
Minden nap más - mindennap más 