eská kategória bejegyzései

A betadinozás és antibiotikum torkocskán való legyömöszölése (huh, ez majdnem úgy hangzott, mint egy idézet az Übü királyból) azt hozta, hogy Poci már akkor bepucol valami bútordarab alá, amikor meglát minket – a fél napot a futon mögött, a fél éjszakát a mosókonyhában az egyik polc alatt töltötte. Nincs mese, meghalt Andersen, így is el kellett menni felülvizsgálatra, úgyhogy elkaptuk, bedugtuk a macskát a dobozba, a dobozt a kocsiba, aztán átverekedtük magunkat az agglomerációs dugón.

Mostanra már legalább ennek a programnak vége, már el is kezdtem leszedegetni magamról néhány réteget, de tessék, ebben az ancúgban vittem el Pocit az orvoshoz. Jelszavunk: “A zöld a remény színe (meg a libafosé).”

Ilyenkor veszünk mink falun gumicsimmát ahhoz, hogy átmenjünk az elsődleges jelentőségű főúton a kisbótba. Kisbóti expedíciómat leszámítva amúgy ma cicapesztrálási feladataimnak próbálok eleget tenni, ami kissé nehéz, a cica ugyanis átkozottul nem igényeli, hogy pesztrálják, sőt, csak örülni tudok annak, hogy nem tudja kihúzni a késtömbből a Fiskars Santokut. A gyilkos tekintet nem kifejezés arra, ahogy méreget engem.

Nem mintha nem érteném meg – tegnap reggel odaadtam egy sima szőrű, duci, jól ápolt macskát, este pedig hazajött egy csapzott, itt-ott feltrancsírozott és leborotvált, mindenféle váratlan helyeken fertőtlenítő-kék példány, aki olyan kába volt, hogy folyton nekiment a bútoroknak, amik alá be akart bújni. Az imbolygás mostanra elmúlt, étvágya gyöngy, a hangulata viszont éppen olyan, amilyen ebben az esetben elvárható.

És azt még nem is tudja, hogy holnap felülvizsgálatra megyünk.

Csendes és meglehetősen gyűrött vasárnapocska, harmonikázó zoknikkal meg kizárólag csendes és gyűrött vasárnapocskákra tartogatott itthoni macinacikkal. Holnaptól megint beindul a verkli, Pocit reggel visszük pöszörőztetni, én meg máris sorozatban kapom az aggódórohamokat.

Figyelemelterelés gyanánt inkább bedugok a fülembe valami zenét, aztán megetetem a mosógépet, és beállok fejjel a szekrénybe, mert a helyzet megint kriminalizálódik ruhafronton. Tegnap se találtam azt a pulcsit, amit eredetileg fel szerettem volna venni, tehát nyilvánvalóan gondok vannak azzal a rendszerrel, amit olyan okosan kitaláltam magamnak, grr.

Mivel a Repülő Kutató kábé egy hét múlva lelép Ámerikába, és három hónapig nem látom, csúful besűrűsödtek a programjaink – most próbálunk megcsinálni mindent, amire eddig nem volt idő, ezután pedig nem lesz lehetőség. A mai napra például ez azt jelenti, hogy Csillagokháborújaiksz, majd vacsora a Kőlevesben. Mindez persze a szokásos szezonális problémákat is magával hozza, miszerint mi a francot vegyek fel, amiben nem fövök és nem fagyok meg.

És mindeközben a legszívesebben eldőlnék, olyan álmos vagyok.

Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy január elsején kezdődik az új év, és hiszünk abban a babonában, hogy az egész év olyan lesz, mint annak az első napja, nem sok jó vár erre a blogra. Egy nap késés a posztolással, háromezer réteg, és mind papagájtarka. (Vacsorázni mentünk kedves barátainkkal, és piszok hideg volt, na. A papagájtarkára ez nyilván nem mentség, az csak úgy van, dixit.)

Akkora nagy buli lesz ma este nálunk, hogy a fal adja a másikat: mint tavaly, ezúttal is elücsörgünk itthon édes kiccsaládi nyugalomban én meg a Repülő Kutató meg a macskák. Macskából ugyan tavaly csak egy volt, de egy kis szerencsével jövő szilveszterkor is kettő lesz, mint most.

A december 31. számomra továbbra is csak egy idétlen nap a naptárban a téli vizsgaidőszak közepén, amikor másnaptól megest újra meg kell tanulni, milyen ragyaverte évet írunk. A tradícióknak megfelelően azt is valószínűsítem, hogy ezúttal sem érem meg ébren az éjfelet – már legalábbis ha a petárdák és tűzijátékok rajongói kegyesek lesznek hozzánk. (Nem lesznek kegyesek. Tavaly épp a házunk előtti parkot szemelték ki arra a célra, hogy onnan röppentsék az égbe röppentyűiket, bár dugták volna inkább a seggükbe. Idegyűlt a fél környék. Gondolom, ők is ragaszkodni fognak a tradícióikhoz, és itt fognak durrogtatni a pofánkba egyig. Oh well, legfeljebb ágyból nézek tűzijátékot, a hálószobának tetőablaka van.)

Szóval mindenkinek jó mulatást, aki mulatni fog, nekem pedig kellemes szöszmötét, majd szép álmokat.

Ebben a lakásban mindig van legalább egy szoba, ahol a káosz uralkodik, de most hősi és elszánt akcióba kezdtem, hogy ne a varrószoba legyen az. Ennélfogva az év hátralévő napjaira vajmi kevéssé látványos ancúgok várhatók, ámde annál több szöszmösz.

Viszont az is lehet, hogy a káosz eltakarítása érdekében varrni is fogok, ami további újracucc-posztokat jelent, juppijájé.

Odakint még mindig ködös takony terjeng, én pedig ezúttal dicstelenül túlaludtam magam. Gyerünk, öltözzünk be házipapagájnak.

Pár nappal ezelőtt azt jövendöltem, én már idén nem hagyom el a lakást, ma mégis kimentünk a takonyba meg ködbe bele én, az “új” szoknyám meg kétszázötven darab csokicsók.

Azt hiszem, a szoknyát megtartom.

Még mindig bánatosan szomorúcska idő van, és roppantul nagy a kísértés, hogy visszaguruljak az ágyba, úgyhogy csakazértis pörögni fogok, ennek pedig több mosógépnyi tiszta ruha, több tepsi süti és egy kis szerencsével több befejezett varróprojekt lesz az eredménye. Hát nem megéri?

Legalább a karácsony legyen illatos és tarkabarka. Boldog ünneplést mindenkinek, én elmentem horizontális karácsonyfát építeni.

Ma már újrafestettem a hajam, sütöttem háromféle sütit, és rávettem a Repülő Kutatót, hogy felporszívózza az emeletet. Valamiért viszont továbbra is morcos és “mi-a-francot-kéne-még-csinálni” hangulatom van.

Ma mindössze a pékségig vonultam, és ott is elvitték az orrom elől az összes krémest, pedig komolyan kacérkodtam azzal, hogy azt veszek. Végül inkább egy úgynevezett mandulás csemegét vettem, bár minek.

Tisztában vagyok azzal, hogy az időjárás az egyik leggyatrább beszédtéma, de akkor is, mi van most, november eleje vagy mi a fészkes? Ezt a kabátot már nemigen szoktam december vége felé egy szál pólóval hordani. Sál meg kesztyű is csak a nagyobb dekorativitás céljábul volt rajtam, nem másért.

Sapkára viszont garantáltan szükségem volt, a hajam úgy néz ki, hogy ujuj.

Posztolni ugyan nem volt időm, de tegnap is volt nap, sőt, még találkozóm is volt a barátnőimmel sörök, csokicsókok, minitusfürdők, whiskey ízesítésű trüffelek meg általam varrott szövetpipik közepette, sok röhögéssel.

Aztán persze mikor hazajöttem, az egyik hallgató levele várt, akinek elrontottam a jegyét, úgyhogy most úgy szégyellem magam, mint a kutya. (Javítottam, de akkor is.) Hiába, no, a világ továbbra is mintaszerűen teljesíti a hunfent-hunlent feladatát.

Amíg az ember diák, nagyjából úgy képzeli, hogy a vizsgaidőszakban a tanár nem csinál semmit, holott ő az, aki megcsinálja és kijavítja a dolgozatot, közben pedig kicsikét zokog. Bizony, éppen ez az a szakasz a félévben, amikor a legkellemetlenebb meglepetésekre kell felkészülnie, megacélozván lelkét, grr.

Néha igencsak pucér és kíméletlen látlelet van azokban a dolgozatokban arról, mennyire feleltünk meg szövegmagyarázó kisiparosi feladatainknak. Most még vigyorgok-forma, de estére lehet, hogy kicsikét zokogni is fogok.

Ma délután a Repülő Kutató könyvbemutatója van, én meg ahelyett, hogy A Szerző Feleségét alakítanám, itthon molyolok dolgozatokkal meg effélékkel. Ketten eddig összesen hat kötetet hoztunk össze, és az eddigi ötnél se sikerült A Szerző Feleségének/Férjének megjelennie, hát gondoltuk, most már nem tapodjuk lábbal ezt a szép tradíciót.

A kialvatlanság továbbra is csuda jó buli, mostanra már bekerültem abba az ördögi körbe, hogy éjjel annyira keveset alszom (mármint ahhoz képest, amennyire feltehetőleg szükségem lenne), hogy muszáj szundikálnom egyet délután, amiből kifolyólag persze nem tudok eleget aludni éjjel és így tovább. Mindez persze nem az elvárható módon történik, miszerint este nagyra nőtt szemekkel nyüzsögnék, nem – ehelyett továbbra is eldőlök kilenckor-tízkor, aztán bumm, hajnalban fel.

A mai hajnalt legalább megpróbáltam hasznosítani, és bedurrantottam a sütőt. Ugyan már majdnem fél éve cseréltük le, de még mindig kísérleteznem kell azzal, hány fokon és a tizenöt fokozat közül melyiken. Mikor kísérletezzen az ember ezzel, ha nem adventkor. Ugye.

Tegnap amúgy a nagy bevásárlás közepette bedőltem a világ legöregebb trükkjének – konkrétan annak, hogy “Mi van, McFly, nyuszi vagy?”. Ott lődörögtünk a cipőboltban, és amikor a Repülő Kutató meglepődését fejezte ki afölött, hogy nahát, itthagyom ezt az aranyos kis cipőt? sóherebb vagyok, mint hitte – én hirtelen ott találtam magam a pult előtt, amint éppen megveszem azt a harminc százalékkal leértékelt, teljesen értelmetlen, bundás-bélelt bordó hasítottbőr cipőt, aminek még három hónapon át nem lesz szezonja, utána is csak két hétig, amíg bele nem fő a lábam. Úgyhogy ma ebben flangálok a lakásban. Frailty, your name is woman.

Hogy megmondjam az őszintét, olyan ocsmány köd van máma, hogy a legszívesebben itthon maradnék a pokróc alatt, kakaót kortyolgatva. Ehelyett viszont leballagok az adventi vásárba az Igazgyöngy Alapítvány standjához, mert megígértem, hogy ma ott önkénteskedek nyolc órát eladólányként.

Nem, egyáltalán nem vagyok olyan nemes szívű, mint ebből hinnétek. Tényleg.