Rajtam már megint nincs mit nézegetni, úgyhogy tessék, itt a február.
blabla kategória bejegyzései
Eská – Dzsekiből táska
(Mivel friss mesélnivalóm éppen nincs, és az életem se túl izgalmas, tessék egy kis archív felvétel 2012-ből, szinte verbatim átmásolva az akkori bütykölőblogomból. Jön majd napiposzt is, de az nem lesz ennyire érdekes, macskakajáért caplatok a sárban.)
Előrebocsátanám, ez volt az első (és egyelőre utolsó) dolog, amit bőrből varrtam, azt viszont előre is tudtam, hogy nehéz lesz. A bőrhöz speciális varrógéptűre van szükség – gondolom, az nem lesz nagy meglepetés, hogy volt ilyen a házban. A bőrt fércelni vagy gombostűzni sem lehet, mert meglátszik a nyoma. Ráadásul a keményebb bőrökkel nem tud megbirkózni egy háztartási varrógép, a vékonyabb, úgynevezett ruházati bőrök/műbőrök esetében meg a szakítószilárdság jelenthet gondot, szóval ezzel is meg kellett birkóznom. Na és persze még ott van az az apróság is, hogy ha bontott anyagból dolgozik az ember, a már létező varrásokkal is kalkulálnia kell – mint mondtam, a bőrön mindennek meglátszik a nyoma. Szabásmintám sem volt, fejből találtam ki, hogy mit, hogyan, mekkorát.
Azt a nagyon jó állapotú műbőr férfidzsekit, amit alapanyagként turkáltam,
először szét kellett boncolnom minél több darabra, hogy láthassam, pontosan mivel tudok gazdálkodni. A táskába végül a következő részek kerültek bele: a dzseki háta, az egész dzseki alján végigvonuló szegőpánt belső része, a jobb és bal elejébe belül beállított csík. Íme:
A táska oldalrészéhez az ujjakból vágtam ki darabokat, de persze elfelejtettem lefotózni, ehh. Az eleje szegőpántjaiból készült a fogantyú, az alsó szegőpántból azoknak a tartóit vágtam ki (mindjárt látni fogjátok, miről beszélek), a hát nagyobbik darabjából a táska eleje-hátulja, a kisebbikből az alja lett. A táska elejét és hátát úgy szabtam ki a dzsekidarabból, hogy az oldalsó varrásvonalakat megőrizzem – ebből lett a későbbiekben a táska felső pereme.
A táska nem bírt volna ki nagyobb megterhelést, ha nem varrok bele egy erősebb bélést, így hát miután kiszabtam a darabokat, mindegyikhez egy-egy ugyanakkora méretű bélésdarabot is kivágtam: az elejéhez-hátuljához egy jó tartású bútorkordból, az aljához és oldalához pedig a Repülő Kutató egyik kiszolgált farmerének szárából (igen, tényleg nem dobok ki semmit, grr). A bélésdarabokra még külön merevítő közbélést vasaltam rá, ha így sem bírja el a cuccaimat, hát az anyját neki, azt. Mivel viszont ezt a bélést csak erősítésnek szántam, piros csíkos jó tartású selyemből (aka sötétítőfüggöny) is kivágtam mindegyik darabot, azt egyelőre félretetttem. Végül a táskadarabokat és a bélésdarabokat cikcakkal összevarrtam a szélükön, így ni:
Az eleje-hátulja bélését, mint látható, úgy terveztem meg, hogy a már emlegetett felső peremet is belekalkuláltam – ide kerül majd ugyanis a cipzár. Addig viszont még igen sok volt hátra: például kitalálni és megvarrni a fogantyúkat.
A fogantyúk az eleje belső szegőpántból készültek: ezeknek leegyenesítettem a szélét, majd levágtam egy erősebb szalagból is egy-egy ugyanakkora hosszúságú darabot, mint a két fogantyú, a szalagot hosszában kettéhajtottam, és a csíkok közepére helyeztem. (Ilyen piros volt csak, ráadásul arany szegéllyel, na.)
Ahogyan a facsipesszel rögzítettem a ráhajtást, úgy kezdtem el rávarrni a szalagra a bőrcsíkot, széles cikcakkal. A kész, bélelt fogantyúk színoldalára egy keskeny fekete cérnacsipke-szalagot varrtam fel, hogy takarja a cikcakk esetleges szabálytalanságait. Ezen a ponton mondta be az unalmast az első géptű. (Csak szólok, hogy a bőrvarró géptűk nagyon szívósak: nem törnek el azonnal, hanem előbb meghajlanak. Ha akad, kopog, és csak ráncigálásra akar előrehaladni, akkor már lőttek neki, csak még nem tudja.)
Tűcsere, tovább. A fogantyúk alsó tartórészéhez ebből okulva már nem a vastag piros szalagot, hanem egy erős vászoncsíkot használtam bélésnek. A kiapadhatatlan készleteimben volt négy úgynevezett félkarika, valaha egy esőkabát ujján szerepeltek dekoráció gyanánt, ezekkel terveztem a fogantyúkat a táskához rögzíteni. A dzseki alsó szegélypántját ennek megfelelő szélességben vágtam szét, majd a vászoncsíkra kétoldalt ráhajtottam a bőrcsíkot, kihasználva a szegély eredeti alsó varrását is, így ni:
Kétoldalt ráhajtva rávarrtam a vászoncsíkra a bőrcsíkot, aztán négy egyforma darabra vágtam, és rávarrtam a végükre a félkarikákat.
A félkarikák üres felére a kész fogantyúszalagot varrtam fel, fogantyútartó, félkarika, fogantyú, újabb félkarika, újabb fogantyútartó sorrendben, majd még egyszer ugyanígy. A végére két egyforma hosszú bőr-fém izé volt a kezemben.
A fogantyútartós résznél átlósan levágtam a visszahajtott rész sarkait, majd a fogantyúrész varrásához, ami nem sikerült túl szépen, levágtam a bőrhulladékból négy kis csíkot, és azokat kézzel rávarrtam a fogantyúkra. Ilyenformán tessék elképzelni ezt az egészet:
Ezután következett a fogantyúk meg tartók rögzítése a táskára – remélem, most már összeáll, mit hadováltam itt fogantyúkról meg tartókról.
Mint a képen is látható, celluxszal rögzítettem a táska elejéhez-hátuljához a fogantyúk tartóit, és arra is vigyáztam, hogy tükörszimmetrikusak legyenek (a fogantyúkon lévő csipke szerint). A fogantyútartókat mindegyik csík mindkét oldalán rávarrtam a táskalapokra, menet közben húzva le a celluxot a varrás elől. Végül még egyszer végigvarrtam az eredeti varrásvonaltól három milliméterre, ha így is leszakad, hát nemtommicsinálok. (Megjegyzés 2017-ből: nem szakadt le. Igaz, ritkán használom a táskát, és nem pakolok bele féldisznót.)
A táska elejének közepére, épp csak a vicc kedvéért, egy szélesebb csipkeszalagot varrtam fel, kétoldalt rögzítettem keskeny cikcakkal:
A csipkeszalag közepére egy keskeny, hosszú bőrcsíkot varrtam fel díszítésül, ami nem ért fel a peremig, ezért az ötletért különösen megveregettem a vállam, igazán csinos lett. (Képhez tessék legörgetni a végére, a készterméken látható jól.)
Ezután végre nekiláthattam összeállítani a táskát. Először összevarrtam az elejét-alját-hátulját.
(E ponton már kezdett kontrollálhatatlanná válni a hulladékok és ficnik káosza, a jobb alsó sarokban például a végső bélés darabjai láthatók.)
A rögzítés kedvéért még egyszer végigvarrtam a színén is az eleje-alja-oldala eredeti varrásvonalától három milliméterre, aztán a visszájára beállítottam az oldalrészeket, hogy két centivel túllógjanak az alján, és rávarrtam azokat az elejére meg a hátára.
A majdnemkész táskát csak a fotó kedvéért fordítottam a színére, az oldalát és alját is a visszájáról varrtam össze. Ekkor halálozott el a második géptű, szólok.
Tűcsere. A cipzár bevarrásától tartottam a leginkább, éppen ezért a készletből egy mindkét oldalán nyitható cipzárat választottam, ami tíz centivel volt hosszabb magánál a táskánál. Rácelluxoztam a peremre, aztán szétnyitottam. A táska felső részénél mindkét oldalon kihajtottam a már meglévő varrást, a cipzár két részét fejjel lefelé (hogyan lehetne ezt vajon értelmesen megfogalmazni?) cikcakkal rávarrtam annak a szélére.
Ezek után a hajtást visszahajtottam, így a cipzár éppen a megfelelő helyre került, fejjel felfelé. A hajtást levarrtam három milliméterre a szélétől, hogy rendesen rögzítsem a cipzárt.
A táska bélésébe zsebeket varrtam, aztán a darabokból összeállítottam a bélést táskaformájúra:
A felső szélét elszegtem, a bélést így, ahogyan a képen látható, belehúztam a táskába, elegyengettem benne, aztán kézzel bevarrtam a cipzár széléhez a táska elején és hátulján. A cipzár két végét bedugtam a selyembélés mögé az oldalán, aztán azt is levarrtam.
A következő munkafázisról nincs fotó, de addig jó nekem, amíg nincs. Az oldal és az első-hátsó rész találkozását, különösen a cipzár elrejtését kézzel kellett megvarrnom, ez nem lett egy nívódíjas munka, arról nem is beszélve, hogy szerintem vagy öt éve először használtam gyűszűt varráshoz, és még így is megszenvedtem vele.
Mindenesetre a végeredmény ez lett, én meglehetősen büszke vagyok rá – végül is bekerülési költségen körülbelül 1500 forintba fájt, ha nem számolom a már meglévő alapanyagokat és eszközöket, valamint a ráfordított időt, márpedig nem számolom, még csak az kéne. Ráadásul még megmaradt a kabát majdhogynem fele, abból is lesz valami, csak győzzétek kivárni.
Szaporulat a szekrényben 3. – Gyerünk, tavasz
Elmentem turkálni – több helyre is, bevallom, de vegyük egyetlen beszerzésnek, mert Meghatározott Céllal mentem. Jeggingsnek hívott izét szerettem volna szerezni a ménkű nagy seggemre, mert amit tavaly turkáltam, a legkedvencebb gatyámmá vált, és előbb-utóbb le fog foszlani rólam. Ez természetesen nem jött össze, ember tervez, turkáló(k) végez(nek), mindegyik felpróbált darab túl nagy volt vagy túl kicsi. A vadászat során viszont szembejött ez,
és én őtet azonnal, próba és gondolkodás nélkül. Ha esetleg sejlene, van nekem már egy ugyanilyen narancsban, és roppantul kedvelem, úgyhogy a rózsaszínesbordót is ide nekem rögtön, jövel csupa meleg tavaszi napok, amikor az ember feldob magára egy kiske kardigánt, és abban parádézik kabát meg sál meg minden más anyámkínja nélkül.
A hasítottbőr holmikkal régi és meghitt szerelemben vagyok, úgyhogy nyilván ezt sem tudtam otthagyni.
Külön felhívnám a figyelmet a még-bolti-címkére, amelyen az szerepel, hogy eredeti ára 40 brit font. Az ilyen vételek mindig megmelengetik a kicsi hideg szívemet.
A helyzet ezek után kezdett eldurvulni, mert hirtelen azt vettem észre, hogy ezt a két pólót is akarom.
Kábé ezek a pillanatok azok, amikor az ember rájön, hogy hm, this seems like a pattern, my dear Watson, én most tulajdonképpen egy tavaszi ruhatárat rakok összefele, ami rózsaszín meg zöld meg szürke. Jó, akkor maradjunk ebben a mederben, és dobjunk hozzá még egy kis sárgát is.
Ó, ha már sárga meg zöld meg rózsaszín, akkor gyere te is szépen a mamához, ha már eljöttél idáig az Ingyákról az összes flittereddel.
Tégedet viszont valószínűleg nem kell áprimájusig spájzolnom, kicsike kötényruha műbőr betétekkel meg zsebfedőkkel.
Oké, ennyi már elég lesz, mások évekig nem vesznek ennyi holmit (igaz, másoknak őtözködős blogja sincs, és a fejük se fáj). Természetesen pontosan ebben a pillanatban köszönt rám a vállfájáról egy fekete kabát, hogy hellóóóó. Én ugyan megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ő fekete, és rondák a gombjai, és csak néhány hétig lehetne kihasználni tavasszal, azt is akkor, amikorra már van nekem sok kabátom meg blézerem meg tervem arra, hogy szürke meg zöld meg sárga meg rózsaszín, de hát nem volt kihez beszélni. A kabát ezen a ponton, ha macska lett volna, már ott ül az ölemben dorombolva, és széthagyja rajtam összes szőreit.
Nyilván felpróbáltam, és innen már tényleg nem volt mit alkudozni magammal meg a kabáttal.
Így, a szekrényen fityegve, teljesen érthető, ha nem látjátok benne a doromboló szőrös ragadozót, akit se levakarni, se otthagyni nem lehet, de ha majd felveszem, megértitek.
És mivel az volt az ígéret, hogy egy darab be, egy darab ki, tessék: egy kötényruha, négy póló, egy ruha, egy kardigán és egy kabát viszlát, plusz egy mellény, ami nincs a képen, de ez lesz az. (Kicsit csalok, mert ezt én varrtam, és szándékomban áll varrni majd helyette egy másikat, de ez most repül, mert túl szöszös.) A mellékelt cuccokat meguntam, kinőttem, nemhordomeleget, szóval melyik miért, de repülnek. Ha bárkinek érdeklődése szottyan bármelyikre, kajabáljon. (A kötényruhát különösen ajánlom figyelmetekbe, aszimmetrikus szabású Promod, igazi bótban vettem, nem is hordtam sokat, ezen a blogon például még nem, és nem is várható, hogy fogom, mert mellben igen szűk lett az elmúlt hét évben. Fenékben is, bár ott nem annyira.)
Az idei évből (tudjátok, abból, ami szeptembertől szeptemberig tart) még hátra van öt és fél hónap, szekrényszaporulatos posztból pedig négy, szóval igazán nem nagy megszorítás az az idei feltétel, hogy összesen hét kupacban vásárolhatok magamnak mindenfélét. A következő felvonás amúgy valószínűleg cipőkről fog szólni, mert vettem a húgomnak ajándékba egy kis virágos bakancsot, és ez is itt ül dorombolva, szertehagyván mindenhol a szőreit, én pedig hiába mondogatom magamnak, hogy negyvenegy éves vagyok, az a kis virágos bakancsokat nem érdekli, sőt, tulajdonképpen engem se.
4/156 – Májusi délután
(Pinokkió-hadművelet, harmadik nap.)
Amikor már meleg van, de még nem rekkenő, időnként picike esők permeteznek, és az egész világ bodzától illatozik. Ezt is nagyon szeretem.
(Oké, ez volt az utolsó. Holnaptól megint február lesz.)
4/155 – Áprilisi délelőtt
(Pinokkió hadművelet, második nap.)
Ezt az időjárást is nagyon szeretem, reggel még hűvöske van, de már ötkor üvölteni kezdenek a kertben a madarak, és hatkor kisüt a nap, a fák meg bolondul virágoznak.
(A valóság az, hogy nemsokára némi káromkodás kíséretében felveszem a gumicsizmámat, és átmegyek a boltba macskaeledelért. Az az egyetlen olyan lábtyűm, ami nem csúszik, nem ázik át, és nem sajnálom összelatyakozni.)
4/154 – Szeptemberi reggel
(Pinokkió hadművelet, első nap.)
Nagyon szeretem ezeket a langymeleg koraőszi napokat, a piacon tízféle paradicsom, a levegőben érésillat, vége felé közeleg a vakáció, és még nem kell harisnyát venni, de már át lehet állni az ötvenes faktorszámú napvédőről a húszasra.
(A blogon túli valóságban öklömnyi vizes gombócokban esik a hó, a mai nap eddigelé legizgalmasabb pillanata pedig az volt, amikor a fürdőszobai tetőablakról hirtelen ledörömbölt fél mázsa összetapadt vizes izé, én meg a hajfestékes flakonnal a kezemben majd összetojtam magam ijedtemben.)
Intermezzó – A Pinokkió-hadművelet
Ennek a blognak az az egyik alapvető sajátossága, hogy cefet módon őszinte a képeket meg eseményeket illetően. Mindig arra törekedtem, hogy éppen az legyen rajtam, amit aznapra beposztolok – még akkor is, ha a hajnali indulások miatt konzervekre voltam kénytelen hagyatkozni. Na most a következő néhány napban ez kissé (kissé, hah) módosulni fog.
Kezdjük azzal, hogy én innen szombatig szinte biztosan nem megyek sehová. Vagy a kanapémon ücsörgök gyomrozandó szövegekkel, vagy pedig a Bűnök Barlangjában anyagficlik között, és mindeközben csupa kényelmes házi játszósruhát hordok. Ennélfogva három lehetőség áll előttem: a) nem posztolok, mert minek, b) az igazságnak megfelelően beposztolom, ami éppen rajtam van (bár minek), c) hazudni fogok.
Én úgy döntöttem, hogy c). Gondoltam, szólok.
Szaporulat a szekrényben 2. – Kék helyett kéket
Mondtam már, hogy ebben a szeptembertől szeptemberig terjedő évben fenntartok magamnak összesen hét alkalmat a megbolondulásra (=szerzek magamnak új holmikat), viszont ahányszor bejön valami a szekrénybe, távozik egy másik darab ugyanabból a fajtából. Nos, ez itt most a második megbolondulási alkalom (nem is rossz, januárig kihúztam egyetlen nekem-új blézer vásárlásával), viszont sajnos nem kellett gondolkodnom azon, mit hajítsak ki az új cuccok miatt, repültek maguktól.
Mindenekelőtt a kedvenc kis kék bakancsom teljesen megkrepált, ni:
Ezt javítani sem lehet, bánatom végtelen. Nagyon szerettem én azt a bakancsot.
Nagyon szerettem a kis kék cowboycsizmámat is (ezt itt), de hát ez is kicsellózott velem, pikkelyekben kezdett hámlani róla a matéria, úgyhogy búsan lemondtam róla.
Mindezek után persze úgy gondoltam, vennem kell magamnak új kék bakancsot – a két elhalálozott darab ugyan pótolhatatlan űrt hagyott a szívemben, de azért megpróbáltam befoltozni ezekkel itt:
Ha úgymond átlagos tél lenne, már ezekben mászkálnék, de a sokmínuszhoz jobban jöttek azok a csizmák, amiket már alaposan bejárattam, és tudom róluk, hogy két zoknival sem törik a lábam.
Az utolsó darab, amit most szereztem be, nem téli cipő, de ne áltassuk magunkat, tél után errefelé rögtön nyár jön, közte talán két heti tavasszal, úgyhogy gyorsan megvettem ezt is, amíg el nem múlik hirtelen a szezonja. Még a múltkori szekrénypurgáláskor szanáltam egy szíjas cipőt, mert évek munkájával sem sikerült betörni (ezt itt), úgyhogy pótolni szerettem volna. Ezért megvettem ezt itt ni
Sajnos a készleteim átnézésekor búsan tapasztaltam, hogy további cipők is elindultak a múlt időbe kerülés útjain, szóval ezzel még nincs vége a mesének, de egyelőre maradjunk ennyiben.
Eská – Bevezető a Bűnök Barlangjába
Mivel meglehetős rendet raktam a varrószobámban, talán nem ártana, ha gyorsan megmutatnám nektek, hová szoktam elvonulni szöszölni, molyolni meg szöszmötélni akkor, amikor ezt bejelentem. Egyszer majd nyilván kaptok képeket arról is, amikor éppen fel van robbanva bent minden, de egyelőre mutassuk a szebbik pufánkat, aszondok. (A képek kattintásra nőnek egy kicsit, ha erre van igényetek.)
Belépéskor különösen szép pufáját mutatja a szoba (ilyenkor, kitakarítva), ezt ni:
A futonon kiválóan lehet dögleni, kinyitva pedig kétszemélyes vendégágy, úgyhogy igazán jól kihasználható bútordarab. (Az Ikea természetesen leállt a gyártásával, mire is számítottunk másra.) A polcról majd kaptok egy teljesebb képet is, de most szépen forogjunk tova az óramutató irányába.
Helló, Erik, helló, varróeszközök, helló félkész pucér baba.
Erik és az ő asztala után egy újabb csodás ikeás szörnyeteg következik (nem a reklámért, de ebben a szobában a szőnyeg meg szék kivételével minden berendezési elem ikeás), dugig telepakolva. És ha azt mondom, dugig, nem viccelek.
Itt laknak a burdák meg a poláranyagok nagy része, a dobozokban szalagok, cipzárak, anyagficlik, a kosarakban további anyagok, a zacskókban további ficlik meg olyan döglött projektek, amikre egyszer majd visszatérek. Egyszer. Jelzem, a rendezéskor kidobtam egy zsáknyi már-semmire-se-jó ficlit, de még mindig maradt ennyi.
Az ajtó túloldalán csomagolópapírok láthatók, meg egy halom work-in-progress. Azok az izék ott fent díszpárnahuzatok lesznek, a túlterhelt tartóban pedig szétboncolt ruhadarabok laknak.
Az egyik falat teljes egészében polcok borítják, amelyeken elragadó összevisszaságban laknak anyagok, újracuccolandó régicuccok meg a krimigyűjteményem kábé fele (se, ha jól megnézem). Vannak a polcon más könyvállatok is, akik jobb híján itt kötöttek ki, a Bragelonne vicomte-tól az X-szárnyúak kalandjaiig, és a True Blood-sorozattól Romana Széphistóriákig. Az “eklektikus” még érintőlegesen se írja le ennek a polcnak a tartalmát, és ez engem mindig felvidít.
Nesztek néhány közelkép is innen-onnan:
Hát itt szoktam én szöszölni meg molyolni, bár olyankor nyilván sokkal nagyobb a kupleráj. Ha bármelyik kiállítási tárggyal kapcsolatban bármilyen kérdésetek lenne, ne tartsátok magatokban.
Eská – Hogyan építsünk vízszintes karácsonyfát
Macskás háztartásban karácsonyfát állítani nagyjából olyan bölcs dolog, mint szeget verni belülre a saját bakancsodba. Emellett meg sajnálom is a fákat. Igen, tudom, hogy valahol Zalában népek élnek abból, hogy karácsonyfákat termesztenek, de mivel kénytelen lennék kidobni szegénykét az utcára, amikor már lejárt a szavatossági ideje, inkább hanyagolom a karácsonyfa-állítást.
Azazhogy, tulajdonképpen szoktam én karácsonyfát állítani, de nem ott, nem úgy, és nem olyat, amilyet általában szokás. A teraszra néző dupla nagyablakra szoktam építeni egyet a szemöldökfára – így van látvány, van fenyőillat, van illúzió, viszont nincsenek halott fák meg izgatott macskák, akik a halott fát próbálják megmászni. Igaz, ehhez szükség van a szemöldökfán valami kampóra vagy effélére – nos, nálunk szemes csavarok vannak felfúrva, abba szoktam bújtatni a függönytartó rudakat, amikor éppen van az ablakon függöny. (Vízszintes karácsonyfához nincs. Volt már nekem macskám, Sziréna, aki profi függönymászó volt, inkább nem kockáztatok.)
Szóval kell a vízszintes karácsonyfához valami efféle is, ni. (A pókháló opcionális. Nekünk nem fáj. A plafonnak se.)
Kell ezenkívül: néhány fenyőág, egy praktikus rúd (az enyém, amit már a kezdetektől használok, eredetileg egy polcrendszer része volt, és azért előnyös, mert vannak benne lyukak, amiken átfűzhetem a rögzítő drótokat meg madzagokat), madzag, olló, fényfüzér meg díszek ízlés szerint.
A fenyőágak közül két hosszabbat rákötöztem a rúdra így,
aztán a harmadik ágat szépen szétboncoltam kisebb darabokra.
A kisebb darabokat addig kötözgettem, amíg eléggé tömöttnek láttam a végeredményt,
rácsavargattam a fényfüzért,
majd a rúdon már évek óta ott fityegő praktikus drótdarabbal felkötöztem a szemes csavarokra.
Ezután bekapcsoltam a világítást,
és már csak a díszeket kellett felakasztgatnom, meg a maradék fenyőágakat betűzködnöm ide-oda, ahol úgy tűnt, hogy gyér a látvány. (Ezeket már nem szoktam felkötözni, fennmaradnak maguktól is a bozótban.)
Tessék, vízszintes karácsonyfa.
Évnyitó – A negyedik
Ezt is megértük. Már a negyedik évbe fordítom bele a blogot, fel a vitorlákkal, arrgh. Az eddigi három elképzeléseiről meg tematikájáról itt lehet tájékozódni, ha valakit érdekel – dióhéjban azt tudnám mondani, hogy volt eddig minden, mint a búcsúban. Az első évben nemveszeksemmit, a másodikban csakkicsitveszek (plusz a 30/30/12-es önszabotálás), aztán egy évig ereszdelahajamat, szóval tényleg minden.
A negyedik évre persze megint szükségem lett hirtelen némi keretre (=valamire, amivel szabotálhatom magam), különösen, hogy a három évvel ezelőtti kiindulóponthoz képest jóval több holmim van, és érdekes módon jobban is kedvelem azokat. Azt hiszem, kábé a ruhatáram felét lecseréltem a blog kezdete óta, ami az első két év dilinyós kötöttségeivel tényleg szép teljesítmény. Most, ebben a megengedő pillanatban, úgy látom, hogy mindenem megvan, amire szükségem lehet, és elvileg akár öt évig is elketyeghetnék azzal a ruhatárral, amivel jelenleg rendelkezem – anélkül, hogy bármi újra szert tennék. De azért, legyünk realisták, az új (nekem-új) holmik kicsike örömforrásokat is jelentenek, kicsike örömökre meg mindenkinek szüksége van.
Ennélfogva a negyedik évi önszabotálás úgy fog festeni, hogy
a) elvileg nem veszek semmiféle ruhát-cipőt-kiegészítőt, de fenntartom a lehetőséget, hogy összesen hét alkalommal, amikor elegem lesz a világból, megbolonduljak, és elmenjek turkálni, vagy leadjak egy rendelést a Vaterán/Sarenzán/bárhol. (A hét az szép szám. Prím. Mint a 41 meg a 2017. Ha nem nyomaszt nagyon a világ, éppen elegendő is lesz, úgyhogy ajánlom a világnak, jól viselkedjen.) Természetesen ilyenkor nem tudom garantálni, hogy egy megbolondulási alkalom = egyetlen nekem-új darab, viszont hogy ne jussunk el már megint a becsukhatatlan szekrényekig,
b) minden beérkezett darab egy hasonló rendeltetésű régebbi darab távozását fogja jelenteni. (Bejön egy új kardigán, kimegy egy régi kardigán, bejön egy új szoknya, kimegy egy régi szoknya – tetszik érteni az általános idéát.) Emellett pedig
c) minden olyan darab, amit ez alatt az egy év alatt nem vettem fel, és nincs különösebb érzelmi értéke sem (pl. “jójó, nem volt rajtam már tavaly se, de hát ebben voltam a húgom esküvőjén”), repül. Semmi értelme olyan cuccokat parkoltatnom a szekrényeimben, amelyeket nem hordok.
Más változást ne tessék várni, ez továbbra is egy őtözködős blog időnkénti macskafotókkal, receptekkel, varrogatással és meglehetősen sok nyafogással. A ruhák nem a legfontosabb dolgok az életben, de ha már úgyis muszáj felöltözni mindennap, miért ne legyen mindegyik nap más? Nem azért öltözködöm, hogy unatkozzak.
Úgyhogy akkor most tényleg fel a vitorlákkal, és arrgh.
Újracucc – Farmerszoknyából táska
Nekem sorsom van, úgyhogy a hét legbonyolultabb és legmívesebb átalakításáról lévén szó, ez a minimum: súlyos balfékságból kifolyólag úgy kitöröltem a fényképezőgépemből az első néhány fázisfotót, mint a sicc.
Még a szoknyát aminek nekiestem is csak így tudom megmutatni eredeti állapotában, ni:
Hosszú volt, egyenes szabású, csámpás, és combmagasságban két nagy oldalzsebbel járult hozzá ahhoz, hogy ne nézzen ki rajtam jóformán sehogy. A fotóarchívum tanúsága szerint nem is volt rajtam egyszer se, amióta megvan a blog, szóval még ezt se tudom bemutatni.
Azt persze már régen tudtam, hogy egyszer majd táska lesz belőle, de ti már csak a közepén tudtok bekapcsolódni a folyamatba. Akkorra már kivágtam egy alkalmatos méretű anyagdarabbal együtt az oldalzsebet, és a szoknya alsó részéből egy olyan darabot, amit csővé varrtam össze. (Volt hátul rajta egy szintén csámpás felsliccelés, ami megakadályozta, hogy simán csak a szoknya alját használjam, ott is vágni és varrni kellett, vagyis a cső kerülete kábé tizenöt centivel kevesebb, mint a szoknyáé volt.)
Ezt a két darabot – a zsebet meg a csövet – szándékoztam egymásra applikálni, és az meg is történt. (Innentől már van dokumentáció minden fázisról.)
A projekt persze a röhej kedvéért ezen a ponton is úgy működött, mintha el lenne átkozva, mivelhogy cipzárt és bélést is akartam bele gyártani, az pedig sokkal könnyebben megoldható, ha alul nyitva hagyom egy ideig a táska testét képező csövet, és csak később zárom le. Nos, nem így történt, ezen a ponton ábrándosan összevarrtam az alját.
Ha már így alakult, legalább megmutatom, hogyan lehet egyszerűen és fájdalommentesen elérni azt, hogy a táska alja valóban táskáéra hasonlítson, ne pedig szatyoréra.
Amikor már a visszájáról összevarrtad az alját, el kell fordítani így, és levarrni keresztben rajta egy kis háromszöget,
ami oldalnézetből így fest majd,
a táskát visszafordítva a színére pedig így:
Ezt nyilván mind a két sarkával meg kell cselekedni, és máris táskaformája lesz:
A fenti képen már látható a cipzár meg a táskapánt, amit ehhez a projekthez szántam: a cipzár végtelen készleteimből származott, a táskapántot pedig régesrégen operáltam le egy elhalálozott táskáról azzal, hogy egyszer kelljen, s jó, ha van. Hát most kellett.
Lemértem, milyen hosszúságban lesz nekem jó ehhez a táskához a pánt, levágtam róla a fölösleget, aztán a karika nélküli felét belevarrtam a táska azon pontjára, ami hordás közben a hátulsó felemet nézi:
Az elülső felemet néző részre került a karika – ennek a rögzítéséhez a szoknya gomboláspántjáról leoperált bújtatókat használtam:
Ezután végre kivágtam egyetlen darabból a bélést (ha már úgyis felülről kellett beleügyeskedni, nem volt sok értelme két darabból csinálni), varrtam rá egy csomó szívemnek kedves zsebet,
aztán összevarrtam az oldalait, és ennek is levarrtam az alján a táska külső rétegével megegyező háromszögeket, lásd mint fent.
Belehúztam a bélést a táskába, és sűrű szitkozódások közepette összevarrtam a rétegeket úgy, hogy a bélés meg a külső réteg közé bevarrtam a cipzárt is. Ez így ebben a formában nem hangzik nagy melónak, de párhuzamosan kellett három dologra figyelnem, a bélésre, a cipzárra meg a külső részére is, hogy mindhárom használható legyen majd és kevéssé ronda, ezek közül pedig a cipzár és a bélés folyton el akart mászni valahová. Ezenfelül kétféle cérnával dolgoztam: a bélés felőli oldalán mindközönséges sima szürke poliésztercérnával, a külső rétegnél meg a farmervarráshoz inkább megfelelő vastagabb kékkel. Azt hiszem, jól látható, mi a kettő közötti különbség.
Ez természetesen azzal járt, hogy az öltés szorosságát is muszáj volt korrigálnom időnként, nehogy eltépje a gép a szürkét. Summa summárum, monstre szopás volt az egész, de végül sikerült összevarrnom a kenyeret, haját, bélit, háromfélit.
Ezenfelül a cipzár kilógó végét be kellett ügyeskednem a bélés meg a külső réteg közé, és ezt csak kézzel tudtam megoldani. Nem lett egy nívódíjas munka, de meglett:
Ééés kész.
Na, dobjunk még rá valami dekorációt, például egy tallért:
Intermezzó – Évzáró buli, szivárvánnyal
Mivel a harmadik évben nem volt semmiféle tematikus önszabotáló marháskodás, ide nekünk egyet a végére, nem is kicsikét, amindenit!
Ha az embernek annyi tarkabarka holmija van, mint nekem, simán belefér, hogy egyetlen öltözékben is produkálni tudja a komplett szivárványt, de most azzal fogok megpróbálkozni, hogy széthúzzam egy hétre ezt a szivárványt. És mivel ennyi tarkabarka holmiban mindig akad egy csomó olyan, ami vagy átalakításra szorul, vagy pedig egyszerűen csak kedvem van ehhez az átalakításhoz, miért ne kössem össze az egyik önszabotálást a másik önszabotálással.
Szóval: mostantól harmincegyedikéig hét nap, hét szín, hét átalakítás. Kicsik, nagyok, egyszerűek és bonyolultak, tízpercesek és kétórásak, szép vegyesen, mint a zélet.
Provizórikus beharangozó készletként tessék:
A rendezőbizottság persze ezúttal is fenntartja a változtatás jogát, mert miért éppen most ne tenné. Ezt a szivárványt még múlt héten fotóztam össze – tudjátok ti, mi minden történhet egy káoszos varrószobában egy hét alatt?…
Szaporulat a szekrényben 11. – Bizsuk, övek, Sattaratta
Még az erdőbényei hétvége alatt ugrottunk be Sátoraljaújhelyre, amit egy mondatban úgy tudnék összefoglalni, hogy a főtér egyik végén a katolikusok vannak, a másikon a kálvinisták, középen meg nem szabad csinálni semmit. (Tilos dohányozni, szotyizni, gördeszkázni, kutyát sétáltatni meg még mit nem. A padokon üldögélést meg az áthaladást kegyesen megengedik. Jó kérdés amúgy, hogy ha én, vöröshajú hófehérke rágyújtottam volna az egész tiltáshalom közepén kutyámmal együtt gördeszkán állva egy szotyolára, érdekelt volna-e bárkit is. Ez a szép új világ sok esetben éppen olyan ronda, mint a régi volt, viszont legalább jó alaposan le van térkövezve.)
Na de találtam ott is egy turkálót, mert én mindenhol találok turkálót Prágától Los Angelesig és Regensburgig, miért ne találnék éppen Sattarattán. Ruhaneműt nem szándékoztam venni, de egy akkora böhöm állvány bizsu volt a kirakatban, hogy muszáj volt bemennem. A turkálók, ahol a bizsujaimat vettem anno, az elmúlt három év alatt nagyrészt kidöglöttek alólam, mást meg nemigen találtam helyettük, úgyhogy uccuneki. Ezt mind sikerült összeturkálnom:
Emellett az a tapasztalatom, hogy ahol vannak bizsuk, ott általában vannak övek is, és nem csalódtam.
És ez a teljes gyűjtemény volt 2500 forint. Milyen kár, hogy semmi ingerenciám visszalátogatni Sattarattára, ahol a főtéren minden tilos.
Minden nap más - mindennap más 
