Évekig ríttam, hogy a tancsitancsi meg a vizsgáztatás miatt sosincs időm rendesen rákészülni az adventre meg a karácsonyra – nos, ez megint az az eset, amikor akartad, akartad, jól megkaptad. Tegnap bekörmöltem a neptunba az összes aláírást és gyakorlati jegyet, ellenőriztem és élesítettem az online vizsgákhoz a dolgozatokat, most meg itt állok tanácstalanul-izgatottan-szomorúan-reménykedve. Szó se róla, nagyon tanulságos és érdekes experimentum ez is, de olyan plusz energiát igényel, amire nem volt szükség, amikor nem volt lehetőség arra a lelazulásra, ami óhatatlanul magával hozza a terveken túl a tépelődnivalókat is. Amikor egy normális félév normális végével küzdök, olyan automatizmusok működtetnek, amelyeket már jól ismerek. Mint egy elnyűtt, jó meleg kabát. Mindig azért morogsz, hogy szúr a gallérján a szövet, és túl hosszú az ujja, de már megtanultad, hogyan tekerd nyakad köré a sálad, és hogyan lendítsd a kezed, hogy ne zavarjon a túl hosszú kabátujj. Aztán egyszer csak ott találod magad egy új kabátban, ami máshogy kényelmetlen és másutt meleg, a kezedben pedig még nincs benne a mozdulat, amivel magad köré kanyaríthatod.

Ma dél után elaludtam a futonomon, mellettem egy kosárnyi horgolnivaló, az ablakpárkányon illatmécses, álmomban pedig Mama házában jártam, csomagolnom kellett, mert épp be akartak költözni az új lakók, akik csak ügyvéd jelenlétében voltak hajlandóak kommunikálni velem, belsőépítészekkel méregették a szobákat, oh, a padlásra épp jó lesz egy játékszoba Villőnek és Menyhértnek, én meg közben könyveket raktam kupacba, a hálószoba ablaka alatti diófát méregettem, vajon hogyan lehetne kiásni és azt is elvinni, közben pedig késéles tisztán láttam, hogy nem tudok elvinni mindent, mert a minden nem elvihető, de azért csak pakoltam ott kétségbeesetten, mint Bogdán az üres boltban.

A season for joy, a season for sorrow, ettől is több leszek a végére, de azért nehéz, nagyon nehéz.