Az idei holazoknim szezont ünnepélyesen megnyitom.
Igaz, ezúttal ez a “hol a Léna bugyija” szezon volt, de megvan a laptoptok is, csapathatjuk.
Mint a mellékelt ábra mutatja, ezúttal sem árulok zsákbamacskát, a táska viszont kényszerű használatlanságában úgy elkezdett foszladozni, hogy öröm nézni. Hajh, te világ.
Mától röffen be a tanév, pontosabban nekem csak holnaptól, ebben a félévben ugyanis a vasárnapom lesz a szombatom, a hétfőm meg a vasárnapom, teccikérteni. Ennek örömére éppen most olvasgatok egy fél órája élesedett dokumentet, amit az egyszerűség kedvéért hívjunk úgy, hogy “375. számú, Frissített és Aktualizált Rektori Utasítás Szopornyica Idejére”. (Jó na, nem volt belőle 375, de teccikérteni ezt is.) A lényeg, hogy mátul fogva kötelező odabent a maksz, bár aki pofázik, leveheti. Oké. Akkor mindenképpen úgy szervezzük a táskáinkat, hogy legyen bennük maksz, pótmaksz meg rúzs.
Ez utóbbi nyilván azért, mert engem a pofázásért tartanak, és van is rúzsom légió, ez például itt most éppen az Obsession fedőnevű a múltkoriban vett szortimentből,
és jelen állapotjainkhoz találóbbat nagyítóval sem lelnék, hahh.
Ó, jöjj, drága oktatás és buszonzötyögés és az összes tökömbököm, lázméréstől kezdve a másfél perces kézmosásokig, jöjjön bármi, csak online oktatás ne, mert abból rohadtul elegem van, és különben is, az online oktatási körülmények nem adottak jelenleg énfelém,
és amíg a szőrös Maksz nem takarodik el onnét, javítani se tudok rajtuk.
Bár tudjátok mit, nem is nagyon akarok. Jöjjön inkább a táska, pendrájv, kézmosólötyő, kesztyű, maksz, pótmaksz, rúzs, satöbbi, satöbbi, satöbbi.
Egészen mintaszerű őszi vasárnapocska kinézetű őszi vasárnapocskánk van, feleim.
Jó eséllyel szundikálni is fogunk. Poci biztos.
Az “ez a nap is jól kezdődik” témára: a mai speciel nálunk így kezdődött.
Az otthoncsücsü napok vége felé döngetünk, jövő héten már teljes erővel repesztek bele a mindenfélébe, és huszonötödike estig lényegében nincs megállás, levelezős órák halomszám, huszonhetedikétől viszont megint jöhet a körömrágós majré, hogy a gyakszihéten vajon melyik hallgató alól karanténozzák ki a Babóca csoportot. Az álmaim is egyre lükébbek (bár ezt nehéz elképzelni), egyre gyakrabban álmodom néma csendben érkező űrnindzsákkal, ma éjjel például egy minden irányból védtelen kis víkendházból kellett kimenekíteni miattuk fél tucat gyereket, ők természetesen nem bírták befogni a szájukat, én meg nem ijeszthettem meg őket, mert akkor pláne bömbölni kezdenek. Jajistenem, az a sok szétszórt kis cipő, amit mind fel kellett rájuk adogatni, és közben rozoga fotelek alól húzkodtam ki tiszta pelenkákat meg plüssmacikat, ez is kell, az is kell, odakint meg egyre több villám közepette nyílt meg egyre több dimenziókapu. Nyilván nyöszörögve ébredtem és teljes pánikban, aztán már csak azért fohászkodtam, hátha legalább van vagy hajnali öt, de nem volt, csak háromnegyed három, én meg nem tudtam visszaaludni fél hatig, amikor már amúgy fel is kelhettem volna.
Ha láttok valakit talpig rózsaszínben és virágmintásan, ne gondoljátok automatikusan azt, hogy hej de csuhaj kedvében van. Az is lehet, hogy az éjjel űrnindzsákkal álmodott.
Időnként az az érzésem, én leszek ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren az utolsó dominós, a többiek már mind felnőnek/kihalnak/lelépnek, én pedig még mindig adategyeztetgetek a kártyikámmal meg a butatelefonommal. A Telekom ezúttal külön megnehezítette a dolgom, egy hét különbséggel kétszer is megpróbáltam adategyeztetni onlány, egyik esetben állítólag nem voltam félreérthetetlenül azonosítható magammal (true story), a másikban meg addig jutottunk el, hogy “írja be a mezőbe a telefonszámát”, de hát bakker, nem volt ott mező. Nem volt ott semmi. Mint amikor Michael Endénél gyün a semmi, és megeszi a világot. Vagy mint nagyanyámnál a köd, aminek három komplett hegyet sikerült megennie reggelenként. (Ez utóbbi a nap folyamán elmúlt.)
Szóval, mit volt mit tenni, felöltözék legszebb adategyeztető ancúgomba*,
és elvándoroltam az ügyfélszolgálatig.
Jelentem, félreérthetetlenül azonosítottak önmagammal, bár eközben olyan kedvesek és barátságosak voltak, mint egy rosszabbfajta lópokróc. Talán mégiscsak kiskosztümben kellett volna mennem. (Frászt.)
Apropó, pokróc. Tegnap a buszra várva volt fölös húsz percem, amit nem óhajtottam a tűző napon abszolválni, úgyhogy bementem egy turkálóba, és kijöttem egy pokróccal. Szép barátságos zsenília pokróc volt, vadiúj, nálam meg volt egy szatyor (nálam mindig van szatyor), úgyhogy hazahoztam.**
Itthon ledobtam átmenetileg a tévéállványra, amiről négy év nemhasználat után végre eljutott a hulladékudvarba a tévé (aka porfogó és macskaülőke).***
Átmenetileg, höhö.
Bizisten csak pisilni meg kezet mosni mentem el, de hát Poci tudja, mi a zélet értelme.
Az új zseníliapokróc, az.
* Külön felhívom a figyelmet az öt évvel ezelőtt háromszáz forintért turkált tüllszoknyára, ami még Torontó legmagasabb pontját is megjárta, amióta velem van. Nédda!
Rosseb, milyen fiatalnak és optimistának látom az akkori önmagam, brr.
** Mivel már végtelennek tűnő ideje onlány marháskodásokkal tengetem az életem, megfeledkeztem arról, hogy a 14:45-ös valójában egy iskolabusz. Nos, ezúton szeretném újabb szent esküvéssel megfogadni, hogy ezzel én nem jövök haza. Ebben az a különösen pikáns, hogy ebben a félévben a nappalis hallgatókkal hetente kétszer is 14:00-kor érnek véget az óráim, úgyhogy a 14:45-ös lenne a legpraktikusabb választás. Haha. Én arra a szardelladobozzal keresztezett petricsészére nem teszem fel többé a lábam, ha tehetem. Tegnap különösen kriminális volt a helyzet, a csuklós helyett csak egy rövid busz jött, és az utolsó két esztergomi megállónál ki kellett szólnia a sofőrnek, hogy kedves várakozók, engedjék fel azokat, akiknek tényleg sürgős, de sajnálja, többen már nem férünk. Én akkor éppen ott álltam fél lábbal az egyetlen ponton, ami még jutott nekem, pokróc et al., az üléseken gimisek csiszatoltak az okostelefonjaik képernyőjén, az egész buszon csak hármunkon volt maszk, és ekkor megszólalt a fülem mögött tíz centivel egy csaj, hogy “Gecire fáj a torkom, tesa”.
Tavaly ősszel mondtam egy olyat, hogy ha valahol elkapom a szopornyicát, a 880-as busz lesz az. Ezt idénre is fenntartom.
*** Mint látható, a tévé mögött különösen derámai állapotok uralkodnak, úgyhogy ezt valamikor az igen közeli jövőben orvosolni kell.
Tavaly már meséltem nektek erről, úgyhogy nem kell újra elmagyaráznom, mitisakarahogyishívják. Mivel a szokottnál is csámpásabb időket élünk, úgy döntöttem, hogy a mai napot fogom ómengyártásra használni, mert ugyan csak jövő kedden lesz az első órám, de ma is tanításügyben robogtam Esztergomba, úgyhogy tessék, ez jött össze idénre. (Ne felejtsétek el: tényleg igencsak eklektikus anyagból dolgozom.)
Az első:
A második:
A harmadik:
Hátizé.
Csapatom a szamarakat Esztergomba, juhé.
Ez most még nem tancsitancsi, csak félév előtti ventilálás (mikor a nyavalyába lett egy L a ventillálás, he? én megint lemaradtam valamiről) meg kétségbeesett kísérlet arra, hogy megszervezzük ezt a tervezhetetlen világot.
Mikor tegnap búcsút vettünk egymástól, a helyzet nagyrészt tarthatatlan volt, valamint csíkos és elrettentő. Nos, azóta szántottam gyöpöt, vetetettem gyöngyöt festettem hajat, körmöt meg szemöldököt, szóval haladunk, ha lassan is.
Gondoltam, még kihozok néhány utolsót a paplanruhákból, mert ők is igencsak mennek a szezonból kifelé.
Jaja, az, amire Csipike szürke legyeket és a Légyölő Galócát használta, hogy Vadmalac, az Ebadta okulhasson a jövőre nézve.
Nédda.
Ne lődörögjetek még délelőtt tízkor is szedett-vedett csíkos izékben, és viseljetek gondot a hajatokra meg a szemöldökötökre, mert hanem ti is ilyen szégyenletesen fogtok festeni, mint én. Azt meg nem akarjátok, ugye?
Belenéztem a szekrénybe, aztán az egyetlen reakcióm egy némiképp enervált ásítás volt.
Oké, tudom, hogy ez gyorsan jön, de addig kell ütnöm a vasat, amíg még megvan – ha elkezdődik a tanítás, valószínűleg úgyis csak arra lesz energiám, hogy munkába menet meg munkából jövet horgolásszak kicsit a buszon.
Annak, ha tökegyedül mázolgatod összevissza a lakást, az az előnye, hogy olyan ütemben haladsz, amilyenben bírsz. Itt például éppen ez várható, majd megyek szépen körbe-körbe, és amikor a végére érek, akkor kész lesz. Egyszerű, nem?
A konyha után ezúttal a konyha és az étkező közötti falat támadtam meg, ahol ebből a szép nagy tohuvabohuból indultunk,
aztán miután lekaptam a polcokat a falról, és elvittem őket lefesteni, a fal pucolása, csiszolása, mélyalapozása, glettelése, újracsiszolása, újraalapozása majd festése után itt kötöttünk ki, ni:
Ezek után penig rádörrentem a RK-ra, hogy nézze át a tohuvabohut, és telepítse vissza mindazt, amit nélkülözhetetlennek vél belőle.
És lőn.
Nem tűnik nagy ügynek, de ha méterenként kell visszacsalogatnom a civilizációt, akkor úgy lesz. Annyi ütött-kopott fal meg bútor van ebben a lakásban, ami még teljesen használható, csak már megrágta az idő vasfoga.
Egyezzünk meg, mókusnyuszik: ma ti pattogtok, amíg én dögölészem, nem pedig fordítva.
Fél nap a Mentolos Zuzmóban és önsajnálatban tapicskálva, szegény én, harmadik napja ugyanaz a festékfoltos ümög van rajtam, egyedül és egyre fáradtabban küzdök a maszkolószalagokkal meg a létrával meg lakásunk derékszögtelen derékszögeivel, és közben idegen halott macskákon bőgicsélek, akikkel sosem találkoztam.
Inkább beküldöm most nektek tegnapról a mi két igencsak élő macskánkat, akik azonnal odaülnek, ahonnan én épp felállok pár percre.
A kilencedik évre visszahozunk néhány korábbi hülyeskedést: egyrészt megpróbálok legalább heti egy eská-projektet összehozni*, másrészt meg visszatér Boldizsár, a kalapmodell.
Piros sapkát még úgyse horgoltam eddig.
* Amióta nem sorszámozom, nem bütykölök kevesebbet, de mindenképpen kevesebbet blogolok be mindabból, amit csinálok. Ha tudom, hogy 52-re van szükség, többet fogok. Igazán nincs mit, szívesen, máskor is.
Egyesek megnyerték Dél-Amerikát (úgy nagyjából),
mások meg a glettelést,
így megy ez.
Helló, új év, épp úgy nézel ki, mint a régi. Az álmaim se jobbak, ma hajnalban ezúttal a követező mondatra ébredtem: “Komfortos kis kacatmadár vagy, mondtam Pötyinek, aki erre nem válaszolt semmit, de fél óra múlva elköltözött tőlem.” Mások ilyenekből írnak novellákat. Valamikor én is ilyenekből írtam novellákat, de most inkább sóhajtva elővettem a smirglit meg a mélyalapozót, és elindultam a konyha felé a macskák érdeklődő kíséretében.
Más híreink se kedvezőbbek, a hajam például kriminálisan fel van robbanva, a muszikák az éjjel összevissza vuzigálták rohangálás közben a szőnyegeket (kis híja volt, hogy nem gurultam le a lépcsőn, amikor kilátogattam a vécére), a szél pedig olyan ordas módon fúj, hogy muszáj lesz beköltöztetnem valahová a teraszról a festőműhelyt, mielőtt minden megtelik nyírfaszöszmővel.
Ami a festőműhelyt illeti, sokadjára bizonyosodott be, hogy a dobozban más színe van a festéknek, mint felkenve, és ismét más színe van laptopképernyőn, amikor az ember NCS S kódokat próbál leválogatni. Hát, na, khm. Én nem ilyen lovakat akartam.
Afölött nincs vita, hogy ezek is elég csinos lovak, de attól még nem ilyeneket akartam, no. Még nem tudom, hogy a valóságot fogom hajlítani a szándékaimhoz (=pacsmagok kevergetése és más csapások) vagy a szándékaimat a valósághoz (=hagyom az egészet a francba, jóleszaz! felkiáltással). Mit szóltok?
Mindent összevéve nem állítanám persze, hogy az életem egy összecammantott szarkupac, de mikor tegnap elfogyasztottam a konyhapultnál állva* szerény sülttojás-vacsorámat egy dokumentumfilm mellett, mely azt mutatta be, miért robbant fel Texasban egy kőolajfinomító,
mindeközben a Repülő Kutató és Professor Krtek ezt vacsorázták Berlinben:
Lehet, hogy amikor hazaérnek, a professzor véletlenül be fog esni fejjel a vécébe. Csak úgy egészen véletlenül.
* Az étkezőasztalon van minden, amit leszedtem az akkor-még-nem-zöld lovakról. Nekem már nem jutott hely.
 | mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
| mák - Jóleső Január 2026/19 –… |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/19 –… |
Minden nap más - mindennap más 