Időnként az az érzésem, én leszek ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren az utolsó dominós, a többiek már mind felnőnek/kihalnak/lelépnek, én pedig még mindig adategyeztetgetek a kártyikámmal meg a butatelefonommal. A Telekom ezúttal külön megnehezítette a dolgom, egy hét különbséggel kétszer is megpróbáltam adategyeztetni onlány, egyik esetben állítólag nem voltam félreérthetetlenül azonosítható magammal (true story), a másikban meg addig jutottunk el, hogy “írja be a mezőbe a telefonszámát”, de hát bakker, nem volt ott mező. Nem volt ott semmi. Mint amikor Michael Endénél gyün a semmi, és megeszi a világot. Vagy mint nagyanyámnál a köd, aminek három komplett hegyet sikerült megennie reggelenként. (Ez utóbbi a nap folyamán elmúlt.)

Szóval, mit volt mit tenni, felöltözék legszebb adategyeztető ancúgomba*,

és elvándoroltam az ügyfélszolgálatig.

Jelentem, félreérthetetlenül azonosítottak önmagammal, bár eközben olyan kedvesek és barátságosak voltak, mint egy rosszabbfajta lópokróc. Talán mégiscsak kiskosztümben kellett volna mennem. (Frászt.)

Apropó, pokróc. Tegnap a buszra várva volt fölös húsz percem, amit nem óhajtottam a tűző napon abszolválni, úgyhogy bementem egy turkálóba, és kijöttem egy pokróccal. Szép barátságos zsenília pokróc volt, vadiúj, nálam meg volt egy szatyor (nálam mindig van szatyor), úgyhogy hazahoztam.**

Itthon ledobtam átmenetileg a tévéállványra, amiről négy év nemhasználat után végre eljutott a hulladékudvarba a tévé (aka porfogó és macskaülőke).***

Átmenetileg, höhö.

Bizisten csak pisilni meg kezet mosni mentem el, de hát Poci tudja, mi a zélet értelme.

Az új zseníliapokróc, az.

* Külön felhívom a figyelmet az öt évvel ezelőtt háromszáz forintért turkált tüllszoknyára, ami még Torontó legmagasabb pontját is megjárta, amióta velem van. Nédda!

Rosseb, milyen fiatalnak és optimistának látom az akkori önmagam, brr.

** Mivel már végtelennek tűnő ideje onlány marháskodásokkal tengetem az életem, megfeledkeztem arról, hogy a 14:45-ös valójában egy iskolabusz. Nos, ezúton szeretném újabb szent esküvéssel megfogadni, hogy ezzel én nem jövök haza. Ebben az a különösen pikáns, hogy ebben a félévben a nappalis hallgatókkal hetente kétszer is 14:00-kor érnek véget az óráim, úgyhogy a 14:45-ös lenne a legpraktikusabb választás. Haha. Én arra a szardelladobozzal keresztezett petricsészére nem teszem fel többé a lábam, ha tehetem. Tegnap különösen kriminális volt a helyzet, a csuklós helyett csak egy rövid busz jött, és az utolsó két esztergomi megállónál ki kellett szólnia a sofőrnek, hogy kedves várakozók, engedjék fel azokat, akiknek tényleg sürgős, de sajnálja, többen már nem férünk. Én akkor éppen ott álltam fél lábbal az egyetlen ponton, ami még jutott nekem, pokróc et al., az üléseken gimisek csiszatoltak az okostelefonjaik képernyőjén, az egész buszon csak hármunkon volt maszk, és ekkor megszólalt a fülem mögött tíz centivel egy csaj, hogy “Gecire fáj a torkom, tesa”.

Tavaly ősszel mondtam egy olyat, hogy ha valahol elkapom a szopornyicát, a 880-as busz lesz az. Ezt idénre is fenntartom.

*** Mint látható, a tévé mögött különösen derámai állapotok uralkodnak, úgyhogy ezt valamikor az igen közeli jövőben orvosolni kell.