április 2018 havi bejegyzések

Úgy tűnik, idén két hét alatt lezajlik a komplett tavasz. Reggel elmész dolgozóba, még agnoszkálod a cseresznyefákon az ökölbeszorult bimbókat, aztán jól elfeledkezel az egészről, meló van meg gondok, ki ér rá arra, hogy leüljön egy kőre, és azt nézze, hogyan nő a fű. Aztán este, amikor kimész a teraszra, megcsap valami hihetetlen illat: szerény és nem tolakodó, de átlengi az egész kertet. Szaglászol, szaglászol meghatottan, aztán felnézel, és a fejed fölött ott áll egy négyméteres menyasszony, habos fodrokba öltözve. Két pislantás között nyílnak és hervadnak a virágok, és merőn kellene figyelni, hogy az ember ne maradjon le mindenről, de persze nincs erre elegendő idő meg lehetőség, úgyhogy maradunk a munkamunkánál meg a kapirgálásnál, és így múlik el a zélet, hogy nincs időnk megállni és megnézni, hogyan csinálja.

A mai szép napon mindehhez a levelezősöknek tartok órát délután kettőtől, mégpedig épp a harmadéveseknek, akik most adják le a szakdolgozatukat, úgyhogy meg tudjátok tippelni, pontosan mennyire vannak megfelelő állapotban ahhoz, hogy órákon át döngicséljek a fülükbe válogatott okosságokat. Le a kalappal előttük, a legtöbbjük főállás meg család mellett csinálja ezt az egészet, és mostanra valószínűleg abba az állapotba jutottak, hogy a szemem láttára fognak kidőlni a padból, de ők is lelkiismeretesek meg én is, úgyhogy ott leszünk, és dolgozunk. A munka jó, és továbbra is igaza van Berend Ivánnak, hogy ez az egyetlen élvezet, aminek nincs rossz utóíze.

Mielőtt viszont azt hinnétek, hogy csupáncsak a nép szolgálata és a virágok szagolgatása elegendő nekem, és olyan spártai életet élek napi fél tálka rizsen, mint egy szerzetes, szeretném megjegyezni, hogy vettem egy kupac cipőt, és mihelyt jut majd rá időm, be is blogolom.

A tegnapi napot egészen szépen átvészeltem attól a csekélységtől eltekintve, amikor két különböző buszon két különböző napszakban csapott le rám a hisztérikus vágy, hogy hagyjam az egész munkahetet a rittyóba, ehelyett menjek fel egy hegytetőre, és írjak verset halott macskáimról. (Nem ezekről a mostaniakról itt, hejj, ezek jól vannak. A korábbiakról.) Ez aztán elmúlt, de mindenféle kósza verssorok mégiscsak ott úszkálnak tudatom tengerében, és kékbálnák módjára dünnyögnek meg orgonálnak, úgyhogy mégiscsak lesz belőle valami, ha ezekkel a rühes szakdolgozatokkal végre végeztem.

Sohanapján, kábé, ahogyan most körülnézek. Ez a sohanapja amúgy egészen pontosan csütörtökön fog megérkezni, de ebben a pillanatban olyan messzinek tűnik a csütörtök, mint egy távoli galaxis. Mindehhez ráadásul az időjárás azt az engesztelhetetlenül derűs tavaszi pofáját mutatja, amikor az ember lányának leginkább arra lenne késztetése, hogy preraffaelita várúrnőnek öltözzön, és kimenjen andalgani a ződbe nárciszok meg a Kerek Asztal lovagjai közé, ehhez képest meg én szakdolgozatokkal szopok szünet nélkül, mondám búsan tegnap este a Castro előtt, amint ott cigiztünk, Hosszu meg majdnem rám emelt ezért egy retikült, mert az alliterative meterben írt verssoroktól már legalább annyira herótja van, mint nekem a szakdolgozatoktól.

Csütöööörtök, csütööörtök, gyere már ide a mamához, csütööörtök, cicc, cicc.

Úgyhogy ennek örömére megint úgy festek, mint akire ráestek a szekrényből ruhák, ő meg nem tudott elugrani, pedig ezúttal ezt még gondosan meg is komponáltam, csuhaj.

Indulok kötelességtudó, bár pesszimista körutamra a szavazókörzetig meg vissza. A poén kedvéért az enyém egy óvodában van. Szintén a poén kedvéért (bár leginkább kínomban) ehhez a programhoz magamra hajigáltam három szoknyát és két kardigánt, mert nem volt jobb ötletem.

Ha esetleg vágókép lesz belőlem “pismányai menyecske a környék jellegzetes népviseletében szavazni indul” felirattal, vagy ha meghajigálnak a szavazókörzetből kijövet a felháborodott népek (ki ezért, ki azért), mindenről hűségesen referálok.

Mármint a zokni rajtam, akár hiszitek, akár nem.

Na, most már elhiszitek?

Énmegmondtam, hogy szorgos munkanapok jönnek, desőt döngetnek énfelém, és így is lett. Most merültem fel hat darab félkész szakdolgozat gyötrelmeiből. (Jó, ne füllentsek, ebből a hatból három majdhogynem leadható állapotban van, azokkal már nem kell sokat tökölészni. A többi viszont… oá, oá, szegény én. Az egyik lánynak sikerült például a lábjegyzeteket jelölő prücőkéket az idézetek előttre, nem pedig utánra bedugnia. Nyilván nem tudományos szövegek írogatásával foglalkozott eddig se, és ha leadja a szakdolgozatát, ezután se azzal fog, de azért mégiscsak oá.)

Alapvetően én is úgy érzem magam most, mint egy rossz helyre dugott lábjegyzeti prücőke, afféle “rossz érzésem van, Csubi” változatban, indokolatlanul ideges vagyok meg tétova, kényelmes lipityánkákban lődörgök a lakásban, és még a hajam is másként göndörödik, mint ahogy szokott. Lehet, hogy bevonulok a Bűnök Barlangjába, és fejest ugrom egy kazal színes anyagcafatba, mielőtt újabb szakdolgozatok esnek a postaládámba.

Lassan odajutunk, hogy nincs nap az évben, amit jobban utálnék, mint a vízbevető hétfőt. Mindezt úgy, hogy szerencsémre összesen négy-öt locsolóm van egész nap, mert valami előnyének annak is kell lennie, ha az ember vidéken van eltemetve egy alvófaluban, és olyan fejlett szociális élete van, mint egy pandamackónak. Ez viszont nem segít azon, hogy évről évre egyre radikálisfeministább módon élem meg az egészet, és az nem nagy élmény, higgyétek el, még nekem sem.

Mindenekelőtt tisztázzuk: a vízbevető hétfő meg a hozzá tartozó összes izé nem a húsvét szerves része (ahogy a nyulak sem, erre mindjárt visszatérünk), hanem egy pogány rítus, ami csak hozzácsapódott a húsvéthoz, mert minden pogány szokás előbb-utóbb talált magának valamilyen keresztény ünnepet, amelyre rákullancsolhatja magát. A tavaszi rítusok nagy hányada a húsvétra ragadva élt túl, ami azért is bizarr, ha belegondolunk, mert ezek túlnyomórészt termékenységi rítusok. A nyulak például közmondásos szaporaságuknak és kamatyolókedvüknek köszönhetik, hogy itt kötöttek ki, nem pedig annak, hogy milyen cuki szőrgombócok. Tojást is azért eszünk ilyenkor, mert az termékenységi szimbólum, a festett húsvéti tojások meg pláne azok. (Feltettétek magatoknak a kérdést valaha, hogy a tradicionális festett húsvéti tojás miért éppen piros, a hagyományos írókázott minták között meg miért annyi a rombusz?… Ja, pontosan.) Ami pedig a locsolkodást illeti, hát, nehéz olyan magyarázatot találni hozzá, hogy ne egy szimbolikus és ritualizált bukkake-partinak látsszon, amelyben ráadásul a rítus része az is, hogy a lelocsoltnak húzódoznia kell. A locsolkodás skanzen-típusú megjelenítésében még mindig jól látható mindez, amint a legények hímesen és vigyorogva futnak a talpig népviseletbe (a poén kedvéért általában az adott népviselet eladólányi vagy pláne menyasszonyi verziójába) öltöztetett leányzó után, aki menekülne, de nem tud, mert előbb-utóbb sarokba szorítják, aztán hiába sikoltozik, a nyakába kap több vödör vizet. A közönség meg tapsol.

Elnézést, ha ez túlságosan is sarkítottan meg gusztustalanul meg radikálisfeministául hangzott, de sajnos még fokozni is fogom. A rítusoknak van egy olyan kellemetlen szokása, hogy amikor funkciójukat vesztik (például már nem hisz abban senki, hogy a húsvéthétfői locsolkodástól jön a bő termés meg a bő gyermekáldás megatöbbi), akkor is túlélnek valamilyen elcsökevényesedett formában, és általában csak az a részük marad meg, ami infantilizálható. Ráadásul vajmi kevés akad köztük, ami nem egy kiszolgáltatott csoport bőrére menne. Az eredetileg felnőttek által gyakorolt rítusok nagyrészt az általános iskolába vagy pláne az óvodába húzódtak vissza, az áldott jó engedelmes gyermekek meg nem gondolnak bele, hogy tulajdonképpen miért lucáztatják őket a polgármester dicsőségére a téli aszfaltra borított szénán, vagy miért kell olyan legény/leány-csúfoló mondókákkal szerepelniük az óvodai farsangon, amelyek gúnyt űznek az asztmásokból, mozgássérültekből, gyengékből vagy beszédzavarral küszködőkből. (Ez utóbbi példákat nem az ujjamból szoptam, egyiket sem.) A húsvéthétfői locsolkodás ugyan nem a gyerekek kihasználásáról szól, de minél öregebb és zsörtösebb vagyok, annál jobban látom benne a női kiszolgáltatottságot. Az ember lányának lenne végre egy szabad napja, hogy kipihenje a (szintén a jóégtudja miért kötelező) tavaszi nagytakarítást, húsvéti menü megfőzését, felszolgálását, elmosogatását, megatöbbit – ehhez képest viszont nem ülhet le egy jó könyvvel vagy egy ostoba filmmel lazítani, mert egész nap glédában kell állnia. Végighallgatni a fantáziátlan vagy pajzánnak szánt, de inkább buta vagy sértő bökverseket, elviselni a migrénkeltő pacsulikat, mindvégig mosolyogni az egyre kevésbé szalonképes locsolókra, és ajándékot adni valami olyasmiért cserébe, amit egy porcikája sem kíván. Az a gyanúm, tízéves kor fölött (addig még kitart esetleg az izgalom, hogy “juj, vajon hány osztálytársam jön el locsolni, lesz-e annyi mint tavaly, és többen lesznek-e, mint annál a nyafka Nikolnál, aki a legnagyobb ellenségem a harmadik bében”) a nők túlnyomórészt nyűgként élik meg a húsvéthétfőt. És nem hiszem, hogy sokan lennének, akik nem tudnak felidézni valamelyik húsvétról legalább egy, ocsmány módon illuminált nagybácsit/munkatársat/szomszédot, aki a dekoltázsukba lötykölte be a féldeci parfümöt, aztán vigyorogva érdeklődött, hogy “leért már?”. Vagy ott ült a nyakukon órákig, és mellkasát-pocakját düllesztve csak mondta-mondta a sivár ostobaságokat. Vagy megsértődött, amiért kevés volt a pálinka, vagy nem volt kedvére való a sütemény, vagy nem volt elég mosolygós a háziasszony. Apjuk faszát, azt.

Nem fogok kimenni zászlóval az utcára, hogy “le a húsvéthétfővel!”, de azért azt se várja tőlem senki, hogy jó képet vágjak egy ennyire dicstelen ünnepvéghez. Aki pedig ma parfümmel közelít felém, számíthat arra, hogy visszalocsolom. Szemet szemért, fogat fogért, büdit büdiért.

Hajat pedig csak holnap mosok, az hétszentség.