Valakinek, akitől én szigorúan elhatárolódom, mert nem pártolom a léhaságot, nyilvánvalóan agyára ment a hőség. Másként vajon mi a nyavalyáért rendelt volna anyagokat az eddigi kétszáz folyóméter mellé?
9/328 – Gübül
(Ha már a szóhasználati sajátosságokról esett szó.)
Ismerjük el, azért meglehetősen a sorskísértés kategóriájába tartozik, amikor az ember felőtözik többé-kevésbé civilizáltba (értsd: olyan holmiba, amiben akár az utcára is kimenne), aztán nekilát sokféle színű festékekkel gübülni, lepcsegtetni és tajdokoskodni.
9/327 – Szürkevíz
Utólag szinte mindennek, ami az emberrel történt, megmutatkozik valamiféle eredménye, és, hiszitek vagy sem, gyakoribb, hogy inkább pozitív, mintsem negatív eredmény ez. Az életem első harmadát egy egyre nyavalyásabb hiánygazdaságban töltöttem, a nagyanyáim meg átörökítettek ránk mindenféle olyan jótanácsot, amit a harmincas évek világválsága meg a második világháború alatt összeszedtek. Arra persze senki sem számított, hogy a szép új világban ugyanazok a szarok jönnek össze, amik a régi csúnyában, és ez így is lett, nekünk most másféle szarokkal kell szembenéznünk. Az elv viszont továbbra is ugyanaz, amit a hiánygazdaság meg a véhá nyavalyái idején kellett alkalmaznunk: spórolj, hasznosíts újra, ne légy telhetetlen.
Igaz, ebben a szép új világban egy csomó rég bevált izének új neve van, én például csak tegnap futottam bele abba, hogy “szürkevíz”, ami a háztartásban összegyűjthető nem túl koszos vizek elegáns megnevezése. Na hát én ezen a nyáron már az első “szarban van a vízhálózat, feleim” bejelentések óta szürkevízzel oldok meg mindent, amit lehetséges: a reggeli zuhanyzásaimnál például bedugaszolom a kádat, aztán az ott összegyűlt alig-kicsit-tusfürdős vízzel mosok fel, majd a felmosóvízzel öblítem le a vécét, ha a helyzet nem kíván ennél többet. (Finom voltam, mi?)
Pár napja olvastam egy cikket, amiben mindenféle energiatakarékossági tapasztalatot gyűjtögettek össze, és voltak ugyan benne jó ötletek is, de összességében elborzasztó volt az egész: egy olyan életmódot dicsértek benne, ami a százhúsz évvel ezelőtti tanyavilág összes nyomorúságát magában hordta, a lavórban váltatlan vízzel lezavart családi mosakodásoktól a petróleumlámpáig meg a suhintott levesekig. Azt hiszem, valahol meg kell húznunk a határt, és ez a határ ugyan mindenkinek máshol van, de én a héten valamikor mégiscsak beindítom a víztakarékos, A++ energiabesorolású mosógépemet egy 30 fokon 45 perces programra, mert lassan már nincs olyan kánikulai lipityánka, amit felvehetnék.
Eská 9/31 – A nap és a csillagok
(Eredetileg az volt a tervem, hogy ebben a blogévben is 52 db eská-posztot fogok publikálni. Mint látható, csúfos lemaradásban vagyok, amire persze egy normálisabb ember megvonná a vállát, hogy “így jártunk”, de én makacs vagyok, mint egy öszvér. A következő öt hét valószínűleg pörgősebb lesz, mint egy ördögbot. Ne számítsatok semmi jóra, annyit mondhatok.)
A vendégszobát akkor hagytuk ott tegnapelőtt, amikor már igen vidám ordítózöld színben játszottak a falak. Na persze nem én lennék én, ha ezen a ponton békésen visszatoligálnék mindent oda, ahol eddig volt, és olyan állapotban, ahogyan eddig volt. Lesz itt még mindenféle vérengzés, muhaha.
Nézzük például a mennyezetet.
Ezt a burát* mindig is rühelltem. Vannak olyan szarbarna fafelületek, amiket én nem óhajtok az életembe, ez meg már huszonhárom éve itt van a plafonon, és ugyan sokat mondok, ha havi egyszer felnézek rá, de akkor is, na, huszonhárom év elég volt. Pemzlit elő!
Egen, ez az a pont, ahol rosszabbul néz ki, mint előtte, de én tudom, hogy mindig van egy ilyen pont. Így néz ki a Trinát Unitop első rétege, ha az eredeti felület jóval sötétebb a festék színénél. Ha nem lenne nekem tapasztalat, kétségbeesetten mázolgatnám tovább, amíg mámorítóan ronda és rücskös lesz, de hét év után már tudom, hogy pontosan úgy kell vele bánni, mint a körömlakkal: több réteg, közte kellő ideig tartó száradással sokkal jobb, mint elsőre rálepcsegtetni a legtöbbet, amit csepegés nélkül lehetséges.
Ebben az időjárásban a száradási idő is sokkal gyorsabb, mint máskor, ami a felkent festéknél előnyös, de az éppen kiöntöttnél nem annyira. Mivel viszont a Trinát Unitop levegőn szárad, érdemes a rétegek közötti időre a festőkellékeket bebónyálni. Így ni:
(Mondtam én, hogy lenni nekem tapasztalat, höhö.)
Néhány órával és három réteggel később már pont úgy nézett ki, ahogy én azt akartam.
Nyilván ha olyan cuccról lenne szó, ami több strapának van kitéve, több időt hagytam volna a rétegek között, de ez csak ott csücsül a plafonon, és a legközelebbi izzócseréig senki sem fog hozzápiszkálni, úgyhogy gyors voltam, mint az olajozott villám. (A festék mellesleg pünkt ugyanaz a sárga, amit a kamrapolcokhoz használtam tavaly. Még van belőle, és amíg légmentesen lezárva ücsörög a dobozában, nem szárad be.)
Itt ezen a ponton már akár abba is lehetett volna hagyni a hadműveletet, visszacsavarozni az ernyőt, és páviszlát, de hát, mint tudjuk, engem nem ilyen fából faragtak. Úgyhogy tettem egy gyors kirándulást a borderline giccsbe, mert ha az ember tudja, mi a giccs, akár produkálhatja is, legfeljebb azt mondja rá, iróniából volt.
Ah, irónia.
Setétben világító csillagok a kínaibótból, kétoldalas áttetsző ragasztószalag szintén a kínaibótból, plusz fél óra pipizamunka. (Azt a csíkot is utáltam a szélén, no.) A végeredmény meg ilyen lett, ni:
A dekorativitás kedvéért a csodálatos tükrömben fotóztam le nektek, az úgyse kap elegendő figyelmet, de ami késik, nem múlik.
Így néz ki, amikor felgyújtom a vellanyt:
és így, amikor leoltom:
Fapipa nem túl tehetséges sötétben, de teccik érteni az általános idéát. Nap és csillagok, pazar. Különösen, hogy az egész projekt nettó időben két óra volt (a száradási periódusokat nem számoltam bele), és egy plusz vasat sem kellett belefektetnem, az összes alapanyag már itt volt a házban. (Igen, a világító csillagok is. Azokat már vagy öt éve tartogatom egy efféle merényletre.)
Természetesen folytköv. Még egy csomó minden van, amit megtámadhatok a bútormázgáimmal. A következő valószínűleg a kék íróasztal lesz, ami már tizenöt éve kék, és eddig elég jól nézett ki a szobában, de most az ordítózöld falakkal együtt igazi “fuck, I’m going BLIIIIND!” kinézete van.
Most még, muhaha.
* Igen, tudom, hogy most már a legújabb kancelláriai hejesírás szerint hosszú ú-val kell írni, de azt is rühellem, és most különben is vakációm van.
9/326 – Megérzés
Az az érzésem, ma sárga színre fogok festegetni eztmegazt. Ez csak egy afféle megérzés.
Eská 9/30 – Szuperződ!
Nem tudom, mi van velem meg a zöldekkel, de így jártunk, no. Bemutatom Hunyort és Palástfüvet, azazhogy Zöldborsópürét és Neon Libafost.
A fal meg a lámpa meg a kiskomód tényleg nem tudom, hogy a túróba jött így össze, pontosabban hát nyilván én választottam mindhármat, de azért ez így mégiscsak bizarr. A szoba most még (ha esetleg nem tűnt volna fel) nincs visszarendezve, csupán azok a bútordarabok vannak benne, amiket nem sikerült máshová elrekkentenem, mielőtt nekikezdtem volna a hadműveletnek, mert nem fértek sehová. Képzelhetitek, mekkora buli volt mindezt úgy mozgatni körbekörbe, mint a kiskockákat abban a gyerekjátékban.
Attól tartok, itt még boldog vérengzések várhatók mindenféle bútormázgával, de most igazából csak ülni akarok a seggemen, mert már festettem ugyan mindenfélét összevissza, de úgy még nem esett, hogy egyetlen nap alatt fessek ki egy teljes szobát, és a tegnapi műszakom 4:20-tól 20:30-ig tartott. Ma ennélfogva nem fogok csinálni seeeemmit.
Kivéve persze, ha meghülyülök hirtelen, ami természetesen nincs kizárva, sose volt.
9/324 – Zöldborsópüré
Az igazán szép közhelyek attól azok, hogy igazságot mondanak, de közben nem mondanak semmit. Mint például az, hogy “Mindig attól függ, mihez képest”.
Én például ahhoz képest, hogy reggel négy óta fent vagyok, és zöldborsópüré színűre mázolom a vendégszobát, cefetül jól nézek ki. De tényleg. És már a piacot is megjártam.
Azt még nem tudom, most kiájulok-e kicsikét, vagy visszamászok a festőgatyámba meg a zöldborsópürébe, de ennek a bulinak holnap estig adtam határidőt, addig ha a fene fenét eszik is, kimázolom az egész szobát, aztán visszavuzigálom a bútorokat. Bár, izé, azokkal is lehetne kezdeni valamit.
Egyébként tényleg zöldborsópüré, no. (A kezemet figyeljék, mert nem csalok.)
Eská 9/29 – Gipsz
“Ó, csak egy tisztasági festés kell, néhány aprócska repedés ha van a falon, nem nagy ügy.” Aztán megnézed közelebbről.
Aztán melózol.
9/323 – Kapás
Amikor felveszem a festőgatyámat, meg szokott jelenni itt valaki, hogy helytelenítően lepontozza, úgyhogy szóljatok neki, kapás van.
Még jóformán semmit sem csináltam, de már bokáig járok festékporban, a Bűnök Barlangja egy bútorraktár, a makkák meg teljesen tanácstalanok, hogy most mit kezdjenek ezzel a helyzettel. Este mind a kettő beült hozzám a káosz közepibe.
Hát, drágácskáim, ez innentől csak fokozódni fog.
9/322 – Élesztő
Valamiért igencsak morcosnak nézek ki ezen a képen,
pedig közben arra gondolok, hogy jelenleg nincs nagyobb luxus, mint az enyém: nem kell kimennem ebbe a gatyaszaggató hőségbe, úgyhogy nem is megyek ki.
Az élesztő mondjuk holnap elfogy a hűtőből, de ezzel majd holnap foglalkozunk.
9/321 – Törek
A mai fotó annak a jele, hogy istenbizony megpróbálok törekedni valamiféle civilizált kinézet összehozására, az úri közönség jelenléte nélkül ugyanis valószínűleg valami rettenetesen lehordott lipityánkában feküdnék nyögdelve az oldalamon. Egyrészt vérzem, mint a leszúrt disznó, másrészt meg ez a hőhullám, hát komolyan. Már másfél hete halasztgatom, hogy elmenjek rendesmód fonalboltba, de ezekkel a harmadfokú riasztásokkal tovább fog halasztódni megint, tegnap már attól is pihegtem, hogy elmásztam a mellrák-szűrésig meg vissza. (Negyedórára sincs tőlünk.)
A makkák tegnap extracukik voltak, de tényleg,
csupa puha hasikó meg rózsaszín orrocska, kis és nagy praclik összevissza, awww.
A vakációm durva gyorsasággal dönget előre a tanév felé, és ahhoz túl rozzant vagyok, hogy valami nagy projektbe belecsapjak, de valamit muszáj lesz csinálni, mert most extra mértékben haszontalannak érzem magam, és én az olyat nehezen bíron.
9/320 – Szűrés
Ach, a szárnyas idő miként rohan, már megint mammográfiai szűrésre megyek, az előző csak nemrég volt (két éve, szinte napra pontosan).
A ruházkodás természetesen a programhoz van igazítva, éljen a célszerűség.
9/319 – Renova
A makkák megállapították, hogy végetért a nagy tömegjelenetek hete, végre nyugi van, lehet dögölészni.
Én is megállapítottam, hogy végre nemtommi van. Úgyhogy kimostam két gépnyi ágyneműt, egy gépnyi törülközőt, és renováltam a fejemen a pipirost.
Eská 9/28 – Tetrisz
Hogyan oldjuk meg kettő darab leánygyermek elhelyezését úgy, hogy játékra is jusson némi hely egy picike szobában?
Nos, ilyen volt,
átmenetileg ilyen lett:
Most pedig megint más lesz, mert aki dilinyós, nem nyughat, és azokat a falakat tényleg újra kell még glettelnem és festenem ezen a nyáron…
9/317 – Lábaksz, papucsoksz
Ez itt az enyém.
Ez meg itt a kisebbiké, aki reggel óta nem találja a fél pár papucsát, de azért gondosan mindig felveszi a meglévő felet, amikor lejön a nappaliba. A fél pár papucs amúgy valahol a szobájukban van. Valahol. Ezzel úgy nagyjából mindent elmondtam a helyzetről.
Voltunk piacon is (ezúttal mindkét lábán volt mindenkinek cipő), ahol kakaóscsigát reggeliztek. Hú, mennyi maszat. Még szerencse, hogy indulás előtt eszemben volt betenni egy adag nedves törlőcskét.
9/316 – Vekeng
Nem vagyok jól, se fizikailag, se mentálisan, se sehogy. Inkább mutatok nektek valamit az archívumból, mert nem a vekengésért jártok ide, ugye.
9/315 – Megnyerte
Nagyon sok szép és érdekes gondolatom van pedagógiai örökségekről és más verebekről a kollektív anyánkpicsájával bezárólag, de nem érek rá megosztani, mert végre felszáradt a konyha, úgyhogy vissza tudok menni bele cukkinit reszelni a leveshez, és elmosni az estére bepácolt csirkeshawarma pácostálkáját meg a reggel sütött zsemlék tepsijét, mielőtt még népeim hazajönnek a strandról, ahová hálistennek nem nekem kellett elvinnem őket, mert akkor meg is pusztultam volna.
Nesztek Poci, aki viszont megnyerte Dél-Amerikát, vagy legalábbis erősen úgy fest.
9/314 – Nem vonat
A vonat nem vár, akkor viszont a vár sem vonat. Logikus, nem? Rengeteg ilyen logikus gondolatra van időm, amióta itt vannak a kölkök. Most például már kábé háromnegyed órája várok arra, hogy valamelyik bejöjjön, és megkérdezze: “Ööö, akkor mikor is megyünk a Karácsony Múzeumba?”
Bármikor, cicáim. Én marhára ráérek. Itt üssön belém a ménkű, ha itt most bárkit pisztergálni kezdenék, hogy húzzatok cipőt, aztán gyorsangyorsan. Nem nevelni adták ide őket, hanem megőrzésre.
Minden nap más - mindennap más 