Ennélfogva tanítani megyek.
108 – Munkaruha, kicsit másképp
Ma újólag felöltöztem házipapagájnak, de ezúttal nem újabb kanapékat fogok becűgölni a zsúfolt lakásba, hanem dolgozatokat javítok a már becűgölt kanapén.
A sajátos póz azért van, nehogy lemaradjatok a csíkos ruhámhoz hordott kockás zokniról. Az enyhén mániás tekintet viszont a dolgozatjavításhoz kötelező.
(SK: a ruha és a pulóverből-kardigán.)
109 – Yvette
Állítólag így hívják a mai szelet, ami azzal fenyeget, hogy lefújja az embert a lábáról. Nos, én ma is nagy táskával megyek dolgozni, Yvette meg próbálkozzon csak.
(SK: a ruha, a pulóverből-kardigán és a sapka.)
111 – Ellencsapás
Általánosan pocsék állapotomra való tekintettel felöltöztem házipapagájnak, és felrobbantottam a hajamat meg a lakást. Anyósomék épp kiszuperáltak egy 230 centi hosszú, heverészős oldalrészén 140 centi mély kanapét és egy 170 centi hosszú komódot, azokat passzírozom bele éppen cipőkanállal a már most is túlzsúfolt lakásunkba. Az egész ambiansz egyre kísértetiesebben hasonlít Glassék manhattani kéglijére, mikor épp jönnek a szobafestők és Zooey Frannyt macerálja.
Nem hagyom magam, nem hagyom magam.
(SK: a melegítőgatya.)
113 – Ez a hét még nehéz
És a következő is meg a következőre következő is, mert jóformán soha nincsenek nemnehéz hetek, de azért most még ehhez képest is ritka mód magam mellé vagyok esve. Nyilvánvalóan elmúlik ez is, mint minden más, a macska megkerül vagy belenyugszunk az eltűnésébe, innen-onnan leesik majd némi kis sikerélmény is, és talán még az íráshoz is lesz kedvem egyszer valamikor, de most a legszívesebben magamra húznám a barlangajtót vagy egy baktatartály tetejét, és kivonnám magam egy időre a forgalomból.
Van valami mélyen elkeserítő abban, amikor az egyetlen motiváló erő a kötelességtudat.
.
114 – Számok és szoknyák
A naptár május 10-ét, szombatot mutat, tehát (számomra) jó eséllyel tanítónapot, de technikailag május 2. van, péntek, pénteken pedig nincsenek óráim. Ebben az évben már másodjára csúszom bele abba a sajátos helyzetbe, hogy szombaton éppen amiatt nem kell mennem dolgozni, mert mindenki másnak meg igen. Persze ettől még garantáltan találok magamnak mára tennivalót: akár kezdhetném ennek a szoknyának az átalakításával is.
Ugyan nem azért vezetem ezt a blogot, hogy “így csináld – így ne csináld” tanácsokat osztogassak, valószínűleg szembe is röhögne minden olvasó, ha ezt tenném, de a jelen szoknya az egyik legjobb illusztráció arra, hogy “ne vegyél nagyobb ruhákat, mint amilyenekre szükséged van, nem fogsz tőlük kisebbnek látszani, sőt”. Igaz, eredetileg is csak az anyaga miatt vettem meg – szégyen, de kilós turkálóban járva gyakran előfordul velem, hogy ilyen merényleteket követek el, és alapanyagként tekintek a holmikra, nem pedig ruhadarabokként. Ha darabra mérik, valószínűleg otthagyom, lévén hogy angol számozásban 20-as, én meg 12-est hordok. Emiatt ami voltaképpen a derékrésze lenne, lecsúszik a csípőmre, ezzel pedig egyrészt a szoknya arányai tolódnak el alaposan, másrészt pedig akkora pocakom van benne, hogy csak hűha. Éppen ezért mutatom meg: feleim, a több számmal nagyobb ruhadarabok nem előnyösek. (Mindettől függetlenül a nyár nagy részét nem spagettipántos cuppanatnyi minikben fogom tölteni, hanem a kényelem és a napvédelem érdekében inkább különböző sátorszerű holmikban. És a legkevésbé sem fog érdekelni, mennyire előnyösek.)
Mai tanulságosztás megvolt, szép napot mindenkinek.
(SK: a pulóverből-kardigán.)
115 – Keresőben
A szokásos hajvágás utáni móka és kacagás, amikor a hajam a helyét keresi a fejemen. Na majd csak megoldja.
A macska még mindig MIA, mi őt keressük, de azt nem tudjuk, hogy ő mit keres. Majd ő is megoldja. Remélem.
(SK: a ruha. A fölötte lévő izével is ideje lenne kezdenem valamit.)
116 – Sok a jóból
Hosszú, zűrös, összetett nap, reprezentálással meg minden a kutyafülével, muszáj volt kicsípnem magam, hiába, hogy nincs kedvem hozzá. Ha véletlenül nem tűnt volna fel, fodrásznál is voltam. Biztosan vannak, akik szívszélhűdést kapnának, ha ennyire megkopasztják őket, de én egyelőre elégedett vagyok.
A macska viszont megint elkódorgott.
(Ehhez a cucchoz biztos jobban menne egy magas sarkú, de estig talpon leszek, úgy meg nehéz.)
117 – Pörgettyű lilában
Ma már túl vagyok pár kilométernyi intézzük-el-de-gyorsan futkorászáson, és még hol a vége. Ráadásul tegnap dicstelenül telezabáltuk magunkat mindenféle indiai finomságokkal, el se mondom, milyen számok voltak ma a mérlegen.
Milyen szerencse, hogy számítottam rá: ezt a ruhát éppen ilyen alkalmakra tartogattam, amikor közepesen meleg van, rohangálónapot abszolválok, és a minta meg a szín miatt senki se fogja észrevenni, mennyi kaját tömtem magamba előző nap.
(SK: a táska. Ennek a zöld táskának az alapján varrtam meg, meglehetősen büszke vagyok arra, hogy sikerült.)
118 – A helyzet fokozódik
Közepesen káoszos hét következik, futkorászós napok, időnként vizsgák meg dolgozatok meg intézményi TDK-fordulók, ráadásul mindehhez különböző olyan alkalmak, amelyekre férfiak nyakkendőt kötnek, a nők meg előráncigálják a rég hordott kosztümjeiket a szekrény mélyéről. És természetesen mindig minden egyszerre, mert az úgy buli, reggeltől estig háromféle program, mind eltérő, és marha nehéz lesz megoldani, hogy mindegyikhez öltözzek egyszerre, de megoldom.
Ma viszont még csak szaladgálok ide-oda, papírokat gyártok hűvös halomba, és este elviszem a férjemet vacsorázni. Őt, szegényt, már nemigen tudom meglepni semmivel.
(SK: a pulóverből-kardigán.)
119 – Cipelő cicák
Ha (teljesen jogosan) azt kérdeznétek tőlem, mi a fenének hordok én olyankor is csizmát, amikor az időjárás egyáltalán nem indokolja, bizony nem lenne rá jó válaszom. Mindig is szerettem a csizmákat meg a bakancsokat meg a tornacsukákat meg a kis spanglis szaladgálós cipőcskéket, a csizmaszezon meg ugyan tényleg végetért, de azért még egy kicsiiit, léccilécci. Szeptemberig úgyis eldugom őket, már legalábbis szándékaim szerint. (Na jó, egy nyári csizma marad.)
Ha viszont (szintén teljesen jogosan) aziránt érdeklődnétek, miért járok ekkora ménkű nagy táskákkal, arra van jó válaszom: mert állandóan rengeteg izé van nálam, ami nem férne bele egy kis retikülbe. Ezúttal például öt szakdolgozatot cűgölök el a rendeltetési helyükre.
(A macska egyébként tegnap este tízkor sértetlenül, de roppant éhesen bedörömbölt a teraszajtón. Gondolom, bezárták véletlenül valahová, és csak akkor szabadult.)
120 – Nyugi. Nyugi. Nyugi.
Hiába mondogatom magamnak, akkor is: a macska reggel ötkor kikéredzkedett a szokásos reggeli előtti sétájára, és azóta nem láttuk.
Mi a fenét tehetnénk még. Már kétszer körbejártuk a környéket, a nevét kiabálva. És őszintén, marhára nincs most kedvem fotózkodni.
121 – Májusban Máriskó mángoldért megy
Szombat, szabadnap, hát hová mennék, ha nem piacra. A képkivágáson túl a macska éppen akrobatikus gyakorlatokkal szórakoztat a polcon. (Bár a képen némi feszültség látható, ezúttal csak a polc tartalmát féltem, és örülök, hogy nincs nyitva a tetőablak, amin a cucu kimászhatna felfedezni a tetőt. Volt már rá példa.)
(SK: a pulóverből-kardigán és a kötényruha.)
122 – Arccal a nyárnak
Idén megint nem voltunk olyan rendes, böcsületes népek, akik a hosszú hétvégére való tekintettel harmincadikán egy hadseregnek is elegendő kaját spájzolnak be. A férjem aznap jött haza, én meg vizsgáztattam, szóval van alibink – amúgy sem szoktunk ilyenkor rettenetes nagy bevásárlást csapni, de azért a mai napot azzal kezdtem, hogy kiráztam a tejesdobozból az utolsó cseppeket. Ezt a helyzetet orvosolni kellett.
Mintegy mellesleg a hajam helyzetét is orvosolni kéne, de azt sem teszi meg helyettem más, hajh.
(Apropó, tej. Kezdhetem megint előszedni a napvédő izéket, mielőtt paradicsomszínűre éget a langyos május.)
Hónapzáró – áprilisi tapasztalatok
Kezdjük a rossz hírekkel. Még mindig szeretnék új holmikat, különösen cipőket, az elmúlt hónapban újabbakról derült ki, hogy kampec nekijek, az egyik ráadásul az a fekete spanglis cipő, amit a civilizáltabb-de-nem-túl-elegáns öltözékeimhez szoktam hordani (mint pl. ez itt). Cipészhez nem érdemes elvinnem, áldott jó műanyagból van az egész, nem éri meg javíttatni. Megpróbálok bűvészkedni a pillanatragasztóval, hátha. Egy másiknak (utoljára itt) a talpa tört el, végképp javíthatatlan. Miután előkotortam és hadirendbe állítottam a nyári cipőket, további kettőről derült ki, hogy ragasztásra van szükségük, és még az sem biztos, hogy azzal megmenthetők (ennek itt, plusz a barna ikertestvérének). Elvénült az anyag, amiből voltak, válik fel a sarkukon a kis sarokvédő bizbasz. Egy nyári papucsomnak is annyi, annak is az anyaga vénült el, kis pikkelyekben hámlik.
Szóval így állunk, kérem, egyelőre még nem teljesen mezítláb, de bizony újabb három/öt cipő mínusszal zártam a hónapot. Na persze van egy pluszban is (a névnapomra kapott Clarks), de ha ez a trend továbbra is folytatódik, igen szomorú leszek. És, jut eszembe, két kis szaladgálós tornacsukám talpa is lyukadásközeli állapotban van, szóval tényleg bús idők jönnek.
Normális körülmények között persze nem esnék én kétségbe ettől, hanem mennék, és vennék magamnak újabbakat a régiek helyett. Amikor még vásároltam magamnak cipőket, mindig az általam kitalált “tízeurós szabályhoz” tartottam magam, ami mindösszesen annyit jelentett, hogy ha egy cipő tetszik, legfeljebb tíz eurónak megfelelő mennyiségű forintba kerül és próbára kényelmes, akkor nem gondolkodom sokat rajta, hanem megveszem. A trendkalauzok mindig arról próbálják meggyőzni az embert, hogy mennyiség helyett a minőségre menjen – nos, köszönöm, én minden évszakra rendelkezem néhány pár kulturáltan kinéző, tartós és minőségi bőrcipővel, nagyrészt fekete meg barna színekben, világ csodájára még kényelmesek is vannak köztük, bizony. Húsz éve gyűjtöm a cipőimet, hogy a fenébe ne lenne közte néhány minőségi darab is. A kis színes műbőr szaladgálós cipők viszont felvidítanak, és éppen ezért nem fáj a fejem amiatt, hogy maximum két szezont bírnak ki. Kivéve persze ha nem tudom pótolni őket, miként most is, grr.
Emellett pesszimista pillanataimban az is végigfut a fejemen, hogy ugyan minek strapálom magam: ha az olvasók és kommentelők számában mérem azt, hogy mennyire érdemes nekem ezzel foglalkoznom, akkor tényleg nem éri meg. Végül is mekkora egy világi hívság ez, saját magamat fotózgatni meg a ruháimmal marháskodni, annyi fontosabb dolog van a világon, ráadásul úgy tűnik, nem vagyok elég érdekes ehhez az egészhez, se bű se bá.
Aztán persze megrázom magam, és tovább turkálok a szekrényben, mert ha már eldöntöttem, akkor véghezviszem, egye fene. Pluszban még (vicces, de ez van) a szélrózsa minden irányába szétbogárzott családomnak is előnyös ez a blog, mert legalább láthatják, hogy még megvagyok. (Notóriusan rossz telefonáló vagyok, mindig is az voltam.)
Jó hírként a fentin kívül még azt tudnám kiemelni, hogy végre gatyába ráztam a szekrényem, téli holmik hátra, nyáriak előre, selejtezés továbbra is folyamatban. Hogy mit csináljak a selejtezett holmikkal, még fogalmam sincs, egy része nyilvánvalóan kuka, a többi viszont ott ácsorog a pokol tornácán, és bárkinek szívesen odaadom, ha hordani akarja, a maradék meg mehet valami ruhagyűjtő konténerbe. Csak tudnám, hogyan bonyolítsam le azt, hogy “hé, gyerekek, ezek a ruhák nem kellenek nekem többé, lehet válogatni”.
Tipp, valaki?
123 – Májusegy
Tegnap a buszmegálló és az otthonom közti ötperces úton olyan dicstelenül elvert az eső, hogy a zakóm most is szárad. Ennyit a banktisztviselői eleganciáról.
Ma egyébként is itthon ücsörgöm végig a napot, némi főzögetéssel, varrogatással, délután meg talán egy kis sétával.
(SK: a ruha, valamint az átalakított kardigán, amit láthattatok még pulóverkorában.)
124 – Egy kis változatosság
Ha már káprázna a szemetek a tarka slafrokjaimtól és még tarkább kiegészítőimtől – íme, így is fel tudok öltözni. Épp csak kedvem nincs hozzá gyakran, azt például el nem tudnám képzelni, hogy folyvást ilyesmikben járjak még akkor is, ha nem kötelez rá valamiféle dress code. Egyszer-egyszer persze vicces ilyen holmikat is felvenni, de éppen emiatt az egyszer-egyszer miatt az – másként valószínűleg végigásítoznám a napomat.
Nem azért öltözködöm, hogy unatkozzak.
125 – Foltok, barna, türkiz
Ami úgy kezdődik, hogy “na, kapjunk fel valamit, úgyis csak élesztőért szaladok el a boltba”, garantáltan úgy végződik, hogy “jézusmária, erre a nőre ráesett a ruhásszekrény”.
Végül is, tényleg csak élesztőért szaladtam el a boltba.
Minden nap más - mindennap más 