Minden nap más – mindennap más

Újabb bizonyíték a túl nagy ruhatár és a túl nagy lakás esetére. A múlt héten találtam meg az egyik dobozomban ezt az övet, szerintem minimum öt éve nem volt rajtam. Arra viszont emlékszem, hogy akkor vettem, amikor ezt a cipőt is, tehát kábé tíz éve. Szép, szép.

Most viszont feldobok magamra egy kabátot, piac, bolt, aztán a maldoni csata. (Nem, nem viccelek.)

Ma minden ok nélkül kifejezetten szomorúcska-nyomorúcska napom volt (legalábbis eddig) – hát jó, akkor játsszunk öltöztetőbabásat. Kettőtöknek úgyis az volt a véleménye, hogy próbáljam ki más kiegészítőkkel a rettenetesen eltöketlenkedett kötényruhámat, úgyhogy lássuk.

Nehezített pálya: ugyanazzal a pólóval és cipővel vettem fel mindahányszor, csak a harmincdarabos programon kívüli kiegészítők változtak. És hogy végül melyikben indulok el? Nos, őszintén: nem mindegy? Éppen ezért a képeket is összekevergetett sorrendben töltöttem fel, hehe.

Meg egyébként is piszok hideg volt még reggel hatkor.

A harisnyám amúgy lila. Csak úgy mondom.

Sőt, volt is. Feltehetőleg más lenne, ha nem szakadt volna ki felhúzás közben az elsőként kiválasztott harisnya, nem ment volna gajra a másik szoknya cipzárja, és nem kellett volna húsz értékes percet töltenem a reggelemből azzal, hogy a macskát keresem, aki mindeközben a szekrényben dekkolt, mint a sunyiság szfinxszobra.

Eh, ne keressünk mentségeket. Ez van, kész.

Vagy valami ilyesmi.

Vagy fordítva, persze, de legyünk optimisták. Erről a hétről persze már előre tudni, hogy fékevesztett rohangálással telik majd. A fotó viszont ezúttal is csal, nem vagyok ám ennyire fásult/beletörődött.

Az öltözködéssel kapcsolatban viszont továbbra is el vagyok bizonytalanodva némiképp, hogy mi a sok meg mi a kevés.

Amikor éppen volt rá időm, egy megunt szoknyából (ebből itt) alakítottam át ezt a kötényruhát. Akkor úgy láttam, jó lesz ez, de most, hogy felvettem…

Na mindegy, mára már marad. Ti meg, tessék, szavazzatok, mit csináljak vele.

A bal mutatóujjam ugyan még mindig egy kilyuggatott virslire hasonlít, de attól még szombat van, ha pedig szombat, akkor piac.

Minden jótett elnyeri méltó büntetését. Nekem ma a macska az állatorvosnál minden figyelmeztetés nélkül négy helyen is csontig harapta a mutatóujjam, miközben a gombáját kezelgették. Mivel a dokik elővigyázatosan felkapták a saját kezüket (nekik szükségük van rá, ugye), Celofán ugrott egyet, ezzel sikeresen letörte a hordozója ajtaját, majd beiszkolt a másik vizsgálóba.

A gombakezelés egyébként tizenegyezer forint volt, az új hordozó négy. Hát csoda, hogy nem jut pénzem új holmikra?

Meglehetősen úgy festek, mint aki fél ötkor kelt, és azóta rohangál meg pofázik, de legalább felavattam és élesben teszteltem a szép új békazöld cipőmet, melynél drágább cipőnemű nincs is pillanatnyilag az én cipeim gazdag kincsestárában.

Jelentem, tudok benne (közép)sokat gyalogolni. Hurrá.

Azért nem ártott volna egy pulóver. Meg egy esernyő. És a cipőmre nemsarok. Mostanság már nem egy, hanem két macskaköves városban kell ide-oda cikáznom.

Én ugyan elég hiú és befolyásolható vagyok ahhoz, hogy elhiggyem nektek, érdemes nadrágot hordanom, de attól még továbbra is: ha bő, ráncolódik és trottyos, ha szűk, ráncolódik és bevág, ha nem teszek övet, lecsúszik, ha teszek, kényelmetlen, és mindenestől el van pacsálva egy nap, ha az ember lánya folyton arra gondol, hogy “tevepata, tevepata, tevepata”.

Na jó. Elmentem péksütiért.

Tovább folytatódik a “csakazértis tavasz van” projekt, meg persze hosszú napom is van máma. Uccu neki.

Márpedig én eldöntöttem, hogy mától tavasz van, és akkor így is lesz.