Minden nap más – mindennap más

Valószínűleg ez lesz az a nyár, amikor a vakáció egy szerdai napra esik, mégpedig egészen pontosan mára. Az agyam mostanra annyira bezsongott, hogy muszáj tartanom egy lustanapot majdhogynem pizsiben, amikor nem csinálok jóformán semmit.

Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, de még ugyanabba a pocsolyába se. Ennek a mélyértelmű igazságnak a bizonyítékaként ma még csak a kisboltig sem dugom ki az orrom, ehelyett egész nap a gépemnél kuporgok, és olyasmikről fecsegek, miért volt jó a True Detective első évada meg miért nem volt az a második.

Én ezt az időjárást kicsi szívem minden hidegével gyűlölöm, de amúgy is egész nap bent kuksolok a gépemmel, legfeljebb a teraszra mászok ki egy keveset, esetleg eltotyogok a boltig, ehhez meg előszedegetem a katicákat, rúzst kenek a számra, és próbálok úgy tenni negyedóráig, mintha nem egész nap bent kuksolnék a gépem fölött.

Ááááááá.

(Most meg nem látom a képet, pedig feltettem. Ááááááá.)

Ma kétségkívül úgy festek, mint aki mindjárt a nyakába kanyarítja a tarisznyáját, és elmegy egy fesztiválra, ahol a dúlaképzésről meg a házilag fermentált tofu élettani hatásairól hallgathat előadásokat búzafűlevet szürcsölgetve, de nem, ezt a napot is a gép előtt gubbasztom végig, miközben körülöttem egyre szaporodnak a könyvkupacok.

Az ilyen időjárást mindig könnyebben viselem, ha van rajtam egy csomó lenge és formátlan pamut.

Meló, piac, meló. Ma sem megyek élményszámba.

Ha már az embernek őtözködős blogja van, nyújtson néha valami újat is, nemdebár.

Hatásszünet.

Nos. Izé. Maradjunk annyiban, hogy ezeket a topokat nem nekem találták ki. És ma még buszra sem kell ülnöm, pedig valaki jó eséllyel átadná a helyét.

Tegnap végül mégiscsak eljátszottam Scarlett O’Harát, de nem a függönnyel, hanem ezzel a meghatározhatatlan műfajú előnytelen izével, amiből így egy hajszállal kevésbé előnytelen, ámde rendkívül praktikus darab lett.

A mai nap amúgy egyelőre a tegnapihoz képest jelentős előrehaladást mutat, de ne kiabáljuk el, még alig múlt fél kilenc.

Hú, de értéktelen nap volt ez a mai – ráadásul érdektelen is, leszámítva azt a negyedórát, amíg diónyi jegek pofozták a tetőablakot. Pont akkorák, mint máma az agyam.

Kezdem magam Scarlett O’Harának érezni, aki mindig a holnapban reménykedett. Lehet, nekem is kéne varrnom a függönyből valamit.

Ma állítólag dögmeleg lesz, így hát minél korábbi időpontban csapok bele a lecsóba, annál jobb lesz nekem. A rajtam lévő ruhára piszkosul ráférne egy átalakítás (nyolc vagy kilenc éve varrtam, az elég sok), de eldöntöttem, hogy az efféle akciókat jutifalatnak tartogatom akkorra, amikor sikerült végeznem a napi penzummal. Hajrá, Mari néni.

Visszafeküdtem a melóba, de elkeserítő lassan haladok. Ami még rosszabb, kezd elegem lenni a krimikből is. Remélem, a lassúsággal együtt ez is elmúlik, mert ha nem, bajban leszek.

Ezt a képet pontosan akkor sikerült ellőni, amikor egész napi ború és szemerkélés után hirtelen kisütött a nap. Na, éppen így szoktam nézni ilyenkor.

Sajnálom, ha csalódást okozok, de ma nincs babafotó, a kölyköket megette Bogyó és Babóca. A tegnapnál mindenesetre még így is jobban jártunk, akkor túl későn repültem rá a távkapcsolóra, ezért nekem is végig kellett néznem egy Barbie-akármit sellőkkel, tündérekkel, hercegnőkkel és egyszarvúakkal. Az egész olyan volt, mintha a készítők vattacukron és LSD-n éltek volna, ráadásul a sellők, hercegnők és tündérek konzekvensen azzal mutatták be életük fordulópontjait, hogy új ruhát vettek fel.

Bezzeg én ezúttal is csúcsformában, mint mostanában mindig – és még azt sem tudom, hogy ez ruha-e vagy tunika. Pocsék sellő lennék, az tuti.

Ritka sok nyávogás meg rugdosás meg sértődés volt eddig a mai nap programja, most pedig ráadásul mit sem sejtő emberek közé visszük az ifjúságot, ó, te szegény. ártatlan világ. A rokonaink biztos nem ezt érdemelték.

Az ifjú hölgyek továbbra is nagy elszántsággal sztájlisztjai önmaguknak, és csak azt hajlandók felvenni, amit maguk választanak ki. Inkább hagyom. Jobb a béke, mondok. (Na jó, azt le se tagadhatnám, hogy a nagyobbik ruháját én varrtam, de a színre, hosszra és dekorációra olyan pontos instrukciókat kaptam, hogy ihaj.)

(

Én ugyan nem megyek ma élményszámba, de gyerekkel és kisállattal még mosóport is el lehet adni, úgyhogy feltehetőleg mosónőt is. Tessék, csoportfotó. (“Csináljunk kéépet Nammamának, gyere Tünde!” Meglett.) Mint látható, a gyerekek még megvannak , és így festünk ma reggel, mielőtt még nem darál le minket teljesen a hosszú, esős nap. A kölkök viszonylag tiszták (most még), viszonylag jólöltözöttek (köszönet a szomszédból érkezett meleg holmis segélycsomagoknak és a kínai bótnak), ráadásul viszonylag jóllakottak is (nem rajtam múlik). A kisebbik továbbra is önállósodási és nemalvási stratégiákon töri a fejét, a nagyobbikat pedig valahol tönkrecsípték a szúnyogok, fogalmam sincs, hol, a szobájukban van szúnyogriasztó izéke.

Utóirat: A sógornőm kislányai most jelentek meg három igazi élő nyuszival, az Úr legyen hozzánk irgalmas.

Ma olyan piszok hideg volt, hogy bedobtam a harminc darabon túli őtözéket, finom, meleg, réteges, öregeknek ez való, nyamnyam. Ami viszont a fiatalokat illeti, négy kilométer futkorászással sikerült szereznem a kölyköknek meleg zoknit meg gumicsizmákat, ez utóbbiakat olyan irgalmatlan pink színben, hogy egészen biztosan nem veszítjük el őket a kertben. (A kert akkora, mint egy babasál.)

Mivel a kisebbik alapélelmezését jelentő instant zabkása vészesen fogy, próbáltam azt is szerezni, de nem volt más, csak valami bio gabonakása amaránttal meg más kutyfüttyökkel. Na de azért megvettem, legfeljebb majd itthon belerakom a glutént. Zabpehely van a házban.

Mint a képen is látható, ernyőt vinni bezzeg elfelejtettem, a szemerke meg alaposan bedauerolt.

Vagy mozsárban megtörve, nem is tudom – szép dolog ez a gyereknevelés, de piszok fárasztó, pláne amikor az egyik szünet nélkül konfabulál, a másik meg állandóan akar valamit, de azonnal. A legfőbb gond, hogy nem értek bébiül, pláne cumi mellőli zokogós bébiül nem. Tegnap tíz idegtépő percbe került rájönni, hogy a bőgés eláll, ha én is lefekszem, ugyanabba a szobába, mint ő, a szomszéd ágyra. (Hiba volt. Majdnem elaludtam magam is, pedig a nagyobbiknak még hajat kellett mosnom.)

Ma reggel persze fél hétkor kezdett csiripelni, én meg nem tehettem úgy, mint aki nem hallja egy méter távolból. A nap innentől csak romlott, én végül méltóságom és pedagógiai mittoménmim utolsó roncsaiba kapaszkodva sütöttem az ifjúságnak egy adag sárgabarackos-csokis kekszet, majd kicsaptam őket az udvarra. Ah, béke. A kisebb torka szakadtából énekelte a Boszi boszi taaakát a hintán, a nagyobb meg a kerítésen keresztül mesélte a szomszéd kislánynak a tegnapi sellős rajzfilmet. Istennek legyen hála, a szomszéd kislány is látta. “És Mirandának akkor LÁBA nőtt.” “Igen, és cipője is lett hozzá! PIROS!”

Aztán persze a kisebb hanyatt feküdt a teraszon, felmártogatván rózsaszín-fehér csíkos gatyácskájával az összes koszt, amit korábban gondosan felhordott oda, és ordítani kezdett, mint a nádibika. Mire is én felkaptam, felvittem az emeletre, és bedugtam az ágyába. Két perc alatt elaludt.

Nemtom, jól csinálom-e a dolgokat, de egyelőre még egészben vannak. Én, na az már más tészta.

Ma reggel kellemes, őszies időre ébredtünk, pedig a kisebbik kölcsöngyerek ma is szívesen folytatta volna a sárban pacsálást, tegnap végül úgy nézett ki, mint egy kis varacskos disznó. Szerencsére benti programra is van lehetőség, az érkezésük előtt gondosan betáraztam rajzlapból meg viaszkrétából, sőt még olyan filctollat is sikerült szereznem, ami gond nélkül lemosható bármilyen felületről, inkluzíve a gyerekről is. És ma este nagy dicsőséggel hajat mosok mind a kettőnek.

Most hogy ezt a képet elnézem, magamnak is.

Ezt adtam ma ebédre a kölköknek, rossz pótanya-e vagyok.