Minden nap más – mindennap más

Tegnap a sárga durung szandál kiválóan teljesített, már legalábbis annyira, amennyi elvárható egy nyolccentis sarkú és fatalpú szandáltól – egészen vidáman végigtopogtam benne öt órát, de azért elégedett sóhajjal húztam le, mikor hazaértem.

A fogaim, különösen a mellettük lévő úgynevezett tasakok viszont sajnos nem teljesítettek annyira jól, mint szerettem volna: ugyan miután végigszurkálták a komplett pofámat, megnyugtattak, hogy jelentősen javult a helyzet, és most már egészen ügyesen mosok fogat, de azért, hja, de azért. Valamikor ősszel újabb küret várható, hát mit ne mondjak, nem dobott fel a gondolat. Őszintén, annyira beleszontyolodtam, hogy kitotyogtam a parodontológustól, aztán betotyogtam egy turkálóba. Ennélfogva most van egy ilyen ruhám is, ni. (Többek között. Ha már lúd, legyen döglött, az istókját neki.)

Ma amúgy ismét a hülyeség, marhaság és csomagolás napja van, merthogy idén egész nyáron egyetlen “elmegyünk együtt valahová néhány napra” programunk van a Repülő Kutatóval, a Bor, mámor, Bénye fesztivál, és az holnap kezdődik. Mivel piszok gyorsan elkapkodtak minden szálláshelyet a körzetben, gondoltunk egy merészet és nagyot, és sátorral megyünk, viszont megegyeztünk abban, hogy öregek vagyunk mi már ehhez, úgyhogy felfújható ágyat is viszünk. ’99-ben teljesen elbűvölt, amikor a Prága melletti Drusus kempingbe megérkeztek a holland nyugdíjasok a kis lakókocsival, aztán rögtön kirakták az ablakba a muskátlit – mi még itt nem tartunk, de azért mindenféle kényelmi berendezéseket pakolok fel magunknak, párnát, szőnyeget meg egyéb izé. Emellett jó magyarus módra kaját is csomagolunk, mert ugyan lesz ott mindenféle gourmet zabálnivaló, de azért az ember saját otthonról vitt rántotthúsa a biztos. (Rántotthús egy fenét, szezámmagos hideg hajdinatészta meg fetás-bazsalikomos céklakrém meg házi zsemle lesz ebből. Meg házi sósropi. Borfesztiválra megyünk, végül is.) Amúgy érdekes, hogy már két éve van autónk, de én még mindig azzal a gondolattal csomagolok, hogy “jaj, hogyan fogjuk ezt elcipelni”. Még szoknom kell, hogy ott a seggünk alatt Emese, és ő majd csak megbirkózik a feladattal, én továbbra is gyalogbékaként definiálom magam, akinek biztos a hátán kell majd hurcolnia a dolgokat, ha lerobban alatta a vonat/busz/akármi.

Természetesen ruhákat is viszek, és a következő négy napra igen ellentmondásos információkat szórnak ránk a meteorológiai tájékoztatók, úgyhogy megpróbálok lényegében mindenre felkészülni, Emese majd csak elviszi meg visszahozza. Holnap meglátjátok.

A nyüves nyavalyába, még csak augusztus kilencedike, de én már azt álmodtam, hogy nagy svunggal bevonulok órát tartani, most bízták rám először ezt a tárgyat, de lövésem sincs, mi a cím, téma, szakirodalom, követelmény, a padokban csak három feltűnően unatkozó diák és háromszor annyi fecserésző kolléga, vajon mit keresnek itt, ha úgyis csak sütireceptekről tárgyalnak egymással vihogva, nem sikerül őket leállítani, de egyébként sem tudom, miről kéne beszélnem, az egyik diák elém tol egy papírt, előző évi kötelező és ajánlott irodalom, látom, hogy Gombrich és Huizinga, huhh, megnyugvás, művészet- és kultúrtörténetről fogok pletykálni, integető kéz a levegőben, mire lehet majd jegyet kapni? kérdezi a diák, mint minden diák a jegyadás bevezetése óta, ez az egyetlen, ami igazán érdekli őket az első órán, hasból kitalálok két választható esszécímet, mindenki csak néz rám hülyén, hogy mi? én meg egyre erősebben érzem, hogy bakker, mégis a társadalmi felzárkózás módszerei tárgy lesz ez itt, amit most nekem tartanom kéne, hiába az előző évi szakirodalom-lista, kétségbeesetten próbálok értelmes mondatokat összerakni, dzsentrifikáció, szlömösödés, Pruitt-Igoe, kirekesztés és kirekesztődés, deprivációs mutatók, Habitat for Humanity, vajon hová tudom becsempészni ide Gombricht meg Huizingát, persze valamiért Gombricsnak meg Hujzingának ejtem a nevüket, a diákok szép csendben elszivárognak, miközben én a mondataimmal szenvedek, a kollégák még mindig a sütireceptekkel vannak elfoglalva, aha, szóval akkor a máglyarakást tejföllel, én meg megpróbálok felülni félseggel a katedrára, lazán, mint a rigalánc, és akkor elvétem a katedrát, és lehuppanok a padlóra.

Na ekkor ébredtem fel.

Most inkább elmegyek parodontológushoz.

Minekutána ma már úgyis minden remek,és a kedves jó anyatermészet is éppen most gondolt rám, hogy esetleg jólesne egy kis menstruációs görcs, felvettem a szép új sárga durung szandálomat. Ha kényelmesen át tudom tipegni benne a napot, örülni fogok, ha viszont felsérti a lábam, akkor az már úgysem oszt, nem szoroz.

Még mindig tart a szabadság a saját fejemből, kedves-ostoba sorozatokat nézek, és szép sorban húzogatom le az elemeket a varrnivalók listájáról. Ezen a héten (eddig) a nyár is kedvemre való orcáját mutatja, igen kellemes huszonfokok vannak, néha enyhe borúval.

Tegnap, miközben egy negyvennyolcas méretű lenge nyári izén dolgoztam, hogy átalakítsam negyvenkettes méretű lenge nyári izére, hirtelen eszembe jutott a zentai bébiszitterség második napja, amikor éppen dögmeleg volt, Heő pedig beleizzadt a nagy délutáni alvásba, és le kellett cserélnem rajta a bodyt. Akkor még nem tudtam, hol laknak a bébiholmik, úgyhogy miután reménykedve kihúztam néhány fiókot, végül a hároméves nővére Flower Power feliratú pólóját adtam fel a kölökre. Megnéztem magamnak, hogy fest, aztán eszembe jutott a kedves jó Malfoy papa. “Vörös haj, bamba arckifejezés, a nagyobb testvérek kinőtt holmija – na tessék, egy újabb Weasley.”

Most ugyan meg nem mondom, hogy tényleg mondott-e ilyet Malfoy papa, vagy csak én írtam át a fejemben valamelyik jelenetet, de tudjátok mit, nem nézek utána. Inkább levonulok a piacra, aztán visszakúszom az átalakítandó cuccok közé. Jelzem, az is a terveim között szerepel, hogy gyártok néhány praktikus levehető zsebet ebbe a szatyorba, mert igen jó tartása van és igen remekül használható piacozáshoz, de nekem éppúgy szükségem van zsebekre, mint a kisvakondnak.

További nyaralásra fel, juppijájé.

Én alapvetően nem vagyok egy buta nő, csak a betűket meg a számokat nem ismerem. Más magyarázatot nemigen találok ugyanis arra, hogy szépen megnéztem az előjegyzési naptáramban, mikorra rendelt be a fogorvos, nyugtáztam, hogy csütörtök, huszonnyolcadika, aztán hűségesen lekutyagoltam a rekkenő dögmelegben szerdán, huszonhetedikén. Nyilván nem volt ott senki, a telefon is csak üzenetrögzítőn (legalább kevésbé égtem a rengeteg eszemmel), viszont ez azt jelenti, hogy ma is odamegyek. Ma is épp annyi kedvem van hozzá, mint tegnap volt, mert továbbra is leginkább attól tartok, még látnak a számban húznivaló fogat.

Lássuk csak, mit lehetne ilyen helyzetben tenni – naná, hogy ugyanazt, mint mindig. Felöltözöm vidám papagájnak, és drukkolok, hogy elálljon az eső, mert másként igen morcos ázott papagáj lesz belőlem.

(Öt órával később.)

Mielőtt elrobogtam volna fogászhoz, átvonultam a sarki pékségbe. Három perc séta az egész, csekélység, ernyő is van nálam.

Mondanom sem kell, szarrá áztam, sőt, trágyává. A cipőm még most is szárad, és a póló kivételével mindent, de mindent le kellett cserélnem. Az ernyő is átázott, de a legrosszabbak mégis a mellettem zümmögő és zuhhogó autók voltak: úgy lőttek rám, mintha pokémon lennék vagy miabokám. Varnyú nézze csecsebogyónak a szemüket, azt igazán nem állíthatják, hogy nem láttak meg. Remélem, nem fognak a hirtelen felindulásból rájuk szórt átkaim, mert abból orvostudományi szenzáció lesz, hány szokatlan és fájdalmas helyen nőtt rájuk köröm.

Ennélfogva úgy begorombultam, hogy hozzávetőleg a Sziget utolsó napjának öltözve vágtattam el fogászhoz.

(A fogászati beavatkozás amúgy fájdalmatlan volt és drága. Megdicsérték a fogínyem állapottyát, újratömték a bal felső hatost, és implantokról cseverésztünk. Ugyan továbbra is biztos vagyok abban, a gatyám is rámegy majd a pofám helyrepofozására, de azért roppantul örvendek, hogy több fogamat nem akarják kihúzni. Egyelőre.)

A ma reggeli dudolka egészen váratlanul rontott rám, én ezt a számot van már vagy húsz éve, hogy utoljára hallottam, egyébként sem vagyok könyvelő, negyven is csak még három hónapig. Amúgy is az a stratégiám, hogy fél évvel a következő születésnapom előtt már úgy gondolok magamra, hogy nem ennyi vagyok, hanem annyi, hadd szokjuk.

Az írógép viszont stimmel, na jó, valójában laptop az, de kinemszarjale. Most mindenesetre még elfutok a piacra, aztán szöveggyomrozás, mert negyed háromtól már engem gyomroznak a fogorvosnál. Képzelhetitek, mennyire vagyok lelkes tőle.

Legalább nesztek zene.

Ma itthagyom a szövegeket (bár egy kindle így is lesz nálam), ehelyett jól elmegyek a Hádába, és még egyszer utoljára alaposan kiturkálom magam.