Minden nap más – mindennap más

Ez az idei év eddig elég rondán festett egészség szempontjából – mindig épp csak valami kicsi, pillanatnyi nyamvadtság, ami viszont egyúttal épp elég ahhoz, hogy kivonjon a forgalomból, vagy ha nem is, átmenetileg minimális örömem leljem az életben. Most komolyan, legfeljebb Sylvia Plath nyafogott többet nálam az egészsége miatt – igaz, neki folyton arcüreggyulladása volt, amikor meg nem, akkor nyarat akart és lebarnulni. (Tényleg.) Na, a lebarnulás nálam legalább nem játszik.

Mindenesetre így március közepére elegem lett az egészből, meg egyébként is már megittam az egész évi kamillatea-adagomat, úgyhogy most ismételten összevakarom magam, és szent esküt teszek, hogy vitaminokat fogok enni meg előkotrom a futócipőmet. Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyen elhasználtnak és rozzantnak érezzem magam, viszont túl öreg ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam az általános jelzéseket.

Akkor most ennek örömére magamra pakolok egy teljesen indokolatlan szerelést meg egy tonna festéket, és elkutyagolok kefirért, hogy helyreállítsam a bélflórámat. Holnap megint tanítónapom van, hejhó.

Ezt a blúzt is most vettem fel utoljára, mellben szűkebb a kelleténél, és folyton le kell húzogatnom a szélét.

Így retrospektíve, kicsit hunyorítva és mindent összevéve egész jól néztem ki reggel negyed hétkor. Aztán persze kirobogtam az ajtón, és nem is jöttem vissza csak tizenkét órával később.

Kidekoráltam a hercegnőtortát, betettem egy újabb mosást, felporszívóztam az emeletet is. Most viszont beveszek egy cataflamot, odébb lökdösöm a macskákat a kanapén, és begubózok egy pokrócka alá. Az a gyanúm, mára ennyi tellett.

Tegnap végül úgy döntöttem, a horoszkópom nem péntekre, hanem szombatra ír nekem porszívózást, és ez kiváló döntés volt, mert Celofán előjegyzési naptárába éppen tegnapra került be az az emlékeztető, hogyaszongya “Nem elfelejteni! Kelimszőnyeg lehányása! 2×!!!” És lőn. Mint egyébként este anyám felvilágosított róla, a horoszkópom péntekre éppenséggel kozmetikai kezelést írt elő, úgyhogy mégiscsak rezeghet a levegőben valami spirituális izé az éteri mozgás hullámain. (Apropó, az irodánkba bekerült egy plusz polc, amin – nem egészen értem, milyen megfontolásból, de sebaj – ott a komplett Révai Nagy Lexikon, és üres perceimben néha leemelem, hogy elolvassak belőle valami rettenetesen elavult szócikket. Az éterről mint világrezgető akármiről például kifejezetten mókás dolgokat ír.)

Mindenesetre, bár nem tudtam róla, hogy ezt írja elő nekem a Világmindenség, magamat és a lakást is kozmetikai kezelésben részeltettem tegnap. Utóbbi esetében kimostam majdnemösszes pokrócainkat, ágyneműt cseréltem, szekrényeket rendezgettem, és végre lebájoltam az ablakból a horizontális karácsonyfát. Ez volt az, amiről február elején azt mondtam, most már megvárom, amíg leesik magától. Nos, arra várhattam volna a jelek szerint ítéletnapig is, majdnem két és fél hónap alatt nem potyogott le róla összesen két tucat tűlevél se, pedig mindjárt itt a húsvét. Ma semmiképpen sem odázhatom már tovább a porszívózást, de előbb levonulok a piacra, adjunk a tradícióknak (“ha szombat, akkor piac”). Télen nincs sok értelme levándorolni, de ilyentájt már ott is elkezd mocorogni a világ, én meg továbbra is ki vagyok éhezve az apró zöld izékre.

Tehát akkor piac, porszika, pucolgatás, plusz még kreatív segéderő leszek egy hercegnő-torta legyártásában (Elza hercegnőt fogja ábrázolni, ki mást), mert holnap a sógornőm legkisebb lányának születésnapját ünnepeljük. Ezenfelül végzek az utolsó simításokkal a falvédőn, és ha még belefér az időbe, elmegyek a collegiumi öregbuliba is, de erre az utóbbira még egyelőre nem vennék mérget.

Teli lesz ez a nap anélkül is, mint egy hócipő.