Minden nap más – mindennap más

Az élet igazságosságával kapcsolatban jelentősen megoszlanak a vélemények – az enyém lényegében az, hogy az élet nem igazságos vagy nem igazságtalan, az életnek nincs igazságértéke, csak van, és kezdeni kell vele valamit. Tegnap viszont egészen határozottan úgy gondoltam, hogy az élet igazságtalan, és velem különösen az. Végül is én egészen elfogadható szájhigiéniai rutinnal rendelkezem (napi kétszeri fogmosás meg esetenként még fogselyem is), aztán ehhez képest most már életem végéig azzal a súlyos krónikus parodontitisszel fogok nyomorogni, amit visszafordítani nem lehet, megállítani is csak-csak, egy valag pénzt fogok költeni arra, hogy nekem fájjon, és első körben mindenképpen ki fogják húzni vagy két-három fogamat, mert azok már csak baktériumrezervoárnak jók.

Menjetek el mind fogászhoz, és lehetőleg olyanhoz, aki fogágybetegségekkel is foglalkozik, mert állítólag ezt a rémsztorit, ami az én számban van, már tizenöt évvel ezelőtt észre lehetett volna venni, és akkor nem jutottam volna ide. Én már voltam mindenhol, parodontológiai státus-röntgenen is, most viszont szokás szerint piacra megyek. Nemszokás szerint kocsmai programom is lenne este, de el vagyok kenődve piszkosul, úgyhogy lehet, inkább mégis itthon maradok, és némi menedéket találok butuska tévésorozatokban meg színes anyagdarabkákban. Ha így lesz, bizony még csokit is eszem ehhez, minekutána már úgyis mindegy.

Mivel már kedd óta itthon van a pasas, lassan visszarázódom a házaséletbe, különös tekintettel annak olyan oldalaira, amelyeket általában a nálam romantikusabb népek igen kevéssé tartanak számon. Óhatatlanul is mentális strigulákat húzok tartozik/követel rubrikákba, no, Isten hozott mindenkit a Barlangi Morcok és controlfreakek világában. Ahhoz például csúnyán hozzászoktam három hónap alatt, hogy ha leteszek valamit valahová, az nem mozdul onnan (leszámítva a macskajátéknak minősíthető tárgyakat, lásd húsvéti dekorációs nájlontojáskák), úgyhogy már volt néhány “holafenébenvana” felvonás – viszont ugyanez, mármint hogy nem mozdul onnan, érvényes volt a mosogatóba sunnyantott edényekre is, amelyeket ezúttal gondosan elmosva, a szárítón láttam viszont. És tegnap este, mikor kimerültségemben a kanapén elnyomott az édes álom, arra ébredtem tizenegykor, hogy az egész ház ki van világítva, de mint a karácsonyfa, a bokicámnál pedig egy kupac valaki-másé jegyzetcetli van – cserébe viszont, mikor hazakúsztam a munkából, kaptam vacsorát, a macskák pedig nem álltak körbe érdeklődve, hogy hol a kaja, mert már ők is kaptak vacsorát.

Mindent összevéve, azt hiszem, pozitív a rovancs, de azért ezt még szokni kell. A jelenlegi helyzet ugyanis (aggyunk a romantikának is egy kicsit) meglehetősen hasonlít Exupéry rózsa-róka sztorijaira, én meg tüskés is vagyok, vörös is vagyok, és sosem állítottam azt sem, hogy könnyű lenne velem az élet.

Most viszont elmentem parodontológushoz.

Milyen szép szó ez, és az ÓMS óta alig használjuk, vissza akarom hozni a forgalomba. Különösen azért, mert olyan csuda pontosan leírja a jelenlegi állapotomat. A jövő utáni hétben bízom csak, az lesz az a hét, amikor kivisszük végre a házból a kecskét, és csak huszonheten maradunk bent családtagok. (Ez egy anekdota rabbival meg tanácskérővel meg kecskével. Nagyon tanulságos.)

A kecske szerepében ezúttal a szakdolgozóim és főként azok szakdolgozatai jelennek meg, pénteken leadás, és én már bele vagyok kukulva a korrektúrákba meg az összes többi járulékos rémségbe. Tegnap két komplett dolgozatot korrektúráztam végig (5×45 perc folyamatos beszéd előtt/után – na jó, közben volt egyszer negyedóra szünet az anómia-elméletek és a nevelésszociológia kutatási témái között), és még élőben is megjelent nekem egy harmadik dolgozat szerzője, akinek negyven percig gyomláltam a szövegét. Ennélfogva lecsúsztam a 17:43-as buszról, és csak a 19:18-ast értem el (hajh, szép is ez, faluról falura ingázni), úgyhogy háromnegyed kilencre értem haza. A buszon is szakdolgozatot korrektúráztam, lassan már a vécén is azt fogom tenni. Az ajtóban persze ott álltak a macskák, és azt kérdezték, hol az anyámban voltam mostanáig, de különösképpen, hol a kaja?

A korai óra ellenére ma már összeállítottam két vázlatot a félév eddigi óráinak anyagából, megírtam három levelet (könnyen megy ez, ha az ember fél négykor kezdi a napot), és nemsokára nekiesem egy negyedik szakdolgozatnak is. A levelezőprogramot már úgy nyitom meg, hogy közben búal aszok, mit küldenek vajon már megint a drágaszágok. Ráadásul tegnap elfelejtettem tejet venni, úgyhogy most nincs a kávéba, és a tavasz örömére a tavaly kényelmesnek bizonyult cipő csúful feltörte a lábam. Ah, siralm, ah, sepedés.

A tavaszi vakáció vadul dönget a vége felé – ennek az a jó oldala, hogy a jövő héttől ismét hasznosnak érezhetem magam (nekünk tanároknak akadnak ilyen illúzióink), a rossz oldala meg, hogy nyilván felét se végeztem el a vakáció alatt mindannak, amit terveztem. Persze előbb-utóbb mindent meg fogok oldani, meg szoktam, de akkor is csak állok, és bámulok, hová rohant el az idő, ami alatt befejezhettem volna a saját szövegeim gyomlálását, és érdemben készülhettem volna nemcsak a következő, de az azutáni meg azutáni hét óráira is. Isten neki, fakereszt, most már hiába is nyivácskolok, nézzünk a derűs és aktív jövőbe. Különben is, holnap elmegyek fodrászhoz, hátha a külcsín a belbecset is növeli.

Rám fér, az kétségtelen. Ma például, mint ezt a mellékelt ábra is mutatja, ki se akarom dugni a képem a lakásból, és lényegében pizsiben fogom végignyomni a napot.

Egyébként meg vigasztalódjunk, Bob Dylan nálam is több problémát tudott felsorolni hét perc alatt. (Bár, bevallom, én visszafogtam magam. Őtözködős blogger vagyok, nem protest-énekes.)

A tegnapi buliba menet még a buszon rámtört a fejfájás, de úgy, hogy csillagokat láttam (“minden fejfájások öreganyja, Muad’ Dib!”), és hiába kaptam csodálatos fejmasszázst is, nem múlt el, úgyhogy fél kilenckor hazasompolyogtam. Legalább megetettem a népeket házi diós veknivel meg szardellavajjal, ez is valami, és buliban különösen hasznos, mert segít a macskajaj elkerülésében. (Én szégyenszemre csak egy kupica macedón szőlőpálinkát ittam meg sok vizet.)

Az Estikelátogatás alkalmából kénytelen voltam rájönni arra is, hogy vén vagyok, mint az országút, és letagadhatatlanul háziasszony, mert komolyan vissza kellett fognom a késztetést, hogy alaposan kipucoljam a budit, nagyon ráfért volna. (Héhahó, mindjárt fejjel bukom egy tál kelt tésztába, és belefúlok.) Nagy szomorúságomra nem csak a kosz száma volt légió, de gyermekkorunk régi szemétdombja még romosabbnak tűnt, mint hajdanán, valószínűleg az is volt, bár mi se lettünk fiatalabbak. Viszont mint Poett költőnővel megegyeztünk, negyvennek lenni mégiscsak jobb, mint húsznak, legalábbis annak a húsznak, amilyenek mi voltunk akkoriban.

A hazafelé buszon tovább fokozódott a vénség érzete, lévén hogy egy kazal egyetemista is velünk utazott, akik a Pap-Szigetre igyekeztek ebben a kései órában, és legalább kétszáz doboz sör volt náluk. Na de legalább hazakúsztam az ágyamba, aztán ma reggel meg arra ébredtem, hogy a fejfájás elmúlt, cserébe viszont a keresztcsontomat fűrészelik éppen, ach, öröm, bódottá, ha valaki most a nőiség kiteljesedésével jönne nekem, addig ütném, amíg mozog. A bevásárlást viszont nem ejti meg helyettem senki, úgyhogy kiadjusztáltam magam, bevettem a lakásban található két legeslegutolsó Cataflamot, és levonultam a piacra rukoláért, mángoldért meg ami még szembejött. Fan nekem muszkli unter mein körmömalja is.

A bejegyzésben elszórt Frank Herbert-, Sylvia Plath-, Biblia- és John Updike-parafrázisok és válogatott popkulturális utalások mellett a cím is lopás, Molvánia Eurovíziós Dalfesztivál-résztvevőjétől, Zladtól származik (többé-kevésbé). Ha esetleg még nem ismernétek Zladot, tessék. Szívesen, máskor is.

A collegiumban, ahol laktam (szigorúan C-vel, ez fontos), a csütörtök estéink és éjszakáink az Estike nevű műintézményben zajlottak, ami vala egy eléggé zártkörű pinceklub, mégpedig annyira híres, hogy még a Shadowrun szerepjáték magyar kiterjesztésében, az Árnyék-Magyarországban is helyet kapott. (Persze ne veszítsük el a realitásérzékünket: egy kicsikét okosabbak voltunk talán az átlagos kocsmai közönségnél, de mi is éppolyan olcsón próbáltuk beszerezni a söreinket, és éppúgy táncoltunk az asztalon, mint az ebben az életkorban elvárható.) Amikor már régen nem laktam a collegiumban, más volt collegisták kitaláltak egy olyan programot, hogy “Első Péntek”: afféle öregek bulija, minden hónap első péntekjén. Ez egy ideig szépen ketyegett, aztán elhalt egy időre, de most ugyanazon volt collegisták nekiláttak feltámasztani a tradíciót, ráadásul éppen az Estikében.

Ma is a hónap első péntekje van, és nekem fel kéne emelnem a fenekemet, hogy elmenjek, de, valljuk be, a fenekem egyre nehezebb. Mindenesetre egyelőre elmegyek a boltba meg a könyvtárba, aztán a többit majd meglátjuk.

Update:

Rosseb, csak egyszer élünk. Elmentem bulizni.