Minden nap más – mindennap más

Szorgalmi időszak utolsó hete, iiinn-dul. Most még három napig vad rohangálás várható, aztán elvileg végre lesz időm beblogolni az elsőáldozást (báliruhával meg mindennel), a csodálatos ajándékokat, amiket a Repülő Kutató hozott nekem New Yorkból egy héttel ezelőtt, valamint mindazokat a dolgokat, amelyeket két rohanás közben turkálok magamnak.

Most viszont elrobogok tanítani.

Ez egy igen hosszú szoknya, ennélfogva normál körülmények között nem látszanak a csodálatos felemás céklás zoknijaim, de azért én most megmutatom nektek. Móka, kacagás, hejehuja, business on the top, party at the bottom.

Elszántságom rendkívüli, a takony mennyisége csökkenőben, elmentem zárótevékenységet vizionálni.

Ma csak minimális szaladgálnivalóm lesz, nagyrészt kuksolok és figyelek, úgyhogy megreszkíroztam a vicces kicsi farmercipőmet, melynek elvben kényelmesnek kellene lennie, de majdmeglássuk.

Hé, azt mondtam, hogy elszánt vagyok, nem pedig azt, hogy derűlátó.

Tegnap délután következett be az, hogy megadtam magam sorsomnak, de ehhez ne képzeljetek semmiféle romantikusan elomlót, nálam ez is morogva, vonyítva és nyivácskolva történik. Miután elővakartam íróasztalom alsó fiókjából a legutolsó tartalék csomag papírzsebkendőt, és csukló-a-homlokra módszerrel próbáltam megállapítani, most éppen van-é lázam, vagy sincs, brünnyögtem magamban egy kört. Majd, miután felmerültem az önsajnálat bugyraiból, írtam egy levelet az ovinak, ahol ma lett volna jelenésem Rajz, festés, mintázás, kézimunka zárótevékenységre, hogy ha meg tudnák oldani nélkülem, piszok hálás lennék. Persze meg tudják, ők ügyesek és találékonyak, és valószínűleg még az orruk sem folyik. Az enyém viszont még mindig az teszi, és ennek már soha, de soha, de soha nem lesz vége.

Mindehhez ráadásul megint arra ébredtem hajnalban, hogy nem kapok levegőt. Mire megtöltöttem két papírzsepit, Celofán is úgy döntött, hogy ez a helyzet ebben a formában tarthatatlan, itt rá túl kevés figyelem jut, úgyhogy ődöngött körülöttem egy kicsit nyivákolva, majd megállt a kelimszőnyegen, és némiképp szemrehányóan leboázta. Kösz, muci. Mivel amúgy is megette már a fene a világot, ezek után főztem magamnak egy kávét, aztán beültem a fürdőkádba, és megmostam a hülye hajamat. És visszaaludtam. Ez roppant jót tett az úgynevezett frizurámnak, eh.

Most viszont visszavonulok papírzsebkendőimmel a Bűnök Barlangjába Luca székéhez (aka elsőáldozós bálhercegnő ruha), mert annak se jutok soha de soha a végére, és szombaton délelőtt már vállfán és befóliázva kell behajintanunk Emesébe.

Zöld kandeláberemre mondom, az egész világon nincs annyi takony, amennyi az én fejemből távozott az elmúlt napokban. Ha az a javulás útja, hogy dühöngök miatta, akkor persze javulóban vagyok, de hát ez így istenbizony tarthatatlan. Egy százas csomag papírzsebkendő vége felé járok, nem érzek ízeket, nem érzek szagokat, rohadtul elegem van a burjánteákból, és méhviaszos balzsammal kenegetem a kisebesedett orrom.

Holnap persze tanítás, és míg én idebent dühöngök, odakint a nyár teszi ugyanezt. Mi a nyavalya lesz itt még augusztusig, ha már május elején is harminc fokok vannak, meg egyáltalán, minek az embernek ekkora ruhatár, ha nincs mikor felvennie, mert nagykabátból rögvest lenge kaftánba, hótaposóból pedig tornacipőbe kell ugrani? Tegnap délután tehetetlenségemben kiborítottam azt a ménkű nagy komódfiókot, amelyben a kánikularuháimat tartom. Hát, az sem volt valami nagy élmény. Persze nem érek rá részletezni, mert ma van az utolsó nap, amikor reggeltől estig az elsőáldozós bálhercegnő ruhával szórakázhatom, és bele is kell feccölnöm azt a komplett napot.

Mondanom sem kell, nem csak amiatt vagyok begatyázva, hogy elrontom a cuccot, de amiatt is, mert ott hajoldozom fölötte zöld kandeláberem csöpögő gyertyáival, és a gravitáció nagyon nagy úr. Boá.

Hű, öcsém, ha valamirevaló őtözködős blogger lennék, most biztos lőnék magamról egy másik képet, mert ezen úgy nézek, mint aki mindjárt kettétép egy velociraptort. Eh, maradjon. Dokumentációnak jó lesz.

Hova az ingyombingyomba mennék máshová, zárótevékenységre megyek, tutáliber, máliber. És még mindig úgy ugatok, mint a kutty.

A tegnapom igazi tékoz-nap volt: nem csak a legdrágább anyagot vettem meg komplett “hobbivarrónő anyagot vásárol” praxisomban, ami már több mint huszonöt évre rúg, de fodrászhoz is elmentem, mint a mellékelt ábra mutatja. A leányzó, aki vágta, még a szokásosnál is bátortalanabb volt, csak simogatta az ollóval (biztos sok olyan vendéggel találkozott, aki a végén amiatt nyivácskol, hogy miért lett ilyen rövid), de legalább így is az volt az érzésem, hogy hell yeah, megint része leszek a civilizációnak. Aztán elaludtam azt a hajat. Semmi se tökéletes, na. A tékoz-nap kiteljesítése érdekében masszázsra is elmentem, úgy fájt a végén mindenem, mint a fene.Össze kell szednem magam, feleim, mindenhol fájó csomócskáim vannak. És ronda nagy pattanások. Negyvenkét évesen. Ne hülyéskedjünk máá.

Most viszont elmegyek munkába, dixit.

Reggel óta Tankcsapda megy a fejemben, újra egyedül, tudtam, hogy lelép, ő az égen, én meg… háát, leginkább továbbra is fülig takonyban. De azért javul. Az elmúlt héten a mai nap az első, amikor nem arra ébredtem, hogy “Mehr Luft!” A takonymanók persze továbbra is vidáman zsinatolnak, de legalább megvárják, amíg magamhoz térek, és csak akkor indítanak támadást.

A Repülő Kutató amúgy természetesen nem hagyott el, épp csak ezúttal is nevének megfelelően viselkedik, most éppen New York felé szeli az eget. Hétfőig szalma vagyok, viszont legalább annyi munkával, mint a nyű, úgyhogy definitíve nem fogok unatkozni. Sőt, valójában csak most kapcsolunk magasabb fordulatszámra: innen kezdve (hacsak valami közbe nem köpik) tizenhetedikéig egyetlen szabad napom se lesz. Jó, persze, ez nem azt jelenti, hogy nem lesznek seholse szabadka időintervallumok, de minden áldott hétköznapra jut egy adag világgá menetel hol fel, hol le a Duna folyásával párhuzamosan. A leeső időcafatkákban leginkább szakdolgozatok javításával fogom múlatni a szárnyas időt, valamint sok kis részletben előállítom végre az elsőáldozó ruhát is. Ehhez viszont (kötelező programon kívül) be kell pendliznem a székesfőfaluba alapanyagokért, mert itt Bürgüncfalván jelenleg egy fia méterárubolt sincs, miért is lenne.

És ma, technikailag, szabad napom van. (Leszámítva persze olyan mókakacagásokat, mint tananyagok rendszerezgetése és más efféle cukiságok.) Úgyhogy megyek is mingyá, de mint a forgószél.

Nem feledkeztem el arról, hogy még vannak mesélnivalóim a húgom bolondkordélyáról – tessék várni türelemmel, mindennek eljön az ideje, mint a szalmakalapnak. (Ez utóbbinak amúgy már, attól tartok, eljött. Lehet, hogy a továbbiakban néha igen érdekes látványt fogok produkálni néktek, merthogy – ugyan ki lepődik meg ezen? – szalmakalapom is van. Négy.)