Minden nap más – mindennap más

Tegnapelőtt este, miután megírattam meg kijavítottam a dolgozatokat, bedurrantottam a sütigyártó futószalagot. Ha belegondolok, már évek óta ez a forgatókönyv: advent utolsó hetéig nincs a házban semmi édes nyammognivaló, aztán két nap leforgása alatt hirtelen összeütök két kiló aprósütit. Jelenleg hatfélénél tartok, de még nyilván lesz belőle, ez már így szokott történni. Előbb megcsinálom a régi-tuti-bevált receptjeimet, aztán jövel kísérletezés vidám szakasza, amikor olyan egzotikus dolgokat ráncigálok elő feneketlen kamrámból, mint kardamom meg narancsvirágvíz, és térdig gázolok a lisztben meg porcukorban. Eddig még nem volt az efféle produkciókra panasz, a Repülő Kutató roppantul támogató ezekben a projektekben (naná hogy az), és a bűnjelek is mindig eltűnnek január elejére. Ami nem, az rendszerint szép kopogósra szárad, aztán bekerül a darálóba, és kekszmorzsaként túrótorta-alap lesz belőle vagy valami más efféle. Sütiügyben is hasonlóképpen működöm, mint az anyagficlikkel, mármint hogy nem megy itt semmi sem kárba, legfeljebb veszendőbe. A klasszikus karácsonyi fojtós-munkás sütikre viszont garantáltan nem lehet számítani az én konyhámban. Zserbót meg bejglit csináljon más, például egy cukrászda. Én beérem a kávés szívecskékkel meg a csokicsókokkal.

Hoppá, az imént találtam egy dobozt, amin azt írja, hogy mustaherukka rouhe. Finn feketeribizli-por. Pedig, ahogy elnézem itten a sütik egyre magasabb kupacát, ideje lenne most már ráülni a kezemre.

Nagyon szép őtözködős bloggeri produkció lenne azt mondani, hogy a feketeribizli-porhoz öltöztem, de nem, a Marimekko-kötény előbb volt színen, mint a mustaherukka. Tényleg. Vagyis, ha hihetünk a google fordítónak, todella.

Ez itt kérem szintén én vagyok, épp csak a szokásos papagáj helyett a mai szép napon egérkének öltöztem úgy nagyjából. Megyek vizsgáztatni. Ehhez nem kell tarkabarkának lennem, a népeket majd ébren tartják a szociogén tényezők, az élményszerűség elve meg a mezopotámiai írnokképzők.

Mindemellett továbbra is abban az illúzióban ringatom magam, hogy ugyan a magyar tél szokásainak megfelelően krumplibarna vagyok és búbánatfekete, de azért mégiscsak másképp egy kicsit, mint ahogyan ez errefelé megszokott. Nyilvánvaló csillagászati okokból itt a képen amúgy még a kiindulópontnál is fakóbb vagyok, holnap lesz az év legrövidebb napja. Nem baj, onnan már felfelé megyünk.

(A címben egyébként egy Balla Zsófia-verskezdet található. Valamiért csak úgy eszembe jutott.)

Elmentem vásárolni, mert ugyebár most mindenki vásárol. A “karácsonyi beszerzések” listája itt most nálam úgy fest, hogy “macskakaja, csokicsepp, élesztő”.

Ha egy kis szerencsénk akad, ezeket nem ugyanazon a tányéron fogom felszolgálni.

Tegnap olyan jól sikerült az ereszdelahajamat, hogy a Repülő Kutató fél kilenckor azt közölte, ő most esetleg akár elmenne aludni, és cselekedett. Öregek vagyunk, mint az országút, no. Én ma mindehhez kóchajú is vagyok és lustácska, háziruhában ténfergek, dolgozatokkal molyolgatok, a mosógépet etegetem, és valószínűleg a nap valamelyik délutáni órájában el is fogok szundikálni.

Nyugi, holnap viszont reggeltől estig vizsgáztatni fogok.

Fél háromkor ébredtem, mégpedig arra, hogy nem tudok megfordulni az ágyban. Naná hogy nem, ha Nagyseggű Maruszja éppen ott tanyált a lábamon. Valahogy kiráztam belőle a zsibbadást (a lábamból, nem a macskából, az definitíve nem volt elzsibbadva – eposzi jelzőjét meghazudtoló keccsel távozott, és fél perccel később már ott verekedett a másik állatkával afféle hajnali testedzés gyanánt), aztán jobb híján felkeltem. Főztem egy kávét, aztán nekifeküdtem a mai beadandóimnak.

Általában én vagyok az a népség-katonaság, aki mindent idejében megcsinál, és olyasmit igen ritkán érek meg, mint ami ebben a félévben volt szinte mindegyik határidős feladatommal, mármint hogy húzom-nyúzom, kelletlenül melózgatok időnként rajta, és szó sincs a Szokásos Eljárásról, amelyben ugyan sokat nyafogok, de rendszerint már napokkal korábban kész vagyok, és csak azért nem adom le határidő előtt, hogy ne nézzenek nagyon strébernek. Nem, most tényleg rengeteg húzás-nyúzás meg prokrasztinálás van folyamatban. Nem vagyok formában, no. Valószínűleg amúgy az a fő gond, hogy egyes projektjeimben nem hiszek eléggé, pontosabban elvesztettem a hitet bennük, mások meg egyszerűen csak túl értelmetlennek látszanak ahhoz, hogy érdemes legyen energiát feccölni beléjük, akár kötelezőek, akár nem.

A doktori tanulmányaimhoz fűződő feladatok ebben a félévben a szokásosnál is hülyébbnek tűnnek: szinte mindegyik abból a fajtából van, hogy “szopatnak, anyám, stop”. Nyilvánvalóan nem sikerült a doktori iskolán átállniuk mentálisan a “3 + ízlés szerinti elég sok” képzési évről a “2 + 2”-re, mert ha ez megtörtént volna, nem adnának nekünk feladatokat csak a feladat kedvéért. Most is egy olyan szarral tököltem, hogy tessék kigyűjteni a terminus technicusokat egy (számomra, pontosabban a disszertációm számára) teljesen hasznavehetetlen tanulmányból és rövid magyarázatokat fűzni hozzájuk, valamint írni “egy jó tudományos értekezést meg egy rossz tudományos értekezést”, esetleg “egy jó esszét meg egy rossz esszét” a kutatási témámból. Stílusgyakorlat, bmeg, hát kinek van erre szüksége Damoklész kardjával a feje fölött. És erre a három izére kapunk egy darab jegyet. Nagyjából egymástól, amúgy – a jegyadást a tanár gondosan kiszervezte nekünk, és az is hosszú tratatívákat igényelt, hogy ne legyen kénytelen mindenki elolvasni mindenki más összes izéjét, csak három vagy négy emberét. Az előző doktori szigorlatomon roppant bölcsen mondta a doktori program vezetője, hogy egy doktorandusz érési folyamata leginkább a disszertáció írása közben valósul meg. Ez viszont, teszem hozzá, csak akkor lehetséges, ha nem pisztergálják közben az embert állandóan mindenféle aprószarral, hanem hagyják békén melózni. Ezek meg nem hagynak.

Ha már itt tartunk: nem csak azért lesz muszáj passziváltatnom a következő félévemet, hogy egy kis lélegzethez jussak, hanem azért is, hogy valamiképpen visszanyerjem a hitem abban, érdemes ezt egyáltalán megcsinálni. Komolyan, még egy olyan feladat, hogy “helló, ma szombat, szerdára kérek egy húsz perces előadást ebből és ebből a témából”, aztán hagyom a fenébe az egészet, tudjátok, kivel szórakozzatok.

Na mindegy. Enervált vagyok és nyomorult, ezt meg szokás szerint katicákkal meg madárkákkal és más házivarrott izékkel próbálom kompenzálni. Kérdéses, ez mennyire sikerül, de valahogy leadom a szarokat, és valahogyan letanítom ma délután az 5×45 percemet, aztán összecsuklom, és a holnapot a Bűnök Barlangjában fogom abszolválni. Istenkém, ez azért roppantul elkeserítő, hogy mindösszesen abban találok vigaszt, milyen jól el fogok molyolgatni egy csomó színes puha anyaggal, ha végre vége ennek a munkahétnek. Blöe.

Utolsó előtti tanítási napom (holnap is lesz még egy délutáni hosszú vágta, mert miért ne lenne). A diákok mostanra teljesen le vannak darálva, a héten iksz zárthelyijük volt, plusz a keddi adventi ünnepség összes próbája, drukkja és hisztije. Valószínűleg csendes hallelujázásba kezdenének, ha én most betelefonálnék, hogy bocsi, egészségi okokból nem tudok bemenni tanítani, az anyagot megkapták, készüljenek békében a vizsgáikra.

Nix. Egészségi állapotom gyöngy, kötelességtudatom a régi (sajna prokrasztinációs késztetéseim is a régiek, még mindig nem vagyok kész a holnapi beadandókkal), úgyhogy ezúttal is felruházkodom jinglebellsbe és ooootanennbaumba, valamint eltotyogok a taposómalomba.

Igen, kedveszkéim, ezen a képen is én vagyok. És ebben a holmiban is jól érzem magam, akárcsak a tegnapiban. Van úgy, hogy az ember lánya csinos akar lenni, aztán van úgy, hogy csak vicces, és esetenként akár az is előfordulhat, hogy letojja az egészet, és az sem érdekli, ha olyan finom és nőies, mint egy zsák brikett.

Ez most szándékaim szerint nem egészen a brikett változat, de ha valaki esetleg nem érti, miért kedvelem annyira a túlméretezett kantáros farmereket, az is oké. Nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani, mint azt José Pombio mondá.

Luca napja lévén, Luca-napi kenyeret óhajték sütni, de hosszú program lesz az, ennyi idő alatt széket is ácsolhatnék vagy fakanalat likasztgathatnék, hogy azon át lessem meg a boszorkányokat. Kelesztés után még nyolc óra tepsistül a hűtőben, vicces népek vagytok tik, szicíliai pékek.

És közben a beadandóimmal is foglalkoznom kéne, mert péntek a határidő, azok meg úgyszintén olyan lassan készülnek, mint Luca széke.

Szerfölött nyűgös vagyok máma, éjjel nem tudtam jól aludni, kora reggel meg az összes családtagom nekilátott ébren tolongani körülöttem, amikor én éppen szundikálni szerettem volna. Mindehhez nyolckor indulok, és későn érkezem, mert ma este hatkor adventi műsorral kedveskednek nekünk a hallgatók, zene, tánc, hejehuja, betlehem. (Erről óhatatlanul is eszembe jut az Esztergomi Érseki Kisdedóvónő-Képző Intézet 1890-es évekbeli ünnepi műsorainak listája, talán nem alaptalanul. Számord Ignác jóvoltából tudunk mi azokról mindent, de mindent. Amit meg nem tudunk – például azt a rengeteg kínszenvedést, amellyel felkészültek szegény lányok arra a rengeteg énekre meg hegedülésre meg miegymásra -, azt el tudjuk képzelni. Én legalábbis biztosan igen.) Mit mondhatnék, megérdemlem: én oktatással kedveskedem nekik reggeliben, valamit valamiért.

Miután ilyen alapossággal megajándékozzuk egymást olyan dolgokkal, amelyeket valószínűleg mindannyian tudnánk mellőzni, legalább fessek úgy, mint aki ünnepel. Vagy mi. A mai szép napra amúgy az időjárás-jelentés tizenfokokat jósolt, úgyhogy gondoltam, elhiszem neki. Gondoltam, azt is elhiszem magamnak, hogy ezeken a sarkokon képes leszek abszolválni a napot. Végül is, minek nekem ilyen szép csizmák, ha nem hordom őket. Ugye. A délutánt amúgy is nagyrészt az irodámban bálozom át ülve, dolgozatokat javítok és dolgozatokat írok, és higgyétek el, mindkettőhöz hiányzik belőlem a lelkesedés.

Nesztek kettő fotó is, amelyeken bemutatom, milyen rossz ilyen kora reggel fotózáshoz a megvilágítás, mennyire hiszek én az időjárás-jelentésnek, és mennyire tudok úgy kinézni ilyenkor is, mintha mégiscsak lenne bennem lelkesedés.

Annak viszont, valljuk be, megvannak az előnyei, ha az ember egy nyűgös és zsémbes némber, épp csak jól kell választani férfit ehhez, aki elviseli. A Repülő Kutató este utánam jön Emesével, hogy hazafuvarozzon, juhé. Ezt az ajánlatot sem kaptam volna meg, ha csak csendben tűrném sorsomat, mint ez illendő lenne. Számord Ignác valószínűleg nem volna velem elégedett, de tőle megnyugtató módon elválaszt vagy száz év.

Ha már ilyen szépen süt a nap, lekódocunk a lokális adventi vásárba, megnézzük, mit tojt ide a nyuszi.

A ruhát tegnap varrtam, és még egyelőre nem vagyok hundertprocent biztos abban, hogy ilyen marad, egy új szabásmintával játszom éppen. Erről való beszámolóhoz az igényeket tessék jelezni, ha vagynak, mert nem vagyok biztos abban, érdemes-e beblogolni.

A mai poszt félig-meddig egy piszok nagy csalásból áll, merthogy ugyan épp az itt illusztrált nyafogóruha van rajtam, de valószínűleg a lábam se fogom kitenni a lakásból. Tegnap viszont, ha már úgyis itthon voltunk mindketten, hirtelen ötletből összeciheltük magunkat, és elmentünk Emesével együtt bevásárolni, én meg aszontam, na akkor fotózzunk is, ha már ilyen nagy expedícióra indulunk. Adventi hétvégéken mindenfajta bevásárlás teljességgel reménytelen: mindenhol tömeg, és az ember még két liter tejet is irgalmatlan sorbaállások árán képes csak beszerezni.

Most tehát tele a hűtő meg a kamra, okunk semmi, hogy kimásszunk abba a cseperésző nyavalyába, ami éppen errefelé tenyészik, én meg mára egy újabb savanyú káposztás kenyeret ígértem, úgyhogy harcra fel. Egy kis sütisütögetés sem ártana, és a Bűnök Barlangjában is várakoznak ilyen-olyan ötletek meg feldolgozandó anyagok, úgyhogy ma sem fogok unatkozni, és örömmel fogok nemunatkozni.

Amúgy a teletubby-jelmez mellé egyebeket is turkáltam, én jellemtelen féreg, úgyhogy valamikor azt is be kéne blogolnom.

Mivel holnap dékáni szünet, szombatra meglehetősen zsenáns lenne órákat pakolni, így hát ha a mai napot átvészelem, vége a munkahétnek. És akkor már csak egyetlen hét van hátra a szorgalmi időszakból, amíg nekem pofáznom kell. Most már amúgy elkezdtem átlődözni a hallgatóknak a félévben leadott anyagokat, és egy kis szerencsével holnap estére mindenki mindent megkap, amiből majd felkészülhet a vizsgákra.

Réteges vagyok, mint egy hagyma, szívemben elszántság, pofámon festék, előttem egy átdumálandó délután. Gyerünk.

Amúgy most kezdődik az az időszak, amikor én azt mondogatom, hogy fázom, a Repülő Kutató meg azt, hogy fűtésszámla. Ez egy ideig fokozódik, aztán egyszer biliborulás lesz, és én elkezdek sikoltozni, hogy hová tegye a smucig lelkét a csákováci rosseb. Már belengettem neki a sikoltozási lehetőséget, úgyhogy jelenleg azt emlegeti, a fűtés egy bonyolult rendszer. Ez már csak egy lépésre van attól, hogy átkalibrálja, úgyhogy próbálok optimistán nézni a jövőbe.

Tegnap reggel meghalt a Repülő Kutató nagymamája. A műtétből még felébredt, vitatkozott kicsit a nővérekkel, aztán elaludt, és nem ébredt fel többé. Két hete töltötte be a kilencvenhetet, és már ugyan nem volt olyan fitt, mint régen, a memóriájával is voltak gondok, de mindent összevéve egészségben érte meg ezt a hosszú kort, és másfél nappal korábban még látszatra semmi baja sem volt. Most persze kicsit mindenki össze van rázva, mert bármennyire tudtuk (ő is), hogy nem él örökké, ez így is váratlanul ért minket.

Mégis, mégis: szép hosszú, tartalmas élete volt sok munkával és még több morális tartással – ugyan mi mást várhatnánk egy kálvinista tanítónőtől. (És ezek után ugyan mi mást várhattunk el tőlem, két perccel azután, hogy megtudtam a hírt. Igen, felvettem a kabátomat, és elmentem tanítani.) Megnézhette azt is, hogyan cseperednek egyre okosabbá meg ügyesebbé a dédunokái, aztán másfél nap alatt elment. Ha választani lehetne, soha rosszabbat.

A gyászt pedig, szögezzük le, nem a ruha teszi.

Időnként erősen élek a gyanúperrel, hogy a világ úgy van összerakva: mikor éppen kidugod a fejed valamiből, és úgy gondolod, na innen már felfelé megyünk, egy másik irányból hirtelen beüt a krach. Már éppen kényelmesen elhelyezkedtem, a friss kenyér ott hűlt az asztalon, én meg dudorászva gondoltam arra, már csak két hét van hátra a tanításból, amikor csengettek az ajtón, és ott állt a ház előtt egy mentő. A RK kilencvenhét éves nagymamájáért jöttek, akiről aztán bent a kórházban kiderült, hogy valami perforálódott, vakbél vagy más bél, nem tudni, irány a műtő.

Azóta nincsen újabb hírem, a műtét késő este történt, én korán reggel indulok, a szomszédban nincs még se kép, se hang, de érthető módon aggódom, szóval tessék drukkolni velem, ha nincs más álamügyetek fojóba.

Nyilván az ilyen helyzetekben szükséges leginkább, hogy az ember papagájnak öltözzék, hátha ez legalább egy kicsinyt eltereli a figyelmét.