Koffein, kötelességtudat és kétségbeesés, ezek az én motorjaim, bébi. Tegnap ugyebár négykor kellett kivágtáznom az ajtón, hát azt speciel még el sem mertem árulni nektek, hogy mindehhez, bajnnng, fél kettőkor ébredtem fel, pedig csak (csak!!) háromra volt beállítva az ébresztő. És este, bár a sors különleges kegyének köszönhetően már fél tízre itthon voltam (ha még öt perccel többet késik a Zengő IC, és nem érkeznek pöccre a metrók, csak az egy órával későbbi buszt értem volna el), de így sem tudtam elaludni tizenegyig.
A konferencia a szokásos mennyiségű abszurditást és mókakacagást hozta, amire számítani lehetett, a szervezőknek már reggel a fülén jött ki a kávé, a plenáris előadást pedig egy lengyel nő tartotta németül azzal a címmel, hogy “Das deutsch-polnische Forum als Instrument der bilateralen Verständigung (1976-1997)”. Tippjeim szerint arról szólt, hogy a német-lengyel Fórum-sorozat, amiből volt ebben a húsz tárgyalt évben vagy tíz darab, hogyan vált a kétoldalú megértés eszközévé, de a cím lehetséges értelmét is csak a negyvenöt percen át potyogó diákból raktam össze úgy-ahogy, én ugyanis nem értek németül. Naivitásomban azt feltételeztem, lesz valami felirat vagy efféle, de nem volt semmi. Úgy báloztam ülve abban a röhejesen festő teremben, mint kolleganőm Prücsök, mielőtt elcsavarta volna a futár fejét, még a horgolásom is elővettem kínomban, ott gyártottam a marokkói szíveket kazalba, és közben néha megpróbáltam inteligencsen nézni. Na most, ha ezt eddig esetleg nem említettem volna, ez egy pedagógiai konferencia volt, szóval hogy miafrancot kerestek benne a német-lengyel tárgyalások, fel nem foghatom. Miként azt sem, hogy ha egy konferencián (mint a megnyitóban elhangzott) van 167 előadó, hol a nyimnyámban van az a százharminc, aki be se dugta a képit a plenáris előadásra, és akiknek talán még csak nem is négykor kellett volna kivágtatnia az ajtón. És akik közül kábé száz biztosan jobban ért nálam németül, na nem mintha az olyan nagy teljesítmény lenne.
A szekcióm amúgy igen kollegiális volt – mindig az, amikor óvodákról esik szó. Hacsak nem módszertani kérdéseket tárgyalnak éppeg (arra lényegesen nagyobb a kereslet), általában jobb híján egyszerűen csak összecsapkodják mindazokat a népeket egy és ugyanazon szekcióba, akiknek az absztraktjában ott van az, hogy óvoda, aztán agyő. Ezúttal is két történeti meg egy attitűdvizsgálat volt összecsapkodva. Meg én. Arról, hogy milyen képet képeznek magukban mások az én nagy pofámról, valószínűleg igen szépen árulkodik az, hogy az egyik előadó, akivel még csak két és fél hónapja tengünk együtt a doktorin, örömét fejezte ki, amiért előttem van, mert utánam aztán nehéz. Hm. Na mindenesetre ott ültünk keveskén, én voltam az utolsó előadó, és úgy nyúlt az egész elfele, mint a rétes. Egy adott ponton az egyik kollegina hátrafordult, és aszondá az órájára mutatva, hogy “te már biztos lelőtted volna”, ami igen szép képet ad arról is, milyen emlékezetesen sárkány néni vagyok én akkor, amikor rám osztja a végzet a szekció levezető elnökének feladatát. Ezúttal viszont nem én voltam az, úgyhogy csak üldögéltem tovább angyali derűvel, mert abban, hogy csupán tíz perc jut nekem elhadarni a mondókámat, akkora praxisom van, mint a Bazilika. És valóban, ezúttal is csak tizenkét perc jutott, úgy mentem végig az egészen, mint fos a libán, a közönség pedig megpendült módon kérdéseket akart felém irányozni (addig nemigen volt nekik erre nagy affinitásuk), de hát már ott toporgott a következő szekció, úgyhogy a kérdések egy részére csak úgy tudtam válaszolni, hogy közben bezúdult az ajtón a nőnevelés, és elkezdtek pendrájvokat installálni. Egy kósza pillanatban felrémlett előttem, hogy a komplex vizsgán valószínűleg a teljes bizottság le fog fordulni a székről, amikor én berobogok, és lelkesen aszondom, “jaj de jó, végre ezegyszer végig elmondhatom, mit akarok csinálni, hoztak hideg ételt meg hálózsákot?”.
Hát ez volt tegnap, ma pedig végre lett volna nekem arra lehetőség, hogy kialudjam magam, de egy nagy bides frászt, ötkor már megint bajnng. Legalább nem kettőkor volt, no, ne legyünk telhetetlenek.Tápláltam a macskákat, akik már aggódtak, hol a kaja, behajintottam egy mosást, aztán magamat is behajintottam hajmosóba, és ha már úgyis ott voltam a felpuhult körmeimmel, manikűröztem, majd kipingáltam a körmöm agyrohasztó ciklámenszínűre, hadd legyen, ami majd du. ébren tartja a diákokat. Engem még egyelőre ébren tart a pörgés meg a koffein, és nagyon remélem, hogy ezek kitartanak holnap estig, mert holnap is hatkor kell indulnom, és előbb-utóbb elfogy az a hisztérikus enerzsia, amivel az életemen döngetek végig éppen.
Mindeközben persze továbbra is marha hideg van, ami igen kevéssé tölt el lelkesedéssel, és én már csak röhögni tudok azon, amint a cikcakkruhákat elpakolom, visszaveszem, megint elpakolom majd megint visszaveszem. De hát fázom, no.
És igen, kétségtelenül látszik rajtam némi mániás elszántság.
