Az a gyanúm, némileg több energiát (és maszkolószalagot) feccöltem bele ennek az eredetileg pálinkatartó házikónak a kimázolásába, mint amennyit megért a dolog, de ez is egyike volt azoknak a cuccoknak, amik évek óta lappangtak makacsul és kidobhatatlanul a lakásban, hát akkor meg legalább nézzenek ki valahogy.
A tegnapi nappal viszont befejeztem a mindenféle dógok mázolgatását, úgyhogy lassan összeáll a nagykép is a sok apró maszatból.
Vannak, akik a meteorológusoktól tudják meg, mekkora a levegő páratartalma, és vannak, akik a tükörből.
Ah, nyár. Reggelire gyümölcsjoghurt, ebédre jégkrém, a vacsorára meg gondolni sem akarok. Estig lezuhanyzom háromszor, megiszom egy akó vizet, és miközben mások kint süttetik magukat pecsenyére a napon, én bent bujkálok a lakásban.
Na persze nekem szavam se lehet, ezek a csávók kantáros polárnadrágban, kucsmában és csizmában nyomják a tűző napon.
Még fél nyolc sincs, de én már azt jövendölöm mára, hogy bele fogunk dögleni a hőségbe. Viszont addig is piac.
A kép elkészítése után jöttem rá, hogy a rossebbe, a jobb felkaromon még mindig ott a folt, amit már nem is tudom melyik balesetben szereztem a múlt héten. Takarítás volt vagy festés vagy mittomén, de már hetek óta piszok veszélyesen élek.
Ezúttal kábé tizenöt év szünet volt a két hadművelet között, és valójában nem csináltam semmi újat, csak kicsit felfrissítettem a pingát a “tulipános” “ládámon”.
Előtte:
Utána:
A motívumot egyébként erről a plafonról loptam anno (nyilván egy kicsit egyszerűsítve-alakítva-stilizálva), a kép közepén leghátul látható, ha jól figyeltek.*
Bónusz találós kérdés, itt a blogon (nem a fb-oldalon) kérem kommentben a választ: hol van ez a plafon? Aki kitalálja, kap tőlem az alábbi kosárból egy általa választott baglyot, és ki is hímezem neki, bezony.
* A kép pontos forrását csak akkor tudom megadni, ha valaki kitalálta, hol van ez, mert a link rögvest lelövi a poént. (Na most már jöhet, úgyhogy tessék.)
Én még mindig a ládával tökölök (bár ma délutánra már az összeszerelését tervezem), és éppen úgy is nézek ki, mint aki egy ládával tököl, úgyhogy addig is nesztek pár random fotó a hetemből.
Nekünk (mármint a Repülő Kutatónak meg nekem) tényleg vadvízi evezés vagy sziklamászás vagy muay thai-edzés kéne, cserébe meg távoltartani magunkat a háztartástól. Én még mindig sántikálok kicsinyt a majdnem-térdtörős takarítóbaleset után, a Repülő Kutató meg, mittomén, talán megirigyelte tőlem a fél-invalidus állapotot, mert tegnap este, miközben a legjobb Fiskars Santoku kését mosogatta… nos, talán nem is kell befejeznem ezt a mondatot. A keze még megvan. Nagyrészt.
Tájainkon az egyetlen elégedett illető még mindig az új puffon gombócolja végig a nap nagyját,
én meg sántikálás ide vagy oda, tegnap szétkaptam az emlegetett ládát, mint foxi a lábtörlőt,
és ma valószínűleg le is festem, mert a buli sose ér véget, hajdiradirom.
Még akkor is, de különösen akkor, ha robbant hajakból, félig kiszuperált ruhadarabokból és általános kinézetemből kifojólag az alábbiak a leginkább mutogatható részeim.
“Milyen kár, hogy a régi jó dolgokból már nem maradt semmi!”, mondta egykor egy reklám. Ó, dehogynem. Épp csak egy kicsit, hm, modernizálódtak. Akár egy elszánt anyóról van szó*,
akár pedig rólam.
* Sajnos nem emlékszem, honnan mentettem le a képet, de ha valaki esetleg tudja, jelezze, és azt is beírom.
Hm, nem is tudom, mikor értékelték ennyire az én tevékenységemet, mégpedig éjjel
és nappal.
(A plafonon nemtom, mi van, de a jelek szerint még haladt is úgy egy méternyit.)
Ez sem azzal kezdődött, hogy jajdeszükségemvanegyújpuffra, hanem úgy, hogy jajdehovárakjameleztasokizét.
Vannak azok a dolgok, amiket az ember nem vesz fel, de nem is dob ki, pláne mert tudja, hogy majd valamikor kezdeni fog velük valamit. Ezt a ládát viszont mindenképpen ki akartam már üríteni,
merthogy gondosan be volt tolva egy sarokba, hogy ne dűljön szét. (Látjátok ott fent azt a likat rajta? Na amiatt.)
A ládáról még nem tudom, hogy szétverem és kidobom, vagy megmentem, de mindenekelőtt el kellett tüntetni belőle a cuccokat, meg ha már úgyis arra jártam, esetleg más cuccokat is. Egyszer egy könyvben olvastam, hogy az anyuka kínjában puffokat varrt, hogy legyen mibe eldugdosnia azokat a rettenetes ruhadarabokat, amiket a gyerekei kaptak mindenféle családtagoktól.
Hát jó, akkor puff.
Anyagot elő,
kiválogatni belőle kétfélét, az egyikből harminc centi széles csíkokat vágni,
a másikból a jó öreg zsinórkörzős módszerrel
kettő köröt,
aztán elszegni az összes izét,
és erisszed varrás. Cipzárt beilleszteni,
tetejét-oldalát összevarrni-letűzni,
aztán neki a tömésnek.
Tizenkét kiló és harminc deka ruha meg egyéb majd-egyszer-jó-lesz szövetféle ment bele. Lemértem.
Itt viszont már nincs egy se, juhé.
Jó nagy dög lett belőle, mi?
Valószínűleg nem is marad itt, hanem legurítom majd a Repülő Kutató dolgozójába. Egyelőre viszont még nézegetem kicsit.
U.i.: Felmerült a kérdés, hogy milyen méretű darabokból áll össze a puff – nos, itt most azt írom le, én hogyan csináltam, de ha valakinek éppen nincs annyi anyaga vagy annyi beletömködni valója, máris lehet változtatni a dolgokon. A méretek, amikkel én dolgoztam: a két kör ráhagyás nélkül 58 cm átmérőjű (a kiszabott darabon kell még az átmérőhöz plusz 3 centi, hogy körbe-körbe mindenütt meglegyen a 1,5 centi varrásráhagyás); az “oldalfal” 30 centi széles. Ebbe az “oldalfal”-csíkba a 20 cm hosszú cipzárt úgy varrtam bele, hogy a csík egy folyamatos körré álljon össze, amelynek 182 centi a körkerülete.
A lényeg, hogy amekkora aljának-tetejének szánt körökkel rendelkezik az ember, azokra kell kiszámítani az “oldalfal” hosszát. Én most lusta voltam még az áltisis matekhoz is, úgyhogy ezt a következő linken lévő kalkulátorral oldottam meg: https://www.calkoo.com/hu/kor-kerulete-es-terulete-kalkulator
Jó munkát mindenkinek, aki esetleg belefog, és majd meséljétek el, hogyan sikerült! 🙂
Borzasztó nagy marhaságokat álmodtam az éjjel. Amerikában voltam a Hoover gátnál egy kaszinóhotelben(!), de szemben, a folyón túl (ami egyébként leginkább a Niagara vízesésre hasonlított) ott feküdt Seattle(!), a folyómenti bicikliúton pedig öltönyös-nyakkendős munkába-bringázók versenyeztek egymással üvöltözve. A kaszinóhotelben minden csökkentett kapacitáson, tessék-lássék működött: pislákoló lámpák, üresen kongó étterem, a lakosztály sarkában kivirágzott a penész, dohos ágynemű, az egyik emelet sarkában eldugva meg egy hawaii stílben kidekorált önkiszolgáló bár, ahol automatákba kellett bedobálni fémpénzeket, de sehol nem volt senki, aki felváltsa a papírpénzeinket apróra. Mindehhez ráadásul ott volt a komplett családom (nyilván a holtakat is beleértve, ők hajlamosak igencsak életben lenni az álmaimban), mindenki veszekedett mindenkivel, én meg mindenáron át akartam jutni a folyó túloldalára, mielőtt én is beszállok a veszekedésbe, mert tudtam, hogy akkor én leszek közülük a legrosszabb, de le volt zárva a híd.
Jáj.
Jáj.
Pedig nekem terveim voltak mára ezekkel itt.
Vagy ezekkel itt.
Jáj. Haraptyuk szépen össze a fogunkat, és ugorjunk neki valaminek. Bármelyik valaminek.
Végre egy nap, amikor nem arra ébred az ember, hogy máris háromszáz fok van, és ez csak nőlni fog.
További apró örömem a tunika, ami egy doboz aljáról került elő jópár év után, mert minksz ruhagyűjtőksz vagyunksz, és ebbéli lendületünkben folyton csak pakolunk, mint Bogdán az üres boltban.
Pedig ezt tényleg kár volt egy doboz alján spájzolni.
Na lássuk, mit tudunk kihozni ebből a napból, ha már ilyen remekül kezdődött.
Idén én már nem lottózom. Jó, ez nem olyan nagy ügy, mert egyébként se, de a tegnapi délutánon valószínűleg elhasználtam az összes szerencsét, ami erre az évre kijutott.
Az egész megint azzal kezdődött, hogy A Balfaszok Királynője akkorát tanyált, hogy a fal adta a másikat, és nem csak képletesen. Természetesen nem parkour-edzésen voltam, és nem a kertben próbáltam ki, megy-e nekem a cukahara, de még csak nem is részegen rohantam villamos után, mely esetekben teljesen indokolt, ha nagyot esem enyim pofára, sőt, voltaképpen ezeket a világ igazságos létének bizonyítékaként vagyok hajlandó elkönyvelni. Ehelyett egy nagy frászt. Takarítottam.
Éppen kicűgöltem a fürdőszobából a szőnyegeket, hogy majd szépen felporszívózok és felmosok, amikor egy remek fordulattal átestem az inkriminált szőnyegeken, és belecsapódtam térddel a fürdőszoba küszöbének élébe. Akkora erővel értem talajt, hogy a térdemen, nem viccelek, egy négycentis vágás van keresztben, és rosszabb is lehetne, ha nem lett volna rajtam hosszú ruha. (Épp ezért most, ha megbocsátotok, nem fogom mutogatni legújabb harci sérülésemet, mert biztos vannak az olvasók között ájulékonyabbak is.) Mindehhez mára a vágás körül egy bájos, gyermektenyérnyi lila zúzódást is fel tudok mutatni, és ennek megfelelően fáj is az egész miskulancia. Mégis – és ezért nem lottózom már idén – most már valószínű, hogy ennyivel megúsztam, ami csodaszámba megy. Amikor hideg verejtékben úszva feküdtem hanyatt a padlón, és próbáltam nem elájulni, a Repülő Kutató meg kis nilonzacskóba pakolt jégkockákkal borogatta a térdemet, még az volt a kérdés, kiegyezünk-e porcleválással, vagy az egész térdemnek kampeca.
Ne takarítsatok. Rohadtul veszélyes. Inkább próbáljátok ki az egykerekű biciklit, a Harcosok Klubját vagy a magasugrást, azok ártalmatlan tevékenységek.
Most pedig megyek főzni, mert ma étkezős vendégeink jönnek. Amennyiben további alkatrészeimet is sikerül szarrávernem, természetesen hűségesen beszámolok róla.
Amúgy miközben gatyába ráztam magam a mai naphoz, hirtelen eszembe jutott a sztori a csajjal, aki balesetben lefejelte az autó szélvédőjét, de még a mentőben is szelfit készített arról, milyen csodásan megmaradt a sminkje. Nos, az enyém ettől most majdnem ráment a röhögésre.
Szombat, piac.
Természetesen csak a fotó feltöltése után jöttem rá, mikor már megjártam piacot meg boltot egyaránt, hogy a hátulja van elöl. Egy hidegfrontot ide nekem, de tényleg marha gyorsan.
Én alulírott ezzel az időjárással nem értek egyet, nem támogatom, és semmi közöm hozzá.
Köszönöm, hogy ezt elmondhattam.
Jó, na, egy igazi préda nőszemély vagyok, és roppant örömemet lelem az internetes fonalrendelésekben.
A plusz lábaksz meg a baltával ácsolt ruha csak azért van a képen, ne ijedjetek meg attól: vajon mi történhetett velem, hogy ennyire pasztellke rendelést adtam le. Amúgy viszont ahhoz képest, hogy még márciusban két blogolvasó is elküldte nekem magánüzenetként ezt a képet,
valójában most rendelek először fonalat, amióta beütött a szopornyica, és most sem azért, mert már mind elfogyott volna.
A három hármas egy roppantul bűvös szám, pláne a blog hetedik évében, úgyhogy merő kíváncsiságból megnéztem, mi mindent csináltam ezen a bűvös napon az elmúlt években. Hátizé. Kronológiailag visszafelé haladva: takonyban fetrengtem, éppen szétverettem a pofámat, kölcsöngyermeket vakartam ki a szarkából, írtam, és közben a belső részeim sanyargattak, bébipink gumicsizmákat shoppingoltam további kölcsöngyerekeknek, valamint épp egy hete voltam munkanélküli, úgyhogy megpróbáltam legalább csuhajmód jól kinézni. (Oh. Ez a legutolsó szíven ütött. Abba a ruhába már 2014-ben is cipőkanállal fértem be, ma pedig már sehogy. Rohadt jó ruha volt, és még megvan. Csinálnom kéne vele valamit, hmmmm.)
Azt hiszem, a mára tervezett “rakjunk össze két új polcot yol” programmal a mai még a jobbik háromszázharmincharmadik napjaim közé fog tartozni.
Én ma nem vagyok valami nagy élmény, de ha már a bűvöknél meg a hármasoknál tartunk, lőttem nektek egy fotót az egyik nyomatról, amit a Parti Medve nevű könyvesbolt-és-minden-másban vettem (nem fizetnek a reklámért). Szegedi Katalin munkája (ő sem fizet nekem a reklámért), és a Holle anyó “Kemence és almafa” jelenete van rajta.
És hogy miért került elő ez a nyomat? Hát, kéremszépen, leginkább azért, mert sok évnyi teszetoszázás után megelégeltem a fentnevezett teszetoszázást, és egy-két héten belül Képek Lesznek A Falakon. Ez most megint a “magad, uram, ha szolgád nincsen” esete, én ugyanis iszonyúan megelégeltem a “ha majd” meg az “amikor ráérek” másrautaltságát, és nem fogok várni arra, hogy mások fúrjanak likakat a falainkba, hanem enkezembe veszem az ügyet.
Mi mást mondhatnék, továbbra is mindenki fedezékbe!
A festés, mázolás és általában vett hórukkmunka igen csúnyán, mondhatni anekdotikus mértékben kihozta belőlem a látens építőmunkást: még nem füttyögök utána az utcán a nőknek, és nem indítom féldekás keverttel a napot, de a szókincsemre már rettenetes hatással van, tegnap például azt jelentettem be családtagjaimnak, hogy “Ti pedig, szőrös gecik, arra sem vagytok méltók, hogy a saruszíjamat megoldjátok”.
Nem tudom, enyhítő körülménynek számít-e, hogy eközben mondtam:
Ez nem egy különösebben nagy szőnyeg. Mire végeztem vele, egy emberfejnyi méretű macskaszőr- és másizé-labdával álltam szemközt, amit azonnal gyorsan ki is dobtam, mielőtt életre kel, és ő is végighányja az előszobát.
A kisebbik szőrössel azt is közöltem, hogy “Visszarendeztem a hálószobátokat, te hálátlan förmedvény. Ha megint hányni merészelsz, bundakesztyűt csinálok belőled”. Nem úgy festett, mintha nagyon meg lenne hatódva.
Mivel ma kimegyek a civilizációba, hogy képkereteket vegyek át az Ikea garázsában*, csak reménykedni tudok abban, hogy a verbális építőmunkás részem itthon marad, mert odakint semmi szükség rá, idebent viszont van még dolga elég. Mindenesetre megpróbáltam kicivilizálni magam valamennyire, de ebben a vészterhes és festékfoltos és kánikulás időszakban ennyire tellett.
* Mint rájöttem, azok a szép négyzetes Fiskbo keretek, amikre olyan nagy örömmel csodálkoztam rá két hete (egy újszülöttnek minden vicc új) augusztus 5-től úgy ki lesznek vonva a forgalomból, mint a patyolat, pedig nekem kell ilyen keret, mégpedig minél több. Úgyhogy dérrel-dúrral rendeltem egy adagot, és ma megyek átvenni az onlány rendelést.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 