Csak a szokásos harminc rétegű tavaszi piacolós, egyik zoknimon tikok, a másikon tikmonyok.
(Tegnap festettem magamnak szemöldök, úgyhogy most az is van.)
újracucc kategória bejegyzései
8/214 – Csiszatolás
Végül persze nem tudtam ellenállni az olló csábításának, úgyhogy tegnap du. megvolt a házi birkanyírás. A fodrászom majd nyilván csúnyákat fog mondani nekem, de az még piszkosul odébb van, mire eljutok hozzá, addig meg örülök annak, amim van.
Egyébként is méretes csiszatolásban vagyok, a terasszal például egyelőre eddig jutottam,
de lesz ez még ennél cifrább is. Mindenesetre az idei első kintteregetés már megvan. Meg a tilupámok.
És közben egyes szabotőrök, még mielőtt bevethetném az ágyam,
hát igen.
8/213 – Cím nélkül
A nagycsütörtököt mindig rosszabbul bírtam a nagypénteknél is, ezekben a viharos időkben meg pláne piszok nagy erőfeszítés kell egy átlagos szerdához is, hát még ilyen sötét ünnepnapokhoz. Próbálok hát minél több kedvesszépjó bármit gyűjteni magam köré: a napkeltét,
a tegnap sütött seeleneket, amelyeket meglepően kevés morgással és vicsorgással állítottam elő (nekem lenni seelenekkel tapasztalat),
a ház előtt vadul virágzó fosókaszilvát,
meg persze a szőrös hátramozdítókat,
akik keményen dolgoznak azon, hogy legyen nekem elfoglaltság,
ezt a rengeteg szöszmószt például egyetlen kis 80×120-as szőnyegből szedtem ki.
Szóval valahogy elketyeg ez a nap is, meg ez az éjszaka is, és én megint erős kísértést érzek, hogy enkezűleg levágjam a hajam, de hát ez a kísértések évada, úgyhogy inkább ráülök a kezemre holnapig. Vagy nem.
8/211 – Halef
Vagynak nekünk igen szép tradícióink, például a hetibevásárlás meg az, hogy a Repülő Kutató időnként kap tőlem ajiba egy halefot a Fiskars nevű cégtől. Na ezt a kettőt kötöttük össze máma.
Tulajdonképpen névnapjára kapta, kissé megkésve, de annál nagyobb szeretettel. Höhö.
8/210 – Tengerimalac és fapapucs
Ma éjjel kétszer sikerült felébrednem: egyszer arra, hogy egy tengerimalac éppen megdöglik a táskámban, másodszor meg arra, hogy holland parasztok rohangálnak fapapucsban a folyosón.
Az első ezek közül a telefonom volt, ami azt közölte, hogy éppen lemerülőben van. Ki van ez találva, kérem, okos emberek dolgoznak a Nokiánál: ha egy döglődő kisállat végső sikolya nem azt a reflexet váltja ki belőled, hogy úristn, vajon hol lehet RöfikeRóbert, esetleg azt, hogy nehogymá összefossa halálában az a dög a luivitonyt, meg sem érdemled, hogy telefonod legyen. Én mindenesetre mindig bepánikolok, amikor meghallom, hogy a telefon elkezd hörögni a táskámban. Nem tudom, milyen és mennyire összetett kísérletek után döntöttek úgy a finn mérnökök, hogy ez a hang lesz a legjobb figyelemfelkeltő eszköz, de gratulálok. Mellékesen azt is kívánom nekik, hogy induljanak agresszív rénszarvasokkal bagzani, de rögtön, ez viszont mellékszál, szóra sem érdemes.
A lényeg, hogy felvakartam magam az ágyról, amikor persze azonnal kiderült, hogy eleve csak a rendelkezésemre álló terület töredékén aludtam, mintegy imbuszkulccsá hajtva. Hogy miért? Hát ezért.
Ez a Poci nevű rafinált kis rüfke, ahányszor úgy dönt, hogy velem alszik, úgy érkezik meg, mint egy pihe, észre sem veszem, aztán egyszer csak hoppá, máris elkobozta az ágyterület felét és a takaró kétharmadát. Ögyes, mondaná Kohn bácsi.
Na de minden hátráltató tényező ellenére sikerült lokalizálnom a telefont, lokalizálnom a töltőt, aztán összedugtam őket, tessék cumizni, és visszahernyóztam Poci mellé. Ekkor volt fél három. Következő ébredésemet már nem tudtam elhelyezni óraügyileg, mert a telefon a töltőn volt, két méterre tőlem, de ekkor történt az, hogy odaki a folyosón holland parasztok kezdtek rohangálni fel-alá, fapapucsban és kurjongatva. Mikor valamelyest magamhoz tértem álmomból (tulajdonképpen hálásnak kéne lennem, hogy felébresztettek, éppen a Kosztolányi Dezső téren voltam bezárva egy mélygarázsba, ahová azért kellett bemenekülnöm, mert hurrikán közelgett, és aztán valaki gondosan rámlakatolta a kócerájt, egy szál spagettipántos semmicske volt rajtam, és halvány fingom se, mikor enged ki onnan valaki, ha egyáltalán, a hangokból ítélve ugyanis éppen lebontotta a hurrikán fél Budapestet), kiderült, hogy nem hollandok és nem fapapucsban, hanem macskák és mezítláb, de az igaz volt, hogy kurjongatnak, és duhajmód nem hagynak engem aludni. Ezúttal viszont úgy döntöttem, hogy toll a fületekbe, cicukáim, fejemre húztam a takarót, és visszaájultam.
Hát így van az, hogy továbbra is nekem van a legizgalmasabban unalmas életem, de ennél több izgalmat nem is nagyon tudnék már elviselni, mert ez után az éjjel után úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger. Többször is.
8/209 – Óraát
Mint tudjuk, nekem lenni nagyon vicces fogyaték, az óraátállításokkal jellemzően nem tudok kezdeni semmit, mert amikor mások annak örülnek, hogy hurrá, egy órával többet alhatunk vagy hurrá, egy órával hamarabb lesz világos vagy hurrá, egy órával később lesz sötét, én csak nézek hülyén, aztán a biológiai órám úgyis felver zöld hajnalban, lefeküdni meg úgyis a tyúkokkal szoktam.
A helyzetet súlyosbítandó a macskáknak is van biológiai órája, ráadásul a gyomrukba meg a fülükbe van beépítve, ergo ha éhesek, felverik az embert, viszont ha meghallják, hogy felébred, rögtön éhesek lesznek. Na ez volt ma reggel ötkor. Nem, hatkor. Eh, whatever.
Fél órát még el lehetett szórakázni, de aztán mindenképpen táplálni kellett a dögöket, és még mindig korán volt ahhoz, hogy elkezdjek csörömpölni, mert a Repülő Kutató egy normális ember, és ha a macskák nem verik fel, akkor szépen elalszik legalább hétig, legkésőbb nyolcig. Úgyhogy a korai órára való tekintettel csörömpölés helyett felöltöztem,
aztán kisompolyogtam az ajtón, és elmentem sétálni.
Jelentem, tényleg beindult a tavasz, mindenfelé rügyek meg barkák meg fák meg virágok. Hollárihó.
Cserébe viszont most én is éhes vagyok, mint a farkas, és az én táplálásomról is magamnak kell gondoskodnom, úgyhogy uccuneki.
Utána pedig megnézzük, mire elég még a mai nap.
8/208 – Szöszmöte és matata
Már tíz is elmúlt, és én még mindig pizsiben ténfergek, pedig annyi tervem van, mint a nyű, de semmi energiám végrehajtani.
Ezek a pernahajderek sem emelik a munkakedvem,
pedig hát látjátok a környezetük tragikus állapottyát.
Lehet, mára tényleg csak a szöszmöte meg matata marad programként?
8/207 – Fájront
Már megin itt állok robbantott fejemmel, délutáni tanítás előtt, egy napnyira a tavaszi vakációmtól. Jól kinézek, jól kinézek.
Asszem a fájront mellé valami front is jön, mert közel vagyok ahhoz, hogy lerágjam a saját lábam.
8/206 – Pattan
Reggel annyira füstölt és süstörgött már az agyam, hogy összecumóztam magam,
aztán elmentem sétálni egyet a környéken.
Remek volt. Szerintem ezt bevezetem. És napokra vagyunk attól, hogy teljes hisztériájában kitörjön a tavasz.
8/205 – Csön-csön
Olyan régóta voltak rajtam gyűrűk, hogy egészen hülyén érzem magam tőlük, de valamilyen formában muszáj mímelni a normalitást, hát uccuneki, amennyire csak lehetséges.
8/204 – Hét lityi festék
Plusz két eltérő szélességű maszkolószalg, egy akrilspray, három festékhenger, két kila glettgipsz és még… nem, csak ennyi volt összesen, bagatell.
Ezt hoztam haza széles hátamon az imént a Mogorvák Klánjától ahajt két sarokkal odébbról. Ez az a hely, ahol általában úgy néznek rám, mint a véres rongyra, még akkor is, amikor a legfestékfoltosabb gatyámban vagyok, hát gondoltam, minek strapáljam magam a kedvükért, toll a fülükbe.
Úgyhogy kicsíptem magam így,
és ellejtettem a hét lityi festék satöbbi irányába, mert eldöntöttem, hogy ha sikerül teljesítenem egy izémizé határidős melót (ez történt meg tegnap), akkor ez lesz a jutalmam: elverek egy királyi váltságdíjra való pízt olyan dolgokra, amiket aztán hazacűgölhetek a hátamon, és később meg heteken keresztül koszolhatom velük a lakást extra felfordulás közepette.
Ja, egyetértek, tényleg sajátos elképzeléseim vannak a jutalomról. Hé, sajátos elképzeléseim vannak a “katedrámról” is, mert az jelenleg például így fest:
(Megjegyzem, a Magyar Orvosi Kamara éppen tegnap könyörgött a népeknek, hogy ne menjenek plázázni a barkácsáruházakba, és volt is egy leheletnyi lelkifucim, hogy én most elmegyek plázázni a Mogorvák Klánjához, de lelkiismeretem megnyugtatására eltökéltem, hogy ha négy embernél több van bent, én bizony be nem megyek. Aztán ehhez képest az ajtón az a felirat fogadott (négy példányban), hogy maszk nélkül be ne merd dugni az orrod, valamint (három példányban) hogy egyidejűleg csak két vevő tartózkodhat odabent. Ez megnyugtatott. Egy icipicit.)
8/201 – Gordiusz
Éppen konzultációt tartok a levelezős hallgatóknak,
mégpedig a szó azon hagyományos értelmében, hogy ott ülök egy szobában, és várom, hogy bejöjjön, akinek valamilyen kérdése van az anyaggal kapcsolatban.
A szoba persze virtuális, az “irodám” meg így fest, ni:
Kábelek, fülhallgató, tollak, telefon, füzet, végveszélyre egy kis csokis mazsola, a kosárban meg engesztelő ajándékok a szőrös családtagoknak, amennyiben bejönnének, hogy figyelmet kérincséljenek. Hálistennek nem nagyon szoktak, bár a múltkor egy szerda délutánon gyanús lett a hátam mögötti kaparászás, amiről kiderült, hogy a makkák feszült figyelemmel hallgatják, amint én a Winnetka-plant magyarázom, és mindkettőnek az van az arcára írva, hogy jójó, de hol a kaja.
Egy olyan multifunkciós likban, mint a Bűnök Barlangja, ami mostanság tanterem is az összes többi mellé, rettentő sok olyan cucc van, ami érdekelhet egy macskát, úgyhogy én ezt a kosarat az asztalon úgy használom, mint egyes helyeken a recepciós pultra tett tál cukorkát: ha már mindenáron el akar vinni valamit magával a kliens, legalább ne a tollak legyenek azok. Mivel a muszikák abszolúte önkiszolgálók ebből a szempontból, leginkább éjszaka szoktak felmászni az asztalra, hogy aztán reggel szivárványszín gubancokat találjak a szék alatt. A gordiuszi csomó kutyafasza ahhoz képest, amit el bírnak művelni, úgyhogy tanítás előtti reggeleimen afféle meditációs feladatként kezelem a gubancok szétbontogatását. Nyilván nem fogom olyan sokra vinni, mint Nagy Sándor, aki simán csak kettévágná azokat, de ő harminchárom évesen megkrepált egy komplett birodalommal a segge alatt, én meg negyvenöt vagyok, és még élek, terveim szerint pedig továbbra is ezt fogom csinálni még egy ideig.
Akkor ennek a tervnek az érdekében bröncsöljünk egy kis lágytojást minden földi jóval (medvehagyma!!!) meg a tegnapelőtt sütött ramadán kenyérrel.
8/200 – Süstörög
Tegnap délutánra olyan durrogós-süstörgős fejfájás kapott el, hogy alig láttam a szememmel tőle. Nekem ilyenem kábé évente egyszer szokott lenni, akkor is (tanár vagyok, hejj) valamilyen hétvégére vagy vakációra időzítve, de most pont a munkahetem közepibe sikerült bepuszilnia. Szép. Mink nemigen vagyunk gyógyszerevők, annyira nem, hogy hosszú évekig ez a minikomód volt a gyógyszeres szekrényünk, ni:
(Baloldalt a sarokban Béla látható. Szia, Béla. Régen dolgoztunk már együtt valami hülyeségen, hm.)
Most már a minikomód mellett lévő kosárban is vannak gyógyszerek, de hát nagyrészt olyanok, mint magnézium meg kálcium meg tőzegáfonya-kapszula, szóval olyasmik, amiket az ember szupermarketek polcairól szedeget le aztán hagyja, hogy kibontatlan állapotban lejárjon a szavatosságuk. Mindenesetre itt lakik az Ibubéta is, akinek én több mint hat éve esküdtem örök hűséget Jénában, amikor elmulasztotta a fogafáj állapotot. Azóta meg is ettem Ibubétát vagy húsz szemet, mert ilyenek a kékszemű lányok az én örök hűségeim, és továbbra is ennyire vagyok gyógyszerevő. Tegnap viszont már nem bírtam tovább, úgyhogy hamm, Ibubéta, azki eddig mindig fél órán belül hatott, ezúttal azonban további két órán át láttam még csillagokat a fejfájástól.
Összefoglalólag csak azt tudom mondani, hogy állapotunk továbbra is “pandemic fine”, apa mosdik, anya főz (vagy fordítva), együtt lenni überfasza. A macskák is köszönik, jól.
Csak a hírek ne lennének, ugye.
8/199 – Küldetés
Egy dilinyósan hajnali órán (volt vagy háromnegyed öt) úgy ültem fel az ágyban, mint akinek gongot ütöttek meg a füle mellett, és még fel sem ébredtem teljesen, de kimondtam egy regénycímet, amiről álmomban profetikusan megjövendölék nekem, hogy e regény megírása az én igazi nagy küldetésem, és nem felejthetem el.
Természetesen azonnal elfelejtettem. Mielőtt még akár a szememet kinyitottam volna. Vagy a levegőben elhalhatott volna a hang. Az enyém. Amivel kimondtam.
Bruhahaha.
8/198 – Ződ
Így fest a világ félig-meddig ződben, mielőtt még nekifutnék a mai óráimnak.
Lévén Patrik napja, nem tudom garantálni, hogy délután nem veszem-e fel az ‘In a few more beers” ruhámat. De addig is, tancsitancsi.
8/197 – Lógva
Rendeske néni módjára végigmunkáztam a munkáznivalóimat, és leadtam határidőre az éppen aktuális izémizét, aztán két nappal meghosszabbították azt a leadási határidőt. Most általában sem vagyok jó passzban (bár ki van éppen abban, kérdem), de ettől itt és most az lett az alapállapotom, hogy “mindenki bekaphattya, haggyállógva, világ”. Igen, tudom, semmi okom éppen ettől ilyen alapállapotba kerülni, de hát így jártam, na.
Nesztek egy Maci, fésülés közben. Eksztatikusan dürrög is hozzá. Maci egy egyszerű, boldog lélek, sok szőrrel, és határidői sincsenek.
8/196 – Meg
Tegnap délután nagy nekifenekedések és -fohászkodások után végre nekiestem, és renováltam fejemen a pipirost, mert annak már rettenetesen ideje volt, és miközben éppen a bides telekomszínű pacsmagot mostam le a kádban, hirtelen eszembe jutott, hogy éppen Pi-nap van, 3.14, én meg éppen a pipirossal tökölök, úgyhogy ott ültem a kádban vihogva, mint egy tökkelütött.
Utána sütöttem két tepsi medvehagymás pigácsát is, vacsorára meg pish and pips volt a From Sea-ből, úgyhogy megadtam a Pi-nap-nak, ami a Pi-napé.
Ma Idus van, úgyhogy megadjuk Idusnak is azt, ami Idusé,
bár szabadságharc helyett meló lesz, mert körmömre égett egynihány határidő, úgyhogy ünnepice elvonulok a barlangomba dolgozatbírálatokat gyártani.
Már ha hagynak a szőrös dögök, persze.
Himmihummi 3. – Nyakbavaló
Van nekem nyakba fityegtethető láncom-gyöngyöm-lógattyúm-nyakékem annyi, mint égen a csillag. Nédda egy része (nem mind, naná hogy nem).
Igen, ezek ott laknak a vécé és a fürdő ajtaja közti polc oldalán, a macskaalmos zsák, a polc mögé dugott festékvédő karton meg a csavarhúzószett meghitt társaságában. A csavarhúzók alatti kék izét is nyáron festettem le, de még nem került végleges helyre, a falon meg a képet úgyszintén én mázgáltam anno ajándékba a Repülő Kutatónak. Az üres macskaalmos zsákra nincs mentségem, az csak a házat elöntő dzsuva része.
Visszatérve a nyakbavalókhoz, az itt látható készlet kábé nyolcvan százaléka a) turkálóból van, b) azóta került beszerzésre, hogy ezt a blogot elkezdtem. Az pedig, aminek kapcsán ma írom ezt a bejegyzést, egyrészt azért számít, mert ezt speciel Sátoraljaújhelyen sikerült beszereznem, mikor a Bor, mámor, Bényéről odakiránduztunk; másrészt pedig azért, mert ezzel tulajdonképpen a kamaszkoromhoz nyúltam vissza, amikor éppen ilyen festett kerámiagyöngyökre fájt a fogam, amilyenek ezen vannak, de csak a “Fondul plastic” névre hallgató művészellátóban lehetett kapni ilyenekből fűzött akármit, és sose volt hozzá elég zsebpénzem, hogy megvegyem.
Egy turkálóból őtözködős bloggernél olvastam valamikor, hogy a dolgok, amikre vágyakozunk, előbb-utóbb elő fognak kerülni egy turkálóban, csak legyen türelmünk kivárni. Hát én erre speciel huszonöt évig vártam, és mire előkerült, már nyilván nem vágytam rá annyira, mint akkoriban (őszintén, amíg ez felém nem integetett a sattarattai turkálóállványról, el is feledkeztem erről), de tartoztam a tizenhat éves kori magamnak azzal, hogy megvegyem.
Ha jól emlékszem, háromszáz forint volt. Esetleg négy.
*
Mostantól újítunk az eljáráson, a következő himmihummi-poszt friss jelöltjeit itt mutatom be. (Az előzőből a kendő három alkalommal sem érdekelte a közönséget, a sárkit meg önhatalmúlag vettem ki, mert… mert. Olyan szép kékek ezek itt együtt, nem?)
Na hát akkor,
U. i. Ezúttal, mivel elcsúsztam egy nappal (szombatról vasárnapra), kedd helyett szerdán mesélek majd a nyertesről. Na vajon melyik lesz az…
8/194 – Som
Szombat+tavasz=piac.
A tavasz amúgy tényleg itt toporog, a piac felé már virágzik a som,
a Bükkös patak partján meg egyre több a zöld.
A piacon penig vettünk medvehagymát, és én egy új ruhát is, mert ha már tavasz van, akkor mindentbele. (A ruhát is megmutatom majd, de most puculóban van.)
Köszönöm, hogy nálam vásároltatok,
viszont most kidűlök kicsit, mert ma reggel speciel fél ötkor vertek fel a szőrös disznók.
