Tegnap csak félig-meddig viccből vettem fel a nyafogóruhát, de a mai nap nagyon nyafogóruha-szezonnak látszik. Én kérem gyakorlatilag átmenet nélkül belecsúsztam a “fene ebbe a dögmelegbe” állapotból a “brr, én fázok”-ba.
Természetesen Firenzébe is viszek magammal nyafogóruhát, hát minek néztek engem, de ma reggel elkezdtem töprengeni, hogy egy darab elég lesz-e. Normális ember persze erre azt mondaná, hogy “lúdfing, legfeljebb veszel magadnak meleg holmikat”, de nekem perpill az a szándékom, hogy ez alatt a két és fél hónap alatt kizárólag az itthonról vitt ruhadarabokból fogok gazdálkodni. Meg az itthonról vitt horgolófonalakból. Meg az itthonról vitt akármikből. Ez persze még változhat, de én élményekre meg látványokra meg kajára akarok költeni, semmi másra, és emiatt van, hogy egyre tébolyultabb tekintettel pakolgatok, mint Bogdán a boltban.
Tegnap összeraktam egy provizórikus ruhacsomagot (egyelőre még csak állványon meg polcon meg a vendégszoba vízszintes felületein), és ma varrnom is kéne még egyet-mást, mert túl sok szép anyag köszörüli szemrehányóan a torkát a polcaimon. Az is igaz, hogy minél szebbek és drágábbak, annál inkább félek beléjük nyisszantani, de az is, hogy én minden utazás előtt bolond varrónővé változom, és most ez a két igazság ott püföli egymást a pipiros alatt, én meg nektek nyafogok, mert nincs más, akinek megtehetném.
Remélem, legalább nyomokban vicces ez az egész, mert ha nem, megette a fene. No de hogy valami pofásat is mutassak, nesztek az itthonról vitt horgolófonalak kicsiny csomagja, mielőtt behajintottam volna a hobbiszatyromba.
Mával beléptünk a káosz, zűrzavar és borzalom hetébe, ami ebben a formában barokkos túlzás, de csak azért, mert itt amúgy is minden hét a káosz satöbbi hete.
Csomagolok. Ezzel mindent elmondtam. Pláne, hogy még csak az előkészítő fázisban vagyok, amikor az ember a mosógéppel dörömböl, fiókokat túr fel, és kétségbeesetten próbál visszaemlékezni arra, ugyan hová rekkenthette el a rozsdaszínű sapkát a kék rozettákkal, mert ugyan van a házban hetvenhét sapka, de neki pont az kell most, azonnal.
Ha holnapig nem találom meg, akkor újratervezés lesz, hogy toszojtaná meg hátulról ezt az egész hülyeséget a csákováci rosseb. Miért, ugyan miért nem vagyok képes arra, hogy lazán bebaszarintsak kétölnyi holmit egy zsákba, osztjóvan.
Két és fél hónapot fogok a Bűnök Barlangja nélkül tölteni, és nyilván ennek az időnek jelentős részében a lábam meg a cipőimet koptatom, és a számat tátom, de egy akár tíz kilométeres városnéző séta után is ott van még az este, amikor az ember lerogyik, oszt néz ki a fejéből. Plusz még emellett egy alkotóházban lesz a cselédlakásunk, amiből jövő csütörtökön költöznek ki az akvarellfestők, hogy bevonulhasson a RK a retyerutyáival meg a mérőszalagjával, és ugyan senki nem fogja elvárni tőlem, hogy kreatívan és gyümölcsözően töltsem a napjaimat, de előre látom, hogy lennének majd olyan pillanatok, amikor azért vonulok végig egész Firenzén, hogy találjak egy fonalboltot. Jobb az ilyen problémákat megelőzni, aszondok.
Minekutána nyilvánvaló lett, hogy egy csomó kreatív betyárbútort fogok magammal hurcolni, a tárolásukról is gondoskodni kellett, és valahogy nem fűlött a fogam ahhoz, hogy három összevissza cekkerkével induljak útnak. (Gondolom, ezen egyébként nem lepődött meg senki. Ha igen, még nem olvastok engem elég régen.)
Úgyhogy előszedtem a kincsecskéimet, hogy én márpedig hobbiszatyrot fogok varrni magamnak, amiben elfér az összes jövendő és jelenlegi merénylet.
Ezek már mind bent voltak a házban a keskenyebb heveder kivételével (spoiler: azt végül nem is használtam), a szép tarkabarka maradékos anyagdarabokat meg pláne felismerik azok az öreg iszapszemű ráják, akik végigkövették az én peripétiáimat a kanapék és más bútorok huzatának gyártásakor.
Hát nem állítanám, hogy ugyanakkora szopás volt, mint egy kanapéhuzat, mert végül is másfél nap alatt megvoltam vele, de bizony egyes fázisokban többet szenvedtem vele, mint egy olyan kanapéhuzattal, amit nagyrészt egy eleve létező példány mintájára gyártottam le, és leginkább méterhosszú egyenes varrásokból állt.
Ezt én ugyanis a saját kútfejemből csináltam meg, leginkább a rendelkezésre álló anyagdarabok méretének engedelmeskedve, és egész komolyan meglepett a végeredmény, ami úgy fest, mintha tervezve lenne, nem pedig tővel-heggyel összehanyigálva. Ezt különösen azért nehéz elhinni, mert most használtam először ún. táskamerevítő közbélést, amire Erik aszonta, are you fuckin kidding me, és sok küzdelem után már csak a bélést kellett volna belehúzni, amikor rájöttem, hogy rettentő csámpák szegénykének az arányai, ezen pedig csak úgy tudtam segíteni, hogy az aljából kellett kivágnom nyolc centit, mert az arányok pont ott voltak csámpák, véletlenül se a tetején.
Na de tegnap este nyolc harmincakárhánykor végre kész lett.
A részleteket mesélgetés helyett a lassan tradícióvá váló mozaikos galériában mutatom be, mert mindennek van határa.
Annyit még megjegyzek, hogy cipzárt végül nem használtam bele, ehelyett jó eséllyel további kis szütyőket fogok még legyártani a hobbiszatyromba, mert pont ennyi eszem van. A pántjai épp elég hosszúak ahhoz, hogy vállamra kaphassam, de ha dugig tömöm, és ez nehézségekbe ütközik, az oldalán látható D-karikákra fogok feldobni egy szíjat. Ehhez kellett volna a karabiner meg a heveder, de mire a végére értem, aszontam, még mit nem, ezzel is szopni külön. Úgyhogy inkább elővettem ezt itt, már vagy másfél éve vár arra, hogy kezdjek vele valamit.
A HÉV-állomásnál lévő turkálóban vettem háromszáz kemény forintokért, a hozzá tartozó táska ugyanis valószínűleg megadta magát az enyészetnek, mire odakerült. A márkajelzés nem látszik valami jól (a csatra van stemplizve), de ez egy Desigual szíj csak a röhej kedvéért. Na persze a D-karikákkal ellentétben nem nikkel, hanem arany színű, de nézzük el nekem ezt a gaffe-ot.
Szóval itt van végre a hobbiszatyrom, a hétvége egy részét valószínűleg azzal fogom tölteni, hogy ábrándosan teletömködjem értelmetlen dolgokkal, most viszont megyek kenyérrudacskákat sütni, mert du. gintonicokra vagyok hivatalos Kátya nevű baratinámhoz.
A “pakol, mint Bogdán az üres boltban” gyermekkorom egyik kedves szólása volt – ugyan már senki sem tudta, ki volt az a Bogdán, és miért pakolt, de ez nem is nagyon számít (bár azt például speciel tudom, hogy Bernát miért kapkod a ménkűhöz, és ez kellő mértékben boldoggá is tett, zárójel bezárva.)
Mindenesetre indul a “Csomagolunk, vaze!”, és a következő hetekben ne nagyon számítsatok semmi jóra: leginkább óriási kupac miegymásokat fogok mutogatni, majd hopp, eltüntetem őket, mint nyuszit a cilinderben. Ma például a lakályosság érdekében cselekedtem sokat és szépet, mert a RK és köztem lévő lényeges különbségek leginkább a környezetünkkel kapcsolatos igényekben jelentkeznek, és ez eddig nem okozott konfliktusokat, mert én azt csináltam palotánkban, ami jólesett, ő meg hagyta, de most egy fiesoléi cselédlakásban fogunk pocolni együtt, és ebből még akadhatnak konfliktusok.
Elmagyarázom.
A RK szereti az esztétikus környezetet, de valójában elvan bármilyen közegben – levéltár vagy könyvtár legyen a közelben, ágy az alváshoz, villany-szék-asztal a cédulák esti macerálásához, legyen egy takaró, amit magára húzhat, ha fázik, egy ablak, amit kinyithat, ha melege van, és ha esetleg arra is adódik lehetőség, hogy egy hiányzó lábú villanyrezsón főzögethet valamiket egy görbe serpenyőben, hát ő már tökéletesen érzi magát, kösziszépen.
Na én nem. Nem azért csinosítottam ki huszonév munkájával a kócerájt, amiben élek, mert meghajoltam volna a kívülről érkező nyomás alatt – ez egy belülről érkező nyomás volt, és ez bizony azt jelenti, hogy ezt a nyomást viszem én magammal bárhová, ahova megyek. Nyilván két és fél hónapra nem akarok magammal cipelni mindent, de mindent, viszont ahhoz, hogy jól érezhessem magam valahol, igenis kellenek a saját cuccaim. Pláne, mikor valójában azt sem tudom, kapunk-e ott abban a cselédlakásban ágyneműt meg efféléket.
Úgyhogy ma elkezdtem pakolni, mint Bogdán az üres boltban, és egyelőre itt tartunk. Röhögni persze ér, ez a kupac itt a roppantul praktikus és a röhejesen fölösleges holmik elragadó kombinációja. Nézzük csak:
Hadd listázom is:
egy abrosz
egy asztali futó
két törlőkendő
egy mikroszálas kendő
egy felcsíptethető kislámpa
elektromos elosztó
hosszabbító
tengerifű kaspó himmihummik tárolására
fényfüzér
felakasztható tároló nyolc rekesszel (eredetileg cipőknek szánták, majd meglátjuk)
két lemosható tányéralátét
illatmécsesek
szövetpipik (csakazértis!)
két egyszemélyes paplanhuzat
egy dupla lepedő
egy kétszemélyes paplanhuzat
két kis törölköző
két nagy törölköző
öt darab párnahuzat különböző méretekben
gombócforma rókica.
Ez most szombaton elmegy Firenzébe. Persze a mi költözködésünk ezúttal is bonyolultabb lesz, mint ami normális, mert arról még a leghalványabb segédfogalmunk sincs, mi vár minket a fiesoléi cselédlakásban, azt ugyanis csak okt. 12-én foglalhatja el a RK, addig két amerikai akvarellfestő csücsül benne. Én ugyan nem akarok átszállítani két és fél hónapra egy komplett konyhafelszerelést, de a “minden másra ott a MasterCard” ezúttal nem játszik. Egyrészt nekem Visám van, másrészt pedig márciusban kapok legközelebb fizetést. A RK-nak ugyan van Visája és MasterCardja is, de ő, lásd fent, elvan a hiányzó lábú villanyrezsókkal is. Nem eccerű a helyzet, na. Ráadásul mi ugyan két etapban vonulunk el a szép Olaszhonba, de a második etapban ott vagyok én, a gondos kurátori munkával összerakott két és fél havi ruhatáram (ezen még dolgozunk), valamint Maci és az ő retyerutyái is.
Hát ezért volt az, hogy én még Esztergomból hoztam magammal három méternyi szép levélmintás impregnált vásznat, hogy útitáskákat és -szatyrokat és -szütyőket gyártsak belőle. Egyelőre két marha nagy táskánál és egy picike szütyőnél tartok, az egyik táskát a lakályossági csomagnak szántam (ennek ott fent), a másikat a ruháimnak, azzal a mérettel kell gazdálkodni, slussz-passz.
Éééés, ha már összeraktam a csomagot, bepakoltam a táskába.
Kétharmadáig telt meg. Szombat reggel kell belódítanom Emesébe. Tartok tőle, addig még belerakok egyet-mást…
Mivel lenne más dolgom bőven, de még több is, mint szokott, a tradícióknak megfelelően nem azokkal foglalkozom, hanem a fürdőszobámat takarítom.
Hé, én még két és fél hétig itthon leszek. Meg Maci is.
Maci mögött és a kép jobboldalán azok a készülődő táskák meg szütyők láthatók, amiket az utazásra rittyegtetek éppen össze Erik áldásos segítségével. Nyugi, bemutatom majd mindet.
Most viszont hanyijjuk be a fürdőszobaszőnyegeket mosóba, mert ha már takarítok, nem aprózom el.
Ma előreláthatólag itthoncsücsü napot tartok Erikkel, mert természetesen az agyevő bogarak azt mondták, új ruhákat is kell varrnom magamnak Fiesoléba. Az agyevő bogarak sík hülyék, de ha vitatkozni próbálok velük, attól még rosszabb lesz a helyzet – mondjuk úgy, nem vagyok túl jó alkupozícióban. Amúgy erre még persze van két hetem, de a RK-t már eleve úgy akarom elküldeni, hogy legyen nála egy lakályossági pakk, ami főként lakástextilt tartalmaz, és ebben az ügyben is cselekednem kell.
Összevakartam magam annyira, hogy demonstrálhassam, még megvagyok. A dekoltázsomban egyébként az a világoszöld folt nem penész, hanem egy spagettipántos izéke. Gondoltam, szólok.
Tegnap a RK is hazajött Prágából (hm, talán nem is mondtam, de hétfőtől ott konferenciáltak és söröztek Professor Krtekkel), és mivel ő rém rendes gyerek, és volt fölös negyedórája a pályaudvaron, ahol van egy Manufaktura üzlet is, hozott nekem ilyet.
Én mindig vevő vagyok az erdei gyümölcsös lötyőkékre, de elég gyakran futok bele abba, hogy a piros gyümölcsök dominanciájától túl édes illatúak lesznek. Mármint nekem. Na hát ez kérem itt az eddigi tapasztalatok alapján az egyik legjobb illatú lötyőke ebben a kategóriában, konkrétan szeder- meg feketeribizli-levél illata van, és én ezt imádom.
Mivel a csávó annyira jó fej volt, gondoltam, én is az leszek, de az én lehetőségeim igen limitáltak voltak a tegnapi fetrengőnap keretein belül, úgyhogy a szokásossal vártam.
Jó. Akkor most próbáljunk kezdeni valamit a mai nappal, mert a tegnapot lényegében elvesztettem, és az a három méternyi impregnált vászon, amit a tusfürdő meg krém alatt láttok a második képen, már zsörtölődik, hogy nem ezt beszéltük meg.
Mivel sapkáim száma légió, nyilvánvalóan kellett egy újabb. (Egy frászt.) Természetesen állandó modellem, Boldizsár fején mutatom be, mert ugyan ősszel én ki szoktam hirdetni a sapkaszezont, de azért annyira még nincs ősz, hogy ezt saját fejűleg is megtegyem.
A technika ismerős (konkrétan a könyökötökön lehet már kinövés formájában), de a szokásostól eltérő virágocskák kerültek rá. Egyrészt mert volt abból a készleten már ebből is egy légió (egen, itt mindig mindenből túl sok van),
másrészt pedig az e tájakon szokásos hülyeség és marhaság szellemében elkapott az inspiráció, és ez jutott eszembe:
A képrészlet, gondolom, igencsak ismerős lehet, de úgysem árulok zsákbamacskát, innen van. Nem akartam én reprodukálni azokat a rózsákat, Isten ments, de akkor is miattuk kerültek épp ilyen virágocskák a sapkára épp ilyen színekben, és innen már nemigen volt megállás. Nem is igen lesz. Nincs mese, no, ezennel megnyitom a Firenzére készülődés évadát. Errefelé ez is nyilván a “kuss, én így szállok le a bicikliről” szellemében fog működni, mint minden más szokott, de már tele van tervvel meg ötlettel a padlás, és miért lenne az ember lányának blogja, ha nem azért, hogy ide ömlessze azokat.
Attól tartok, afféle érzelmi és kreativitási hullámvasút előtt állok, de már megvettem rá a jegyet, úgyhogy jöhet a hűűűű, áááááá, hűűűűű, ááááá, és megintelölről.
Gondolom, mostanra már nyilvánvaló, hogy az őtözködési beszerzéseim három lehetőség mentén haladnak: a) turkálok valamit, ami jó eséllyel megismételhetetlen lesz (vagy nem, lásd a szekrényemben csücsülő harmincöt csíkos Per Una kardigányt), b) varrok valamit, és ha tetszik a szabásminta, orrvérzésig ismétlem (lásd a rengeteg cikcakkruhát és nyafogóruhát), c) veszek valamit piacon vagy kínaibótban, és ha tetszik a cucc, megpróbálom a szivárvány összes színében beszerezni (lásd a pöttyöskéket). Nyilván akadnak ebben a konstrukcióban extra nagy melléfogások is, lásd a mellékelt ábrát.
Ha emlékeztet valamire, az nem véletlen, ez (elvben) pont ugyanaz a modell, mint a kínaibótos narancspiroska, azkit én olyan nagyon szeretett darabbá alakítottam, hogy mostanra már nekilátott foszlányaira esni. Ezt a jövőt én már elég korán agnoszkáltam, ezért volt, hogy a Szopornyica Ideje alatt gondolkodni kezdtem azon, hogyan pótolhatnám. Hirtelen ihletből úgy gondoltam, hogy ha ez kínaibótos beszerzés volt, nézzük meg az internetes kínaibótokat is, és meg is találtam ugyanazt a modellt, hurrá. Úgyhogy vettem belőle nemcsak egy narancspiroskát, de egy sárgát is, remek pótlás lesz, mégegyszer hurrá.
Ahogy azt Móricka elképzeli. Először is, az újonnan beszerzett dögök valami bizarr okból nagyobbak voltak egy számmal, mint az előző, a bélés másként (sokkal idétlenebbül) van megoldva bennük, a cuki kis gombocskák hiányoznak róluk, ráadásul nem csak méretkülönbségről van szó, hanem arról is, hogy a ruha arányai meg az én arányaim valamiért rohadtul nem kompatibilisek egymással, a dekoltázs eláll, mint a lámpaernyő, az alsószoknya-rész hosszabb, mint annak lennie kéne, a zseb valahol ott van, ahová nekem már nem ér le a kezem, és általában is úgy lóg rajtam az egész, mint valami pamutállat levetett bőre. Csoda, hogy azóta se vettem fel egyiket se?
Mint szintén a mellékelt ábra mutatja, meg tudom én úgy sztájlingolni ezt a klepetyust is, hogy viszonylag elviselhető fotót lőjek róla, de hát ruhákat nem azért vesz az ember, hogy fotót csináljon róluk, hanem hordani is akarja azokat. Oké, királyi koleganőim a fashionblogok világából valószínűleg kiköpnének erre a megállapításra, de én a való világban élek, és nemigen komálom azt, amikor ott lóg valami a szekrényben, aztán nem azért nem veszem fel sose, mert nincs hozzá kedv vagy alkalom,* hanem mert át kéne alakítani.
Szóval ma igenis felvettem, hogy a nap folyamán megállapíthassam, mik a legnagyobb problémák vele, aztán ha kimostam, nekifekszem az átalakításnak.
* Ha véletlenül meghívnak egy királyi lagzira, bármilyen jelmezbálra vagy egy goth buliba, én készen állok. Csak mondom.
Tegnap du., amikor úgy éreztem, a hajam után mingyá a fejem is felrobban, feltarisznyáltam magam, és elmentem írni.
Éppen afféle nekem-teccő idő volt, hűvös, szeles, jobbára (de nem folyvást) napos, és ugyan én a saját teraszomon is írhatnék (meg is teszem általában), de ezúttal úgy gondoltam, inkább a Barlang kertjében teszem.
Egen, az a kék ott a kerítés mögött a Duna. És egen, ekkora óriási tömeg volt délután ötkor egy olyan helyen, ahonnan a Dunát láthatod, és 950 egy korsó Pilsner Urquell. Konkrétan nem volt ott senki rajtam meg az ott dolgozókon kívül, na.
A világ úgynevezett Jelekkel üzen nekem, mondanám, ha ez nem ellenkezne az elveimmel. Nyilván az, hogy ezek a Jelek mit jeleznek, már megint egyéni megítélés kérdése. Fetvozső, rienvaplű.
Megyek a teraszra, írni. Ma hajnalban fél négykor vert fel engem ez az állat, és ugyan cuki meg minden, de kabátgallér lesz belőle, ha továbbra is ezt csinálja.
A turkálós táskáim előbb-utóbb rám döglenek, ezen az alábbin például lényegében mindenhol hámlani kezdett a műbőr részek felülete, és csúnyán összebolyhosodott a szövetrész.
Na persze én így is találtam rajta reciklálható részeket, két egész maréknyit.
A többi szegecs meg miegymás sajna leszerelhetetlenül oda volt rögzítve, úgyhogy azokat kénytelen voltam a táskával egyetemben továbbítani a kukába. Mindezzel együtt is maradt itt nekem épp elég ahhoz, hogy kedvemre marháskodhassam velük, például varrjak a segítségükkel egy újabb táskát, és gondoltam, ha beblogolom, végül muszáj lesz megcsinálnom. Nem hagyhatom tűkön ülni a közönséget, nemdebár.
Most már csak azt kell eldönteni, egy hasonló táskát próbáljak-e előállítani velük, vagy valami teljesen mást. Ötlet?
Ha nem ismernétek az idézet helyét: ez egy székely népmese az ostoba asszonyról, aki megtalálta a férje dugipénzét, aztán vett belőle egy csomó tányért meg bögrét meg miegymást: Felrakta azokat a polcra körbe-körbe, de egy kis csupornak nem jutott hely, hát felszólította a többieket, hogy “Férkőzzetek, tángyérok, hadd férjen el a kicsi csupor es!” A tángyérok persze rá se hederítettek, így végül az ostoba asszony haragjában egy furkósbottal addig verte őket, amíg darabokra nem estek, és így már jutott hely a kicsi csupornak es. Meg egy csomó tángyércserépnek, persze.
Én nem akartam eljutni ebbe az állapotba, de kezdtünk közel kerülni hozzá. A tángyér- és csuportartó felső szekrényünk már így festett, ni:
Nyilván még elfértek. Sajna csak úgy, hogy egyes tángyérok és csuporok, akiknek szintén itt a szekrényben kellett volna lennie, a mosogatóban voltak koszosan, meg az asztalon tisztán meg a konyhapulton vegyes állapotban, meg még hol nem.
Hát ez így nem maradhatott. Különösen azért nem, mert ezt a szekrényt gyakorlatilag a lakással vettük át, mielőtt még bármi más bútordarabunk lett volna, és ez vala 1999-ben. Én meg azóta nem nyúltam hozzá ezekhez a szekrényekhez, mármint szétverem-összerakom értelemben nem, mert a polcokat néha letöröltem, de még annyi eszem se volt, hogy esetleg átrakjam egy szinttel feljebb vagy lejjebb. Különben is, valójában annál radikálisabb változtatásra volt szükség, mint a feljebb-lejjebb, ugyanis tárhely még volt ugyan, de nem volt eléggé kihasználva, ergo újabb polcok kellettek bele, de nem huszonöt centi mélyek, mint eddig, hanem… á, egyszerűbb, ha megmutatom, mit csináltam vele.
Először is, deszkák. A pincében mindig van pár jobb napokat látott deszka, amiket apósom “egyszer kelljen, s jó, ha van” jelszóval elspájzol. Apósom se jobb nálam, no. Mindenesetre most felhoztam egy 15 centi széles meg egy 10 centi széles darabot, aztán ahoj neki a fűrészgéppel.
A szélesebbikből egy 56 centi hosszú darab kellett a duplaszekrénybe és egy 36 centi hosszú az egyajtósba, a keskenyebbikből csak az egyajtósba jutott, mert a fűrészelés előtti deszkadarab is csak egy negyven centi hosszú darab volt. “Abból élünk, amink van”, határoztam el, mert nekem most speciel semmi kedvem elmászni plusz alapanyagokért, különben is gyalogbékának lenni szívás, az OBI kocsival tizenöt perc, tömegközlekedéssel meg több mint egy óra, és a HÉVen valószínűleg rondán néztek volna rám, ha ott egyensúlyozok egy deszkával. Nix egyensúlyozás, maradunk az itthoni készleteknél.
Mint például a festék esetében is. Amióta a szopornyica ideje alatt vettem pár kübli festéket, az áruk egyharmadával megnőtt, aujnye. No de itthon van még.
“az X helyén találni meg a kincset!”, meg a szokásos páncélpöcikék az Ikeából.
Éés, tadááá!
Sőt, TADÁÁ!
Mégdesőt: TADÁÁÁÁÁÁÁ!!!
A korrektség kedvéért csak azt raktam vissza, amit kiszedtem, hogy láthassátok az eredményt. Az akció nagyrészt terveimnek megfelelően alakult, bár a Szilágyi bögréknek ki kell találni egy méltó tárolási módot, azokból ugyanis egyre több van a házban, és csak zsufiban férnének el egymás mellett.
No problemo, majd azt is megoldom. Most viszont elmosogatok, hogy végre berakhassam a szekrénybe az összes tángyérokat.
A településszociológia kulcsfogalmai között olyan szószörnyetegek is vannak, mint szlömösödés meg dzsentrifikáció. Ezek közül nagyon leegyszerűsítve a szlömösödés annyit tesz, hogy valaha jobb napokat látott településrészletek (utcák, negyedek, háztömbök, stb.) szép lassan lepusztulnak, mert a népek már más településrészleteket tartanak kívánatosnak. Ennek nyilván ezer oka lehet, de összességében elmondható, hogy a szlömösödést rohadt nehéz visszafordítani, viszont ha nem lépnek ellene éppen akkor és éppen úgy, ahogy kell, akkor olyan lefelé tartó spirált indukál, hogy öröm nézni. Szigorúan csak szociológiai értelemben, persze. Gondoljatok a Rákóczi útra a székesfőfaluban, megvan? Na az a szlömösödés, ami ott folyik.
A dzsentrifikációról majd máskor beszélgetünk, viszont a szlömösödés úgy került elő a fejemből, hogy ha a ruhadarabjaimat településszociológiai szempontból vizsgáljuk, azoknál is nagyrészt hasonló folyamatokat lehet megfigyelni. Ez az izé például, ami most rajtam van, három éve még államvizsgáztató tunika volt, most meg, mi tagadás, barkácsoló ümög.
Ezen a nyáron valószínűleg a kelleténél többet fogjátok majd látni, mivel nekem, mint már említettem, Terveim vannak, de majd megpróbálom változatosan akszeszorizálni, és további szociológiai meg miegymás kitekintéseket fűzni hozzá, hogy ne unatkozzatok nagyon.
Én mindenesetre nem unatkozom cseppet se, tegnap már buliztam a fűrészgéppel, a dörzspapírral meg a pemzlivel, ma a fúrógéppel fogok, és ha kész vagyok a projektemmel, tertmészetesen be is mutatom az eredményét.
A mai nap is azzal kezdődik, hogy Tori Amos énekel, mint minden olyan alkalommal, amikor realizálom, hogy vakációm van, és kezdenem kell valamit a történeteimmel meg a szabadidőmmel.
Egyelőre a takarítanivalókkal kell mit kezdenem, mert a RK alvóvendéget szerzett mára, kettőt is, úgyhogy muszáj valamelyest megszelídíteni a kuplerájt. Amilyen redutbáli áutfitben jelenleg éppen az emeleti folyosó káoszát pakolászom, azt inkább nem mutatom meg. Délutánra viszont, mikor a lakást kivakartam a kosz nagyjából, magamat is ki fogom.
Nesztek kép vasárnapról, azt azzal fotóztam, hogy egyszer kelljen, s jó, ha van.
Nyári napforduló. A pincébe vezető lépcsőfordulóban egy füligvigyorú fiatalember, aki valami kereskedelmi rádióadó lakossági talpalávalóját hallgatja, éppen ménkű nagy likakat robbaszt bele a falba, A Napelemépítés Sagája kábé harmincadik állomásaként. Maci kiütve alszik, a RK pedig elment Konstanzba, de még szombaton visszagyün.
A RK általában is sokat megy és sokfelé, de ősszel három és fél hónapra konkrétan Firenzébe vonul el egy ösztöndíjjal. És ezúttal én is megyek vele. Nem egy hétvégére, nem egy hétre, hanem három hónapra. Macit is visszük.
Hát így néz ki az, amikor nagy nekigyürkőzések és több havi töprengés, aggódás, keresgélés, tervezgetés, kérvényezés ésatöbbi után vizet ér a csukafejes. Nyilván beszélni fogok róla, mit, miért, hogyan és merre, mert én pofázásból (és -ért) élek, de most maradjunk annyiban: ha valami nem szarik bele egy elefántméretűt a palacsintába, én okt. 15. és január eleje között egy fiesoléi alkotóház cselédlakásában fogom keresni a helyet a napifotóhoz. Mindehhez pedig a teljes őszi félévre fizetés nélküli szabadságon leszek.
Kábé ugyanakkora mértékben szorongok és lelkesedem, de ezt most nem hagyhatom ki, mert nem, és kész.
Kéremszépen, én csináltam a munkázó helyemen a bejárati folyosóra egy ilyet:
Ott fent azokra a pipikre gondolok, já. A receptet a Pinteresten találtam hozzájuk,
és ugyan ez eredetileg kartonpapírból van és a seggén kotlik, de nekem eleve az volt a fejemben, hogy plafonról fityegtetett pipiket szeretnék, mégpedig damilszálakon, hogy ne lehessen látni a függesztést. Sokat. Konkrétan hetvenhetet akartam, na, annyit, mint magyar népmesét á lá Illyés Gyula. Én így vagyok összerakva. Hogy finoman fogalmazzunk: olyan, izé, egyéni módon vagyok normális.
Nos, mint kiderült számomra (kipróbáltam), a recept szerinti méret ehhez túl nagy madarakat eredményezett volna, basz nagy szárnyas dögök lógtak volna a plafonról. A kartonpapír pedig az én terveimhez túl nehéz. Ebben is egyéni módon vagyok normális, a plafonról lógó madarak esetén nekem az az első gondolatom, hogy mi van, ha valamiért elenged az a damil, aztán valakit kupán talál egy basz nagy tarka keselyű, courtesy by Tisztelt Tanár Nő. Úgyhogy előbb lekicsinyítettem a sablont a felére (kézzel, mint az állatok – Fapipa és a nyomtató nem voltak hajlandóak kooperálni), a tradíciókhoz híven átmásoltam alkoholos filccel egy áttetsző mappára, kivágtam, majd jövel dekorgumi.
Ez lehetett volna nagyon drága mulatság is. Vagy nem. A lakásunkkal szemközti kínaibótban a dekorgumiból 250 rhénusi forint volt egy A2-es lap (ebből csak fehér, sárga és ződ volt, mindegyikből két lapot vettem meg), valamint 890 egy tízlapos A4-es csomag, aminek mind a tíz lapja más színű.
Még maradt is belőle. Az A4-es lapokra kissé több logisztikát igényelt a takarékos illesztés,
de én nagy vagyok, dicső és a végletekig makacs, ennélfogva hétfőn már el tudtam helyezni az irodámban hetvenhét madarat egy dobozban, természetesen még elemekre bontva.
Ez itt persze nem az én asztalom, hanem az egyik kollegináé, aki sokkal rendesebb nálam. Az enyém így néz ki, emelje fel a kezét, aki meglepődött.
A dobozt amúgy nyilván átraktam a saját asztalomra a többi dzsuva közé, csak a fotó kedvéért nem tettem már eredetileg is oda. És aztán otthagytam.
Csütörtökön jött el annak a napja, hogy végre nekifeküdjek az érdemi munkának. Az például kiváló ürügy volt, hogy pénteken épp a díszteremben volt a néphagyományőrző óvodák hacacáréja, és amúgy is mozgósítva volt minden jómunkásember az intézményünkből, ha valamit esetleg szögelni kéne meg más izé. Úgyhogy miután bevonult a szervező óvoda, és folyamatos eszmecsere közben szétpakoltak mindent de omni scibili, majd a megfelelő helyekre raktak bokályokat, ménkű sok gyermekrajzot, több köbméter zsákvásznat, sütiket, almákat és tényleg mindent de omni scibili, a jómunkásemberek felprüttyölték nekem a damilt a plafon alá. Utána jöttem én, a dekorgumi elemek, a függesztéshez használt gemkapcsok, egy kisasztal meg egy nagylétra.
Miközben tovább folyt a szervezés, többek között például odabent a komplett nevelőtestület azt gyakorolta, hogyan fognak majd berendeződni tableau-ba, amikor elfogadják a megtisztelő plakettet fábul, én a nagylétrán gimnasztikáztam. Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy az üzemeltetési igazgató időnként megjelent űzött tekintettel (ez nem lepett meg, ennyi óvónéni egy helyen rendszerint ezt a reakciót bírja kiváltani, pláne ha éppen szerveznek valamit), és felajánlotta, hogy segít, de ezt én mindig sok szeretettel visszautasítottam. Ja, meg hogy a tomporomban még ma is izomláz van, pedig három napja volt a létrára fel, létráról le, létrára fel, létrára fel, da capo al fine.
Mindenesetre két óra gimnasztika után végre fent volt az összes tollas dög, hell yeah.
A világítás és Fapipa hiányosságai miatt nem látni, hogy milyen irgalmatlan tarka a végeredmény, pedig de.
Következőkor a 307-es termet fogom kirittyenteni papagájba, ha minden jól megy. Stay tuned.
Akkora futamodásban vagyok, hogy még a tájképeim is egy afféle nondeszkript évszakot mutatnak, ahol nem tudni, éppen zöldül, vagy éppen szárad minden elfele. Pedig odakint tavasz van, gyönyörű, de én már el sem bírom képzelni, milyen az, amikor a tavasz nem azt jelenti, hogy én szakdolgozatokkal szopok. Úgyhogy nesztek egy rohangálós hét szokásos vegyessalátája, amibe azért belekerültek dekorgumi madarak és sós kekszek meg macskasimi is, de ezek tényleg csak azért, hogy ne csak annyi maradjon meg, “bezony, ez volt az a hét, amikor én kiszedtem háromezerötszáz vesszőt, hogy aztán visszategyem máshová”. Galéria!
Ma is olyan napom van, hogy délelőtt szakdolgozatok meg más munkahelyi izék, délután pedig tancsinap, de a hétvégén piszkosul kirúgok a hámból, ki én. Rém optimista terveim szerint az alábbi három kupacból mindhárommal kezdek valamit,
de azért kíváncsi lennék, titeket melyik érdekelne a leginkább.
Minden nap más - mindennap más 