Van Zolának egy regénye, az Au bonheur des dames. Igen érdekes stiláris kísérlet a maga nemében. Romantikus naturalizmus, avagy fából vaskarika: a szereplők ugyan nagyrészt úgy dugnak összevissza, mint a megvadult baknyulak, és időnként valaki kiköpi a tüdejét egy dohos párizsi házban, ahol öt generációra visszamenően elvitt már mindenkit a tébécé vagy az alkoholizmus, de közben van egy Hamupipőke-történet is benne, amelynek végén az erény elnyeri jutalmát, sálálá. A regény valódi fő- és címszereplője azonban igazából a Hölgyek Öröméhez címzett divatáruház, ami ugyan egyrészt egy baljós, csámcsogó és böfögő leviatáni szörnyeteg, ami felzabálja a dolgozóit meg végül az egész kerületet is, másrészt viszont elbűvölő, színes, illatos és taktilis. Kimerítő, barokkos leírások vannak anyagokról, csipkékről, dekorációról – egyszer egy komplett leltárt végigkísérünk, miközben az eladók hülyeségekről beszélnek (pénz meg dugás, nagyrészt ekörül forog az egész világuk), és több alkalommal is vannak nagy szezonális árucserék meg újranyitási ünnepségek, amikor ibolyavíz csobog szökőkútban a parfümosztályon, a kesztyűkből alpesi házikót raknak össze a dekoratőrök, és az egész plafon napernyőkkel van beborítva. Zola a fogyasztói társadalomról ír a fogyasztói társadalom előtti időszakban, és annyira frappáns helyzetleírást ad róla, hogy ebben a pillanatban csak egyetlen hozzá hasonló jut eszembe: Joyce Carol Oates Luxusvilágában az a jelenet, amikor az anya fél óra hosszat rendel telefonon, groceries, y’know, a vécépapír pedig legyen rózsaszín és sárga, mert az megy a fürdőszobához. Épp csak mindezt Zola csekély nyolcvan évvel Oates előtt teszi, chapeau.
Ámde nem azért kezdtem én erről beszélni, mert a Rougon-Macquart ciklus ismertebb darabjairól akarnék kiselőadást tartani, hanem mert a zolai áruházban nem csak áruk és eladók vannak, hanem törzsvásárlók is. Túlnyomórészt olyan lótuszevők, mint akik manapság Glamour-napi kuponokkal szaladgálnak. Az egyik epizódszereplő valahol vidéken él eltemetve, és minden garast az élére rak, a háztartáspénzen spórolgat, aztán pár havonta kiszabadul otthonról, felutazik az Au bonheur des dames-ba, és ott elveri válogatott hülyeségekre. Na az vagyok én. Majdnem.
Itt még a soppingolás sose ment a háztartáspénz rovására, mert én máshogy vagyok bekötve, de most már kezd afféle tradícióvá válni, hogy pár havonta elfut velem a szekér, és akkor nagy beszerzőnapjaim lesznek hirtelen: ötfűszer-keveréket veszek meg fehér miszót meg tofupuffancsot, feltöltöm a siralmasan megfogyott kozmetikum-készleteimet, és fonalakat vásárolok. Ilyenkor szoktam bemenni turkálókba, meg ha már úgyis Szentendrén esz a penész, kihasználom a lokális előnyöket, és egyedi bögréket meg más bizbaszokat szerzek be. Most is éppen egy ilyen korszakban vagyok, ami valószínűleg szorosan összefügg azzal, hogy pénteken lesz a születésnapom, és ilyenkor igenis gondoskodom arról, hogy olyan ajándékokat kapjak, amilyeneket szeretnék. Ha ezt úgy tudom legjobban összehozni, hogy én magam veszem meg ezeket az ajándékokat, hát akkor úgy.
Sok beszédnek sok az alja, mutogatok nektek Dógokat inkább, mert magamat amúgy igen mérsékelten tudom mutogatni, az önfotózós gépet tegnap ugyanis bennfogták a szervizben. (Megjegyzem, este gyorsan rendeltem magamnak egy hasonló nekem-új gépet a vaterán, mert gyanakvó vagyok, és most egyébként is önajándékozási idő van. Vateráztam egy nekem-új varrógépet is, arról is beszámolok majd, ha megjön.)
Szóval, a Dógok (a kajaelemeket leszámítva, a tofupuffancsot és társaikat már elpakoltam):
Ez mind tegnapi, leszámítva a kis akasztós rókicát, akit Esztergomban vettem múlt héten, mert… mert csak.
Minden nap más - mindennap más 