Ma sem megyek (természetesen) sehová. Itt és most ezen az ősz elején ez Az Új Természetes.
Háztartásbeli ténykedéseim tegnap ebben kulmináltak,
a “hogyan csináljunk grillcsirkét CrockPotban” projektben*, ami bődületesen jól sikerült, de sajna csak a kezdeteket tudom bemutatni, mert mire kész lett, hazaért a RK Lengyelországból, és mink úgy szétkaptuk szegény szárnyast, mint foxi a lábtörlőt.
Mára se várható ennél kulturálisabb program, filcdarabkákkal ügyködöm meg listákat gyártok. Ez utóbbit már csak megszokásból is, mert még mindig én vagy a Tetovált Hölgy, aki nem nyugszik, amíg nem lesz mindenki más is épp olyan tetovált. Mint ezt Salinger oly szépen megírta.
* A recept amúgy itt van, ha kedvetek szottyanna rá, és van a házban lassúfőző. Csudák csudájára még a tepsire is sikerült viszonylag egészben átemelni arra az öt percre, amikor grill fokozaton kell pirítani, csak a szárnyai estek le a helyükről, mert akkorra már annyira megpuhult az egész, hogy kézzel is szét lehetett marcangolni. A recepten csak annyit változtattam, hogy alufólia-göngyöleg helyett két nagyobbacska, kockákra vágott édeskrumplit tettem az edény aljára, mert egyrészt nem akartam további koszos és kidobandó dolgokat a háztartásba, másrészt meg köret. Nagyon finom lett az is.
A Repülő Kutatóval való üzenetváltásaink néha egészen kriptikusak, a múlt héten például ezt írta nekem Horvátországból, hogy “apáca gumikacsa?”, amire én elsőre csak azt tudtam reagálni, hogy “?”, de aztán persze leesett, és azt mondtam, hogy “igennnn!!!”
És lőn.
Ő már a harmadik a gyűjteményben, és az eddigiekkel nem is volt semmi gond, mert a Mozart gumikacsát úgy hívom, hogy Wolfgang, a Beethoven gumikacsát meg úgy, hogy Ludwig, de hogyan nevezzek el egy apáca gumikacsát? Dominikának vagy Franciskának vagy Benediktának vagy minek? (Különben is sült hülye vagyok ahhoz, melyik szerzetben milyen habitust hordanak milyen cingulummal.) Név viszont kellett neki, mert olyan nincs, hogy egy névtelen gumikacsát parkoltassak az ablakpárkányon. Úgyhogy végül elneveztem Chrysostomának Török Chrysostoma szóror után, aki az 1890-es években magyar irodalmat és történelmet tanított az Esztergomi Érseki Kisdedóvónóképző Intézetben, majd alig harminc évesen meghala, és aztán úgy elfelejtették, mintha sose lett volna.
Egyúttal azt is eldöntöttem, hogy valamikor írnom kell majd Török Chrysostomáról, mert az nem oké, hogy csak úgy elfelejtünk embereket, és maximum egy gumikacsa marad az emlékezetükre, az is egy olyan szobának az ablakpárkányán, amit amúgy Bűnök Barlangjának hívnak, ajvé.
Ha már szóba kerültek a világi hívságok, emlékezzünk meg az én öltözékemről is, mely a mai napon nemigen lenne alkalmas arra, hogy bármiféle apácai elvárásoknak megfeleljen.
Ha nem emlékeznétek erre a ruhára, abban nincs semmi meglepő, ezt ugyanis még februárban turkáltam, azóta meg valahogy nem került rá alkalom (és nincs ezzel egyedül a februári kupacból, de lassan mindenre sort kerítünk). Mondjuk úgy, meglehetősen limitált lehetőségeim vannak a hordására, ez egy par excellance csöcsösruha, tipikusan abból a fajtából, amiben a melleim hamarabb fordulnak be az utcasarkon, mint én saját magam, és akármilyen vén vagyok, valószínűleg nehéz lenne tartani velem a szemkontaktust.
Well, ma úgysem nagyon megyek sehová, Macival való szemkontaktusainknak pedig maximum az az akadálya, ha éppen a lézerpöttyöt figyeli. Vagy eszik. Vagy alszik.
Mivel sapkáim száma légió, nyilvánvalóan kellett egy újabb. (Egy frászt.) Természetesen állandó modellem, Boldizsár fején mutatom be, mert ugyan ősszel én ki szoktam hirdetni a sapkaszezont, de azért annyira még nincs ősz, hogy ezt saját fejűleg is megtegyem.
A technika ismerős (konkrétan a könyökötökön lehet már kinövés formájában), de a szokásostól eltérő virágocskák kerültek rá. Egyrészt mert volt abból a készleten már ebből is egy légió (egen, itt mindig mindenből túl sok van),
másrészt pedig az e tájakon szokásos hülyeség és marhaság szellemében elkapott az inspiráció, és ez jutott eszembe:
A képrészlet, gondolom, igencsak ismerős lehet, de úgysem árulok zsákbamacskát, innen van. Nem akartam én reprodukálni azokat a rózsákat, Isten ments, de akkor is miattuk kerültek épp ilyen virágocskák a sapkára épp ilyen színekben, és innen már nemigen volt megállás. Nem is igen lesz. Nincs mese, no, ezennel megnyitom a Firenzére készülődés évadát. Errefelé ez is nyilván a “kuss, én így szállok le a bicikliről” szellemében fog működni, mint minden más szokott, de már tele van tervvel meg ötlettel a padlás, és miért lenne az ember lányának blogja, ha nem azért, hogy ide ömlessze azokat.
Attól tartok, afféle érzelmi és kreativitási hullámvasút előtt állok, de már megvettem rá a jegyet, úgyhogy jöhet a hűűűű, áááááá, hűűűűű, ááááá, és megintelölről.
Itt továbbra sem megy kárba semmi, csak veszendőbe. A mai fotó voltaképpen tegnapi, mert vasárnap is őtözködős blog vagyunk mink ezen a tájon, legfeljebb eltesszük a képet későbbi felhasználásra.
Bótba mentünk, mert a RK igen rövid ideig tartózkodik itthon, szombaton tért vissza a horvát szigetről, ma pedig már megy is tova Lengyelország irányába, hogy aztán szerdán visszarobogjon, és csütörtök-pénteken egy monstre konferenciát vezényeljen le szervezői oldalról. Én ugyan továbbra is el tudom látni magam autó nélkül is, de Maci kedvenc eledele* az Aldiban lakik, és az gyalogláb félnapi program lenne, szóval elmentünk cicapapiért. Konkrétan egész szeptemberre elegendő adagért, mert ha továbbra is ilyen hektikus az élet, az a biztos, ami már a kamrában csücsül.
Mivel délután afféle szordínós családi eszemiszom volt a szomszédban, valamikor három óra tájt így nézett ki a teraszon az asztalom, ni:
Három tepsi kenyérrudacska (egy negyedik tepsinyit a RK visz magával), a sapka, amin dolgoztam (azóta már elkészült), plusz a helyi zsibin vásárolt matchboxok a legifjabb résztvevő számára.** Ott azt a feketét sikerült is azonmódulag gajravágnia, egy különösen vad rali közben leszakadt az alváza és tengelytörést szenvedett. Azzal vitték el, hogy “majd apa megjavítja”. Én mindezt angyali derűvel szemléltem, mert onnantól, hogy odaadtam, már nem az én reszortom, mit csinál vele, meg különben is matchboxot én három fontos kritérium alapján szoktam megvenni a zsibin: a) legyen meg és forogjon mindegyik kereke, b) legyen elég masszív, lehetőleg fém, c) ne kerüljön többe háromszáz forintnál. Mint látható, a kritériumaim leginkább azt célozzák, legyen minél nehezebb gajravágni a kiskocsikat, de ha véletlenül mégis összejön, hát akkor is veszett több Mohácsnál.
Hát így. Most pedig hétfő, és nekem rendszert kell kopácsolnom az életembe, ami ezúttal valóban kihívás lesz, mert máskor úgy várom az őszt, mint a Megváltót, jer tancsitancsi meg az összes vele járó kellemes és kellemetlen dolog. Engem tényleg az órarendem tart kordában, olyanom pedig idén nincs. Sebaj, megoldjuk.
* Őszintén: nem biztos, hogy az a kedvenc eledele, mert nem nagyon kap mást. Azt viszont minden macskatartó tudja, hogy addig van jó világ, amíg a macska meg akarja enni azt, amit elérak az ember. Ezt meg akarja enni, úgyhogy nekünk egyelőre jó világ van.
** Zsibi utoljára tavasszal volt, de azóta nem találkoztunk a gyerekkel, és addig akartam odaadni, amíg még érdemes. Olyan gyorsan nőnek ezek, mire kettőt pislantok, már csajozni fog és tetováltatni akar, de mindenekelőtt nem fogják érdekelni a matchboxok.
Mondtam már, hogy innentől majdnem minden nap úgy fogok kinézni, mint a Mikulás valamely hülye manócskája. Ne tévesszen meg a vigyorgás kísérlete, ez itt Nyüszi.
Helló, vasárnap, ráadásul advent elsője. Mit ne mondjak, idén se úgy fest a világ – se kint, se bent -, mint ahol egy hónap múlva már itt a karácsony. Anyósom rózsái meg a konyhaajtóm előtti muskátli például még feltűnően jól tartják magukat, sőt, tulajdonképpen a nyírfa is. Ami viszont a bentet illeti, ott csak a szokásos káosz mindenhol. A galéria első képén például az irodámból látható egy kiragadott részlet: le se tagadhatnám, hogy az én íróasztalom mögötti polcot mutatja.
Mára nem ez az utolsó bejegyzés, mert ma indul az “Adventi dekkolás 2022” című eseménysorozat is, ami most már szinte-szinte tradíciószámba megy e tájakon, 2020-ban volt az első. Nem állítanám, hogy pontos szabályai vannak, de innentől karácsonyig minden nap lesz itt valami, ami jóleső és készülődős és adventi, vagy legalábbis nyomokban effélére hasonlít. (Aki az előző fordulókra kíváncsi, a jobboldalon a kategóriák között van egy olyan is, hogy “advent”.)
Mint a mellékelt ábra mutatja, voltunk piacon. Meg bótban is.
Melegem, na az nem vala. Cserébe viszont most, hogy hazajöttem (a RK még elszaladt Emesével a zakóit elhozni a tisztítóból), épp csak leültem a kanapéra megírni ezt a bejegyzést, oszt máris rám ült egy hétkilós melegítő. Bundája is van. És dorombol.
Juteszembe. Mivel holnap van advent első vasárnapja, tessék nyilatkozni, ebben az évben vagyon-é olvasói igény az “adventi dekkolás” sorozatra? Hogyismondjam, nem strapálom magam vele, ha nincs érdeklődő…
Így néztem ki reggel, amikor elindulék egésznapos gombperecemre, hogy eljátsszam, amint én vagyok Herbart dolmányán a vitézkötés.
Hogy megnyugtassalak, a szoknyám mindvégig decensen le volt húzva, itt most csak a piros harisnyámat mutogatom. Csak nektek, csak itt, csak… na, nem csak most. Ezen a képen már elég gyanakvó pofám van, de azt akkor még nem sejtettem, hogy a buszon Fapipa megeszi a ppt-m felét, és összesen fél órám lesz majd, hogy újragyártsak nyolc diát. A képen látható nőszemély persze még azt se tudja (bár sejt efféléket), hogy az összesen tizenhat diáját kilenc lendületes perc alatt fogja ismertetni, mert persze csúszik majd minden, mint a bagolyszar, márpedig nekem gombpereceken az egyik fő szekcióelnöki ambícióm, hogy a mi csapatunk érjen le leghamarabb a büfébe (=fejezzük be órarend szerint az előadásokat).
Hulla vagyok, csak még nem zöldülök. Most van a reggeli pörgés óta az első olyan pillanat, amikor egész seggel ülök valamin, nem csak a szélén csimpaszkodom, hátha ugrani kell, és közben vacsorát is elé kéne állítanom magamnak meg a RK-nak, aki ma bokázik haza Prüccelből, de nem ahakaharohok, pedig úgy korog a gyomrom, mint egy rozmáré.
Mellesleg megjegyzem, hogy a RK-nak Prüccelben leszakadt a korpuszáról az egyetlen gatyája, amit magával vitt a háromnapos útra. Tekintsük ezt afféle szimbóleumnak.
Szép hosszú nap előtt állok, de hagyján, a holnapi is az lesz, a szokásos őszi gombperec most fog ránk szakadni. Nem tagadom, úgy kell az nekem most éppen, mint szar a zsebbe. Derámai állapotomról amúgy mi sem árulkodik jobban, mint hogy minden nap kipintyölöm magam, és minden este összerakom, mit vegyek fel másnap, de már hetek óta ugyanezzel az egy táskával csapatom, pedig aztán tényleg lenne mire lecserélnem, ha volna bennem hozzá enerzsia.
Nem mintha eddig különösképpen decens módon (értsd: ahogyan egy negyvenhét éves főiskolai tanártól és doktorbubától elvárható) öltözködtem volna, de minél közelebb döngetünk a félév végéhez, annál extrémebb lesz kínomban az összhatás. Ma már úgy festek, mint aki egy gombaházikóból mászott elő, és még nincs itt a vége.
Ez itt meglehetőst szokásban van, hát nincs abban semmi meglepő, ha most azt veszem fel, amit csütörtökre válogattam össze, mert minek strapálja magát pluszban az ember. Ez most különösen azért jön jól nekem, mert továbbra is eléggé rottyon vagyok, bár most éppen inkább mentálisan, mint fizikailag. A tünetek persze mindkét esetben azonosak, nyöszörögve fekszem az ágyban, és nem bírok felkelni.
Istenkém, éljük túl valahogy ezt a hetet. Meg a következőt meg a következőt.
A lázam tegnap délre elmúlt, a hangeffektusok maradtak. A macskák úgy gondolták, teljesítik az előírt gyógycicasági kötelezettségeiket, ennélfogva majdnem egész nap ezt csinálták:
Oké, néha áthelyezkedtek más pozícióba. És mindeközben közelharcokat vívtunk a pokrócért, mert ők is tudják, mi a jó. Egyik legjobb szövetbolti döntésem volt, amikor talán öt vagy hat évvel ezelőtt engedtem az impulzusvásárlás csábításának, és kikértem négy méter wellsoftot Szilvitől, a legfelső polcról azt a rókásat, kösziszépen. Mielőtt bementem, még fogalmam sem volt, hogy nekem kéne bármi ilyesmi, de az ott egy bűnbeviteli központ, na. (Mondanom se kell, ezt sem azért linkelem be, mert fizetnének nekem a reklámért.)
Mivel láztalan állapotomban mindig fickósabb vagyok a kelleténél, még ha közben folyton az orromat is fúvogatom, délután lekecmeregtem a konyhába, és csináltam egy ilyet:
Gasztroblogger sose leszek, az nem vitás. Ezen a fotón úgy néz ki a tepsi tartalma, mint ami egyáltalán nem alkalmas emberi fogyasztásra, pedig dehogynem. Szerencsére mások viszont tudnak kaját fotózni, ha én nem is.
Na akkor indulhat a mandula, új nap, új adag takony, ezt is túléljük valahogy.
A napot fél négykor indítottam harákolással és más hangeffektusokkal, majd valamilyen belső indíttatásból úgy gondoltam, meg kéne keresnem a lázmérőt.
Touché. Azóta már megittam a házban található egyetlen tasakocskányi neocitránt, és elhasználtam egy fél csomag papírzsebkendőt, most pedig neki fogok gyürkőzni, és neptun-üzeneteket küldözgetek elmaradó órákról a gyivákjaimnak (akik nyilván boldogak lesznek ettől, mint aki madarat fogott, efelől semmi kétségem), majd krákogva elheverek, és… és ennyi.
Pedig mostanság olyan rendes néni vagyok, hogy esténként az utolsó zokniig összerakom, mit fogok felvenni másnap. Íme, ez lett volna a mai kínálat, ha nem fordulok fel hirtelen.
(A fürdőszobámat kitakarítottam a múltkorában. Azt nem állítom, hogy rendet is raktam benne, különben is hová a nyavalyába pakoljam a lakásfestő-ecseteket?)
A lükék ma reggel felmásztak az asztalra, ahol speciel lett volna libahurka is, de neeem, nekik a paradicsom kellett, hogy bólingozhassanak vele. Nagyon remélem, hogy csak azt az egy darabot csenték el, amit aztán elvettem tőlük, átkozottul nem lennék boldog, ha jövő tavasszal aszalt-rohadt-penészes paradicsomokat találnék valamelyik olyan bútordarab alatt, amit addig nem mozgatok el.
Az időjárás és a hozzá kapcsolódó kellemetességek mostanra teljesen szíjjelverték annak lehetőségét, hogy a napom összes helyszínéhez megfelelő hacukákat bírjak magamra rángatni. Igaz, a kápuctai rétegek megoldást jelentenek valamelyest, de hát akkor is: a lakásban 20 fok van (burzsujok vagyunk, no), az utcán 10, a buszon biztosan több, mint 20 (ezt nem is értem), a munkázóban pedig elvileg 18, de kevesebbnek érződik. A diákok mindenesetre pokrócokba vannak csavargatva, és én ugyan elég sokat gimnasztikázom előadás közben, de nekem sincs melegem, nagyon nincs. Úgyhogy megpróbálok eléggé tarkabarka-őszies cuccokat pakolni magamra, és elsősorban a tanterem hőfokához öltözöm, mert ha már ott is rossz lesz, akkor megette a fene az egészet. Épp tegnap döbbentem rá, hogy kizárólag akkor érzem magam bármennyire is jól, amikor éppen tanítok.
Azért a biztonság kedvéért ma viszek magammal egy kis lélekmelengető leveskét is. Merő véletlenből paradicsomot.
Ezek a képek is egyre rosszabbak, de ezúttal nem a gép a ludas, hanem azok a nyavalyás fényviszonyok. És innen csak lefelé fogunk tartani még egy ideig.
