nyár kategória bejegyzései

De azért nem nagyon. Viszont, hoppá, épp elkezdett esni az eső.

Levelibéka legyen a talpán, aki legalább órákra előre meg tudja jósolni, mit érdemes felvenni…

Tegnap az esküvő meg a lagzi várakozásaim szerint alakult, vetélkedő volt benne és táncitánci, a lampionok alatt meg itt-ott tudományos kérdésekről tárgyaló csoportocskák. A tradícióknak megfelelően megjelent a rendőrség is, mint az a collegiumi kerti mulatságok esetében megszokott. (A kert mögötti házakból minden gardenpartira és más kerti eseményre ki szokta hívni valaki a rendőrséget, legyen az gójahétvége vagy esküvő. A rendőrök általában bejönnek, konstatálják, hogy szól a zene, az úri közönség pedig többé-kevésbé kulturáltan szórakozik, aztán elmennek. Egyszer különösen mókás volt, mert megjelenésükkor a ceremóniamester közölte, hogy “Egy pillanat, hadd halkítom le a Mozartot”. Aznap este éppen a Varázsfuvola ment a hangszórókból.)

Mindenesetre fél egyre keveredtem haza színjózanul, ámde kockára fagyva, a cipőm talpbetétjét pedig ma reggel igen alaposan le kellett csutakolnom. Porban táncikálni nem mindig nyerő. A mai napot viszont nagyrészt itthon tötymörgöm át, tetyekvetyekkel és más szabad programokkal. Soha rosszabbat.

Ma is érdekes nap lesz, délután-este esküvőre vagyok hivatalos (erről, pontosabban az öltözködési vetületéről mindjárt vekengek egy kicsit), viszont előtte piac.

A gond a délutáni programmal van – ugyan erre eleve a harminc darabon kívülről akartam felöltözni, és ki is találtam, mit vegyek fel, de nem számítottam az időjárás sajátos humorérzékére. Szabadtéri esküvőről van szó ugyanis. A meghívó dresszkódja “nyári ruhát, kényelmes cipőt” határozott meg (értsd: “ne öltözzetek ki nagyon, az ég szerelmére, kint leszünk a Collegium kertjében”), de arra a fene se számított, hogy tizenöt fok lesz és szitáló eső.

Úgyhogy ebben a pillanatban lövésem sincs, mit veszek fel délutánra, de azért le ne rágjátok a lábatokat izgalmatokban.

(Folytköv délután, mikor végre kitalálom, miben menjek.)

Az időjárás továbbra is humoránál van, úgyhogy nem tudom, megfagyok vagy megfövök-e ebben, de aki bújt, aki nem, ez lesz.

A ruha amúgy nem fekete, hanem lila, csak a fényképezőgép marháskodik megint.

Bónuszként pedig – tadámm! – így nézek ki hátulról, zakó nélkül…

Roppant vegyes nap ez a mai – egy előadás-absztrakt megírása után rögtön mosogatással, valamint azzal a glamúros feladattal folytattam, hogy nagytakarítást szerveztem mindkét macskabudiban. (Ja, külön vécéjük van. Figyelembe véve, hogy Poci nevének megfelelő mértékben zabál, és ebből kifolyólag nevének megfelelő mértékben ürít, ez nem a legrosszabb stratégia. Jó étvágyat, ha éppen táplálkoznátok.)

A továbbiakban rohangálni és intézkedni fogok, könyvtár, posta, bevásárlás, valamikor a nap folyamán pedig nem túl nagy optimizmussal, de azért kitartóan feltúrok egy nyamvadt papírlapért egy arasznyi vastag aktakupacot.

Amire egyébként nem számítottam a hónap elején, az a sajátságos időjárás, melynek köszönhetően muszáj volt előásnom valami dzsekiféle állatot, mellékelve. Ezzel a kivénhedt farmerkabáttal amúgy sikerült feldobnom a hátamra az e havi harmincadik ruhadarabot is, szóval a hónap hátralévő részében nem várható semmi új, hacsak végzetesen tönkre nem megy valami régi.

Mindez persze nem ad magyarázatot a mai áutfitre, de hadd szóljon. A rózsás zokni, a “jajistenmhajatkénemosni” kendő meg a gyerekhátizsák csak ráadás.

.

A len holmikban az a legcsodálatosabb (iróniadetektor bekapcs), hogy már akkor gyűröttek, amikor felveszi őket az ember, és ez a nap folyamán egyre csak romlik. Ebből a szempontból viszont roppantul hasonlítanak hozzám, mert a reggeli fejem se egy nagy élmény, de estére túl leszek egy újabb záróvizsgán. Akkor viszont már csak egyetlen egy marad, sálálá. (Záróvizsga, nem fej. Na jó, az is.)

Megyek újabb jegyzőkönyveket írni.

Az államvizsga akkor is fárasztó program, ha az ember csak a jegyzőkönyveket vezeti.

Kissé nosztalgikus kedvem lett ettől a kiskalaptól – a múltkori szekrénypucoláskor találtam meg, turkálási évjárata 1997, és ahányszor rajtam volt akkoriban, a férjem (aki még nem volt a férjem) úgy hívott, hogy “Kalapocska, az unokahúg”. Azt hiszem, akkortájt is nagyjából ilyenformán öltözködtem fel hozzá.

Nyugi, abszolúte tisztában vagyok azzal, hogy 2015-öt írunk, és ősszel betöltöm a negyvenet, de nem különösebben zavar.

Gyanítom, közelebbről csúnyuskán ráesik a fejünkre az ég, én mindenesetre feltekertem a teraszon a napellenzőt. A macskák még egyelőre összevissza hevergélnek a kedvenc helyeiken, bár az is igaz, ezek az állatok közül egyik sem különösebben frontérzékeny. Nem is az eső lesz nekik a meglepetés, hanem az, hogy kedvenc rabszolgájuk ma este nem jön haza, és muszáj lesz velem beérniük, ráadásul az egész június hátralevő fele ezzel fog telni: a férjem úgy elindult konferenciázni, hogy a következő két hétben gyakorlatilag csak tiszta ruháért ugrik be időnként.

Még szerencse, hogy az elmúlt hetek rekkenő melegében mindent, de tényleg mindent kimostam.

Azt hiszem, a mai szép napon leginkább túlélésre játszom a harminchat fokban, minden, ami ennél több, már ajándék. A bűntársamat amúgy tegnap megette egy határidős munka, úgyhogy nix óangol marhák meg nix mocsár – na nem mintha unatkoznék, engem is mindenféle határidők fenyegetnek.

Apropó fenyegetés. A két macska még mindig nem barátkozott össze igazán, de mi piszkosul ráérünk, egyébként is most már hálistennek sikerült megteremteniük egy olyasfajta diplomáciai távolságot, ami minimalizálja a morgások, fújások és kergetőzések számát. A munkamegosztást amúgy igen sajátosan oldották meg, Celó morog és fúj, Poci pedig kerget. Következő szintre lépni persze nem könnyű, különösen mivel Porcelán egy macska, Celofán pedig egy ufó. A bölcs tanácsadó honlapok bölcs tanácsai általában a kaját ajánlják eszközként a macskák összebarátkoztatására, és ez a macskáknál be is jön, az ufók viszont döbbenten nézik, mit akarsz te azzal a jutalomfalatos zacskóval, majd akkor hozd, ha szólok, hogy kedvem szottyant rá. Az egyetlen, ami működik-forma, a parizerdarabkák adogatása a nappali közepén (egyik cica, másik cica, egyik cica, másik cica), de ez is csak speciális esetekben, és egy Jób türelme kell hozzá. Gondolom, mondanom se kell, hogy én nem a türelmemről vagyok híres, a férjem viszont meglepően hosszan képes hízelegni meg gügyögni a kis büdös dögöknek, egyem a szívüket mindhármójuknak.

Na megyek, felcímkézem az eperdulcsácákat, ha már szerdán elment az eszem, és befőztem egy adaggal.

Újabb vis minorok szegélyezik utamat, tegnap reménytelen kísérletet tettem egy önbarnítós flakonnal a lábhókaság eltüntetésére, ennek örömére viszont mára a lábam olyasmi látványt öltött, mint amilyenek a járványügyi könyvekben szoktak előfordulni az illusztrációkon. Muszáj volt előrántanom egy újabb hosszú szoknyát, figyelni kell embertársaink lelki épségére, nemdebár, és annak se örülnék, ha rám hívná valaki az ÁNTSz-t. Hát így esett, hogy mostanra már teljesen összekavarodott a júniusi készlet, csak azt tudom garantálni, hogy kék lesz és harminc darabos, mást semmit.

Mindenesetre már voltam piacon, most megyek boltba is, és délután ismét jön a bűntársam, hogy végképp letudjuk a mocsárban harcoló óangol marhákat, akik persze majdnem mind meghalnak, de előtte gondosan és alaposan ismertetik egymással a családfáikat. True story.

Vannak olyan bulik, amikor egyidejűleg öt nyelven beszélgetnek a résztvevők, és nem dobhatsz el úgy egy Flair kerti széket, hogy ne találj vele kupán valakit, akinek doktori fokozata van. Ráadásul ez most fent lesz a Rózsadombon, jézusmária.

A kalap nem a Rózsadomb miatt, hanem a nyár miatt van rajtam. Csak mondom.

Mármint méretre. A ruha, ami rajtam van. Előbb-utóbb tényleg átalakítom, de ma még örömmel fogok benne itthon ténferegni. Ebben az időjárásban mentül bővebb, annál jobb.

Azt hiszem, a mai összeállítással megint sikerült belenyúlnom a tutiba.

Kirándulás Budapestre munkaügyben, táskámban egy csúnyácska kék velúrmappával, ami feljogosít arra, hogy főiskolai tanárnak címeztessem magam, ha a munkahelyem is úgy akarja. A jelek arra mutatnak, úgy akarja.

1. Vegyünk fel csíkosat kockással, nézzünk a tükörbe.

2. Konstatáljuk, hogy a hajunk az éjjel megint felrobbant. A “kígyóhajú Medúza” hatás elkerülésére gondosan illesszünk fejünkre egy semmihez sem passzoló virágos kendőt.

3. Vegyünk fel mindehhez egy piros táskát, hátha ettől jobb lesz. (Nem lesz jobb.)

4. Totyogjunk át a boltba, ahol a kutyát sem érdekli, mit vettünk fel.

5. A haladó szint eléréséhez gondolkozzunk el pöttyös zoknikon és további cukiságokon.

6. Fenébe a haladó szinttel, tegyünk be egy újabb mosást.

Tegnap annyira kótya voltam, hogy fotózni is elfelejtettem, pedig az inkognitóban való dedikáláshoz még Pom Pom is ott csücsült a fejemen teljes szépségében, és emellé annyira, de annyira ki voltam pintyölve, hogy este négy sminkvatta kellett ahhoz, hogy leszedjem magamról a dekorációt. Na mindegy.

A mai napon ezzel szemben egyetlen szál előnytelen és öreg farmerruhácskában ténfergek, és a porszívót nézegetem. A nappali szőnyege különösen kriminális állapotban van, egyáltalán csuda, hogy még akad a macskákon némi szőr.

Mivel viszont lemaradtatok Pom Pomról, tessék, itt a kisöccse. Eredeti hajból, közvetlenül mosás után. Igen, ez is egy “csak mert megígértem” fotó.

Ma nagyrészt itthon csücsülök, de holnap bezzeg.

Zenés-táncos daljáték, melyben a kissé bolond, de kedves tanerő vizsgáztat, valamint visszacipel a könyvtárba egy fél köbméter könyvet.