Azt hiszem, a mai szép napon leginkább túlélésre játszom a harminchat fokban, minden, ami ennél több, már ajándék. A bűntársamat amúgy tegnap megette egy határidős munka, úgyhogy nix óangol marhák meg nix mocsár – na nem mintha unatkoznék, engem is mindenféle határidők fenyegetnek.

Apropó fenyegetés. A két macska még mindig nem barátkozott össze igazán, de mi piszkosul ráérünk, egyébként is most már hálistennek sikerült megteremteniük egy olyasfajta diplomáciai távolságot, ami minimalizálja a morgások, fújások és kergetőzések számát. A munkamegosztást amúgy igen sajátosan oldották meg, Celó morog és fúj, Poci pedig kerget. Következő szintre lépni persze nem könnyű, különösen mivel Porcelán egy macska, Celofán pedig egy ufó. A bölcs tanácsadó honlapok bölcs tanácsai általában a kaját ajánlják eszközként a macskák összebarátkoztatására, és ez a macskáknál be is jön, az ufók viszont döbbenten nézik, mit akarsz te azzal a jutalomfalatos zacskóval, majd akkor hozd, ha szólok, hogy kedvem szottyant rá. Az egyetlen, ami működik-forma, a parizerdarabkák adogatása a nappali közepén (egyik cica, másik cica, egyik cica, másik cica), de ez is csak speciális esetekben, és egy Jób türelme kell hozzá. Gondolom, mondanom se kell, hogy én nem a türelmemről vagyok híres, a férjem viszont meglepően hosszan képes hízelegni meg gügyögni a kis büdös dögöknek, egyem a szívüket mindhármójuknak.

Na megyek, felcímkézem az eperdulcsácákat, ha már szerdán elment az eszem, és befőztem egy adaggal.