Nos, tegnap rittig nem jött el az órámra az egyetlen hallgató, ennélfogva már délután ötkor itthon voltam, feltarisznyálva, mint egy málhás szamár, és a szőrösök ide-oda pattogtak a lábam alatt, hogy akkor ugye kaja is lesz? Lesz, picikéim, csak előbb rakja le a mami mindazt, amit összedorbézolt magának.
A dorbézolásra majd még nyilván visszatérünk (külön bejegyzést óhajtok szentelni neki!), de azért némiképp érdekelne, vajon mi jár egy ilyen szerencsecsomagnak a fejében, aki Szarik Rája üzemmódban még a levelemre se válaszol. Különösen úgy, hogy még nem találkozott velem, tehát nem tudja, nem vagyok-e merő véletlenből olyanfajta, aki őt ezért szárazon… gumi nélkül… egy teve hátán… aztán szétszórja a darabjait a sivatagban… na mindegy. Én nem lennék ilyen vakmerő a helyében, pláne, hogy még nyilván azt se tudja, összesen kilencféle tárgyat fogok tanítani neki. Bár ilyen kezdetekkel erre már nem vennék mérget.
Mindemellett szeretném megjegyezni, hogy én nem fogom pusztán csak ezért a hallgatót szárazon, gumi nélkül, satöbbi, ilyen esetekben ugyanis a hülyeségig menően korrekt vagyok. Plusz még a leányzó hatalmas szerencséjére a tegnapi napot igenis gyümölcsözőnek könyveltem el a magam részéről, mert amíg fel-alá buszikáztam a Dunakanyarban, valamint az irodámban báloztam ülve, sikerült letudnom néhány nemszeretem feladatot, és így most teljes energiával fordulhattam rá a hétvégémre. Tegnapelőtt ráesett a fejemre két adag korrektúrázandó szöveg is, az egyik egy szakdolgozóé, akinek van mentsége (az, hogy ő egy szakdolgozó), a másik egy úgymond kollégáé, akinek viszont nincs. Letudtam mind a két minekhíjákot, a kötet roboghat a nyomdába, a szakdolgozat meg a kötödébe, rajtam nem múlik. Mivel úgyis ott ültem bent az irodámban, bekapcsoltam az asztali számítógépet is, ami olyan lassú, mint a Biodóm építése, és éppen olyan csehül is áll, bár nyilván jóval kevesebbe került (de ez mellékszál). Én ezzel a géppel igen ritkán szoktam dolgozni, mert általában nem fér bele az életembe, hogy kivárjam, amíg feltámad haló poraiból, de ezúttal muszáj volt megnéznem, az elmúlt napok kudarcsorozata az MTMT etetésében pontosan kinek a sara, mert már háromszor gyürkőztem neki felvinni valaminő izéket, és mindig leragadtam ott, hogy hiába kattogatok, egyszerűen nem lehet kijelölni a szerzőt. Na hát jól sejtettem, Fapipa volt a ludas. Lehetett volna maga az MTMT vagy én is, ez sosincs kizárva, de most a járókeretes asztali géppel kiderült, hogy Fapipa az, aki nem szereti az MTMT-t. Ez persze nem lep meg, az MTMT-t senki sem szereti, tán még az anyja sem. (Bár, ahogy ezeket a dolgokat ismerem, neki apja volt, sőt, apái. Valószínűleg azok sem szerették.) Fapipát ezért megnéztem magamnak igen csúnyán, nem mintha ez bármit számított volna, de nekem jólesett, és kész. És akkor felvittem a járókeretes géppel a valaminő izéket, hurrá.
Ez így összességében pont olyan volt, mint amikor Tevje végre kidobja a házból a kecskét, úgyhogy csak a huszonhét legközelebbi családtagja marad bent. Úgy érzem, most végre nyugalom van és kevésbé büdös, már csak az intézménytörténeti wiki-szócikk ácsolása van hátra (ne is kérdezzétek), konferencia-ppt gyártása (ezt se), plusz a mindennapi tennivalók. Mivel a mai mindennap egy szombat, például a piac, de én ezt most rögtön el is bliccelem, inkább dögölészem még egy pöppet a Maci nevű kollégával.
Minden nap más - mindennap más 