Újrahúztam az ágyneműt a Bűnök Barlangja futonján, és igen erős késztetésem van, hogy be is vackoljam magam. Nyugtassatok meg, hogy ilyesmit délután fél hatkor sem teljesen erkölcstelen elkövetni.
Hugónak, az őrgrófnak bezzeg nincsenek efféle skrupulusai, de neki semmivel kapcsolatban nincsenek, úgyhogy az ő véleményére amúgy sem adnék.
Egyre inkább az van, hogy indulásaim idején sűrű setét az éj, a déli szél is üvölt, én pedig úgy csikorgok, mint Budavár magas tornyán az érckakas.
Ilyenkor érzem azt, hogy már a büdös életben nem lesz rólam olyan fotó ezen a blogon, ahol nem vagyok elmosódva. Aztán persze majd ez is helyreáll, de Tutatiszra, ezek a decemberi reggelek igazán fárasztóak.
Ezt a hetet a tancsitancsi mellett dolgozatjavítással töltöm. Nagyon sok dolgozat javításával. És amikor azt mondom, hogy “nagyon sok”, az azt jelenti, hogy 200+. Még a buszon is azt fogom csinálni.
Még mindig én vagyok a megtévesztés csodája, ezúttal is olyanformán festek, mintha élnék, pedig előbb-utóbb fejreállok, mint egy rajzszög.
Apropó rajzszög, ma órák után ki akarom dekorázni az aulát. Drukkoljunk, hogy megtörténjen.
Az árgyélusát neki, hogy állandóan menni kell valahová. Most éppen rádiófelvételre, ahol megint több mint két órát kell dumálnom szinte folyamatosan, és rohadtul nincs hozzá kedvem. Valójában már október végén úgy véltem, hogy kifejezetten boldoggá tenne, ha januárig sose kellene öt percnél többet beszélnem egyhuzamban. Sőt, egye fene, még az is, ha egyáltalán meg se szólalhatnék.
Aztán persze, mi van azóta is, folyton fosnom kell a szót, mert ez a munkám.
Helló, nép, kezdődik az idei adventi dekkolás sorozata, mert ha a fene fenét eszik is, muszáj valami normalitást vinni a világomba. Igaz, idén ez a normalitás nagyrészt Grigorij Patyomkin tábornok elhíresült falvainak szellemében fog zajlani, amikor is gondosan megválasztott képkivágásokkal operálok, és inkább ne gondoljatok bele, mekkora káosz, kosz és kupleráj van a képkereten túl.
Mindenesetre legalább koszorúm van, gyertyáim is vannak rajta, és a komód teteje is olyanformán fest, ami mutogatható, úgyhogy tessék.
Induláskor így néztem ki. Jelenleg viszont épp egy asztalon ülök, előttem pedig hetven hallgató izzad a dolgozatával, amit aztán persze ki kell javítanom. Kellemes szombatot nekem, hogyaszongya.
Napom, hetem, évem, nyámpicsáj.
Összesen négy órát aludtam az éjjel, és a szartorta tetején az volt a penészes maraschino cseresznye, hogy fél háromkor még pluszban felriadtam arra, amint a kisebbik égedelem, akiből bundakesztyűt fogok csinálni, levert az étkezőasztalról egy tálat, ami természetesen ízzé-porrá tört a padlón.
Ahhoz képest, hogyan vagyok, kifejezetten jól nézek ki. (Bár persze a fényviszonyok nem kooperálnak, de ez van.) Még egy vadonás új bakancs is van a lábamon, ami nem annyira vadonás új, mert még a nagy nyári leárazáson vettem az El Naturalistától, amikor a nemszezonális cuccaikat igazán jutányosan adták, de mindenesetre most van először a lábamon.
Na akkor most ezeken a lábakon el is megyek dógozóba.
A mai napomat stabil oldalfekvésben töltöttem, mert a húrt lehet ugyan feszegetni egy ideig, de aztán egyszer már nem. Mivel a nyafogóruhámat és dögölészőzoknimat, valamint kicsiny és zsúfolt szobámat már rühelletig ismeritek, mostanáig vártam arra, hogy feljöjjön hozzám valamék gyógycica, de azok szartak rám, úgyhogy az imént lementem egy csésze teáért, és lőttem nektek róluk egy fotót arról, amint nekik bezzeg semmi bajuk.
Máskor ha az időjárás miatt nyígok, hétszáz fok van és verőfény. Most éppen az ellenkezője, mégis nyígok. Ki érti ezt.
Egyre nehezebb egy kis napfényt és derűt és színt találni, ez a hét különösen ködös és nyamvadt volt.
Ma is futnom kellett, de azért még lőttem magamról egy fotót, aztán futottam.
Most viszont elkezdem a hétvégét. Mármint amennyi maradt belőle.
És eljöve az éves szokásos gombperec, úgyhogy eljöve megint, már sokadik alkalommal, hogy színre lépjen a báránybőrbe bújt farkas, aka A Megtévesztően Tarka Szekcióelnök, Aki Kíméletlenül Betartatja az Időintervallumokat, Ámde Elsőként Vezeti Népeit a Szendvicsebédhez.
Ez vagyok én.
Vannak olyan napok, amikor a frissen mosott harisnyáid közül kettőről derül ki, mielőtt felhúznád, hogy felfutott rajtuk a szem, úgyhogy nagyot sóhajtva előveszel egy harmadikat, egyenesen a csomagolásból, és azon meg akkor fut fel a szem, amikor felhúzod.
És akkor hagyod az egészet a francba, munkába ez is jó lesz.
El kell döntenem, fel akarok-e venni magas sarkú cipőt. Már úgy értem, még egyszer valaha ebben a büdös életben.
Pont annyira vagyok lemaradva, mint a borravaló. Pedig ma sem mentem ki meztelenül az utcára.
Holnap is valószínűleg csak du. tudok referálni, mert istentelen korán vágtatok ki, és ezúttal tán még magassarkú is lesz rajtam.
Ami annál inkább november, mint itt a képeken, az már csalás. Öreg idő, öreg én, öreg blog. Ez a mai az ezredik folyamatos nap, amikor bejegyzést írok ide, amúgy meg összességében ez az 5445-ik bejegyzés, úgyhogy semmi meglepő nincs abban, milyen nosztalgikusnak és elhasználtnak érzem magam.
 | mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
 | magyaroramegminden - 13/148 – Ovi |
| magyaroramegminden - Jóleső Január 2026/21 –… |
Minden nap más - mindennap más 