Oké, Uram, köszi az átmeneti enyhülést meg a piacnapot, és természetesen a tigriscsíkos zöld paradicsomokat is, amikből fél kilót meg tudnék enni együltömben, ha valaki nem húzza el előlem a tálat. Amit viszont tegnap mondtam a kénkövekről meg a láváról, azt nem gondoltam egészen komolyan.
Nézd, Uram, én tudom, hogy vannak olyan esetek, amikor csak a radikális beavatkozás segít, mert az emberek ordenáré módon hülyék, Szodoma-Gomorrában például még az angyalaidat is meg akarták kefélni. De éppen az emberiség kétes szellemi képességeire való tekintettel megérthetnéd, hogy aki eddig nem fogta fel, hogyan rohanunk a vesztünkbe, az ezután se fogja. Szóval, hogyúgymondjam, ez a “hőkupola” nevű kísérlet kihozta a masszából, amit lehetett, és most már abba lehet hagyni. Jöhet újabb kísérletként valami negyven napos özönvíz vagy kénkő és láva és sóbálványok, bánomisén, de ezt most már fejezzük be, lécci.
Köszi.
Kezdek kicsit belegárgyulni ebbe a melegbe meg a hozzátartozó mókakacagásokba, az éjjel például azt álmodtam, hogy anyósom ábrándosan locsolja slaggal a kiskertet, közben meg a kerítésen kívül egy dühös tömeg ordibálja, hogy mingyá bejönnek, oszt a nyakunk köré tekerik azt a slagot. Mondanom se kell, anyósom álmomban természetesen rá se hederített az egészre.
Ha esetleg szükségetek lenne valakire, aki szorong helyettetek, állok rendelkezésre, az nekem még álmomban is tök jól megy. Most viszont derűsen ellejtek gyalog a patakparti Heim pékségbe, hogy támogassam a lokális kistermelőket. (Aki nem tudná, a Heim Dunabogdányban székel, de az egész Dunakanyarban teríti a szajrét, Szentendrén már speciel két kisboltjuk is van, de Esztergomtól Tahitótfalun át Leányfaluig mindenhol jelen vannak, és nagyon-nagyon finom cuccokat sütnek, a burgonyás-tökmagos pogácsájukkal például engem meg lehet venni kilóra.)
Már két hete nem mosok holmikat, mert spórolunk a vízzel, de egyelőre meg se kottyan, mivel annyi ruhám van, mint a nyű. Cipőm is annyi. Ezt, ami rajtam van, legalább egy éve nem hordtam, mert beesett a cipőtároló mögé a szekrényben. Ez egyúttal arról is jó képet ad, mikor raktam én utoljára úgy istenigazából rendet abban a szekrényben, ay, mi madre.
And now for something completely different. Unatkoztatok már eleget, nemdebár.
Ezt a tizenöt dekás izékét még a vizsgaidőszak végén túrtam a Hádában, és nem tudom, mi a pöcsért tartogattam mostanáig, de tessék, most itt vanik.
Ma azt terveztem, hogy megyek találkozni baratinákkal, de erőst kipurcantam az időjárástól, úgyhogy maradok az ódalamra dűlve, mint a Costa Concordia. Ide is csak azért rakok fel macskáksz meg lábaksz, hogy ne rontsam a posztolási statisztikát.
(Nyugi, a RK-nak is megvan mind a kettő.)
Mindent meg lehet szokni valahogy a dögmelegtől kezdve egészen a szakdolgozatokig, de miért muszáj, ugyan miért.
Miközben én ezt a hetet háromfejű kutákkal és más mitikus lényekkel mulattam végig, a RK felváltva írt tanulmányt és pályázatot, valamint főzött rám. Én pénteken letettem a lantot (pályázati határidő, hell yeah), ő meg szombaton délután tette ugyanazt, úgyhogy felajánlottam, elviszem vacsorázni. Természetesen a ház tele van kajával, a jövő héten pl. megint bele fogok górni a crockpotba egy komplett csirkét, aztán napokig játszunk vele, ma este pedig David Chang-féle pácolt marhát fogunk grillezni a teraszon à la Momofuku, de ezúttal úgy gondoltuk, főzzön ránk valaki más. Úgyhogy a hőségre való tekintettel felültünk egy buszra, majd elfuvaroztattuk magunkat a HÉV-állomásig a nemrég megnyílt rámenezőbe. Igen érdekes experimentum volt, maga az étterem ugyanis afféle tudathasadásos módon billeg a “csináljunk egy elegáns helyet” és a “csapjunk oda pár fröccsöntött cuccot, aranyozva” között, az étlap pedig jól láthatóan a házhozszállításra van optimalizálva, minden kajáról fotó, mellette pedig betű-betű-szám-szám, hogy könnyebb legyen megrendelni a tizenkét lazacos makit és nyolc avokádós uramakit. Úgyhogy itt alant a képen például egy S1 és egy J12 látható némi Asahi sör kíséretében.
A kajával amúgy nem volt semmi baj, de a hangszórókból éppen azon a frekvencián jött a zongorás liftzene, amitől én átmenetileg megsüketülök, és ez még kitart egy ideig azután is, hogy elhagytam a helyszínt, úgyhogy hazafelé poroszkálva kivételesen a RK szólt, hogy te hallod, mi szól a Barlangból? hátizé, valami koncert, válaszoltam neki a hőkupola alól. A RK nyilván immunis a zongorás liftzenére, mert megállt az út közepén, belehallgatózott a távolba, aztán megnézte a telefonján az internetekben, jól hallja-e. Summa summárum, alig öt perccel később már karszalaggal a csuklónkon és sörrel a kezünkben álltunk a Barlang kertjében, azt üvöltve, hogy “siker, pénz, csillogás, ez az álmom, moziba járni élvezet!” Mit ne mondjak, mindig a spontán döntések a legjobbak. Miután pedig végigugráltam a másfél órát, a KFT-koncert után odajött hozzám valaki, hogy olvassa a blogomat, ezúton is köszönöm, nagyon jólesett. Hazafelé a város majdnem úgy nézett ki, mintha élne, a távolban pedig sajtból volt a hold, mégpedig cheddarból, mert az olyan szép sárga.
Nyilván ez az a pont, amikor azt kezdi bennem mondogatni egy savanyúan elhúzott szájú valaki, hogy túl jó dolgom van, és meglesz még ennek a böjtje, de ezúttal az a tanácsom neki, hogy kuss legyen.
Tegnap este megmostam a hajam, az fel is robbant annak rendje szerint (a jelenlegi már egy szelídített-forma változat, reggel még úgy néztem ki ébredés után, mint egy tollseprű). Ez, mármint a hajmosás, az aktuális állapotokban valamivel nagyobb luxus, mint kaviárral enni a McNuggets-et (igen, a bolond amcsi influenszerek, akiknek több a pénze, mint az esze, mostanság ilyesmiket csinálnak), alig két kilométerre tőlem ugyanis több száz vagy ezer embernek nincs vize, a honvédség hordja lajtoskocsin a több száz milliót érő palotákhoz fent a Pismányon, hat hálószoba, három fürdőszoba, hengerelt pázsit meg feszített tükrű medence, mókusformájúra nyífrt tuják és tüzépbarokk balusztrádok minden mennyiségben, víz viszont nem jön a csapból már két napja. Nyilván nem csak paloták vannak fent a Pismányon, de aki oda költözött az elmúlt húsz évben, nagyrészt az irányítószám meg a “fent a dombon” romantikus téveszméje miatt tette, most viszont nincs víz. A helyi facebook-csoportban ennek megfelelően idegesek is az emberek, rengeteg olyan ötletük van, amit a fizika törvényei nem tesznek lehetővé (a víz például nem tud felfelé menni, ha nincs, ami nyomja). Én meg hajat mostam, de hát a helyzet már tarthatatlan volt.
Ezek után viszont olyan lelkifucim van, mintha nem csak tisztálkodtam volna, hanem vegyük egy jachton innám a Hell jegeskávét, pedig én aztán tényleg tömegközlekedéssel járok, nincs légkondim, nem rendelek izéket a Temuról, és utoljára 2017-ben ültem repülőn, szóval a karbonlábnyomom még mindig többé-kevésé okés, de hát akkor is, na. Ma reggel fél kilenckor így nézett ki az Aldiban az ásványvizek raklapja,
és erős havária-hangulat van, ami részint a daliás szopornyicás időkre, részint meg a Mad Maxra emlékeztet.
A biztonság kedvéért vettünk vécépapírt is. Élesztőt nem, ugyanis süssön a hőkupola alatt az, akinek hat anyja van.
Ilyen feje van annak, aki bő két hét alatt megrajzolt egy 24 oldalas csendeskönyvet, borítóval meg három (átmenetileg) véglegesre kidolgozott színes oldalpárral, aztán az egészet feltöltötte egy pályázatra.
Holnap-holnapután hétvégét tartok, aztán vissza kell másznom a felnőtt életembe, ahol anyósom ruháit kell bevenni, apósom gatyáit felhajtani, plusz szakdolgozók, akiket az elmúlt két hétben bottal kergettem el, hogyaszongya majd augusztusban. Ha tudnátok, én ezt mind mennyire nehemahakaharom.
Egyre lehordottabb állapotban vagyok, például csak akkor vettem észre, megérkezett a jövendölt dögmeleg, amikor ma délután az akvarellceruza elkezdett úgy viselkedni, mint az illik neki. (Igen, összemázoltam az izzadt kezemmel.)
“Kishitűségből katedrális, ez lett a művem, szép nagyon.” Hadd legyen most akkora pofám, hogy kiadatlan verseimből idézzek az éppen elcsesződőben levő csendeskönyvem kapcsán, oké?
Ma is szopattam magam, anyám, stop. Ezúttal tényleg nagyon de nagyon. Nem csoda, hogy csak alkonyatkor volt érkezésem önfotóra.
Hajh, de feladtam én magnak a feladatot, hajh de mennyire.
Azt már régóta mondom, hogy csak az a kihívás, amit magadnak tűzöl ki, mert amikor a nyakadba akasztanak egy feladatot azzal a felkiáltással, hogy “ez szép kihívás lesz!”, általában csak szopatnak, anyám, stop. Oké, mint kénytelen voltam rájönni már jó régen, a magamnak tűzött kihívásoknál csak annyi a különbség, hogy szopatom magam, anyám, stop. Én például mocsok rosszul rajzolok rövidülésben embereket és bármilyen pózban kutyákat, na hát most kitalálhatjátok, mivel bajmolódom.
Ezek után pláne az önszabotálás tankönyvi példája, hogy ha már mocsok rosszul rajzolok kutyákat, most éppen olyan kutyát rajzolok, aminek három feje van. Azt meg talán már mondanom sem kell, hogy rövidülésben van…
Természetesen rendkívüli mértékben élvezem az egészet, ha esetleg erről kétségeitek lennétek.
Új hét, a régi móka. Nyilván lemaradásban vagyok a terveimhez képest, technikai tudásom messze nincs olyan jó állapotban, mint ágasbogasan burjánzó fantáziám (khm) és hajmeresztően egyedi koncepcióm (KHM). Tegnap például már odavittem a RK-hoz egy skiccet azzal, hogy mondsza jóbarát, milyen jármű ez és milyen irányba halad.
Hálistennek eltalálta, hogy troli, és arra jobbra megy a picsába el.
Mondanom se kell, döngetek tovább, és ezen a héten még ne várjatok öltözködésileg semmi érdekeset, mert csak az nem csalódik, aki nem reménykedik, mondá Császár Gyula a Germániáról írott turisztikai alapműben.
Sic transit macskamászóka mundi, szegény teljesen felmondta a szolgálatot, hiába húroztam újra vagy négyszer, mostanra már teljesen megette az idő meg a macskák vasfoga. A RK viszont, mint vérbeli kutatóhoz illik, kinyomozott egy majdnem ugyanolyan példányt, amit ugyan egy párkányi csomag-automatából kellett hazafuvarozni, de a pretenciózus dögök legalább elfogadták a pótlást, mint ezt a mellékelt ábrák is mutatják.
Ezt leszámítva a hét leginkább radírvucnik gyártásával telt, plusz volt még némi kaja meg a szokásos lábaksz. Galéria!
Én ugyan továbbra is meglehetősen üveges tekintettel lődörgök fel-alá, no de azért ha szombat, akkor piac.
Mostanra már teljesen bepudvásodtam, tán még a moha is kinőtt rajtam, úgyhogy most egy kicsit elmegyek mászkálni, mielőtt visszavetem magam a kreatív tevékenységbe, ami továbbra is irgalmatlan mennyiségű radírvucnival jár.
Minden nap új varázslat, mint a Knorr. Most például már tudom, hogy könnyebben rajzolok minótauroszt, mint esernyőt.
Én ugyan már egy hete szabadságon vagyok, de eddig mindennap ránéztem a leveleimre. Ennek ellenére is lecsúsztam egy Teams-értekezletről, amit már egy hónapja megbeszéltek mások, de engem (meg egy másik kollégát) mintegy elfelejtettek értesíteni róla. Azazhogy de: egy órával (EGY ÓRÁVAL!) az értekezlet előtt küldtek egy emlékeztetőt.
Amellett, hogy az a magvas véleményem, szarjon sünt mindenki, aki ebben a buliban benne volt, pluszban is begorombultam. Én innentől hétfőig ki se nyitom a postaládát, mert DÓGOMVAN és SZABACCSÁGOM. Ha valakinek hiányzok, hívjon fel.
Arra viszont nem adok garanciát, hogy fel is veszem.
Ma is itthon lapítok, de legalább cigit venni kimásztam a házból, és erre az ötszáz méteres útra fel merészeltem venni a zöld békaszandált is. Ennyi idő alatt még csak fel se törte a lábaksz, de a lábaksz azt is mondták nekem, ne legyek a folytatással túl optimista.
Disznók elé gyöngyöt, lábaksz elé új cipőket, grr.
Az a prognózisom a következő napokra, hogy főként pasztellszínű pöttyöskékben fogok itt feltűnni, robbantott hajjal és némileg “hát-én-meg-mit-keresek-a-világban” tekintettel, és blogice roppantul unalmas leszek, mert összes kreatív energiám másfele lesz becsatornázva.
Soha rosszabbat.
 | mák - 13/344 – Megoldások |
 | magyaroramegminden - 13/344 – Megoldások |
| mák - 13/339 – Monokróm |
| magyaroramegminden - 13/339 – Monokróm |
| mák - 13/295 – De administrand… |
Minden nap más - mindennap más 