Azt ugyan nem igazán tudom (nem szóltatok), hogy mennyire hiányolja a tisztelt olvasóközönség bőségesen terjengő bülbül szavaimat és/vagy egészalakos őtözködős fotóimat, de mostanság (ha észrevettétek) meglehetőst kussban vagyok, és minimálisan mutogatom magam. Nincs rá ugyan okom nagyjából semmi, de átmenetileg afféle rágódik-magábandörmög időszakomat élem, meg aztán mi a francot mutogassak azon, hogy már megint ugyanabban a nyafogóruhában ülök egyre terjedelmesebb seggemen?*

Mindemellett annyi kiderült, hogy valahol lent, ahol a kurtafarkú malac túr, van egy igen hűséges háromfős nézőközönségem (a legkisebb még olvasni sem tud, de ruhákat szívesen nézeget), akik igazi műértő módon megkritizálják, éppen mi van rajtam, és hogyan áll. Noblesse oblige, a közönségért meg bármit, úgyhogy visszatérünk az őtözködős fotókhoz, plusz még hazudni is fogok, de sokat, mint Pinokkió.

Ez utóbbit tessék úgy értelmezni, hogy én ugyan minden nap ki fogom rittyenteni magam Filoméla, Tosca és Perpéta kedvéért, de utána valószínűleg visszavedlem öreg nyafogóruháim egyikébe, és azokat innentől nem mutogatom, hacsak nem gyártok néhány újat, amire persze minden esély adott. Ma speciel nem kell hazudoznom, mert tényleg kivágtattunk a házból hetibevásárolni. Azt nem tudom garantálni, hogy akkor is tomte néninek öltöztem volna-e, ha nem gondolok közben a kölkökre, de hát így esett.

Szóval, nyugi, lányok, a bolond nagynénétek még megvan. A bolond nagybátyátok is. Meg a kupi. Meg az összes macska.

A tévét viszont tényleg ki fogom hajintani, csak előbb még restaurálnom kell hozzá egy komódot. Egyszer majd az is meglesz.

* Ezt, mi tagadás, csak a plasztikus költői kép mián írtam. A ma reggeli méretkezés alapján pont fél kilóval nyomok többet, mint márciusban, amikor beütött a világkrach.